Új Szó, 1977. július (30. évfolyam, 179-208. szám)
1977-07-04 / 182. szám, hétfő
Dodo Lietovec felvétele A térkép szerint mindjárt megérkezünk — mond la Klieber. A kocsi áthaladt uz út felett összehajtó nyeseilen pa- ratölgyek képezte árnyas a)ag- úton, széles vtzesárkok között közeledtek egy helység felé. — Mielőtt a kompra hajtunk, tankolni szeretnék. Hátha a szigeten nincs benzin. — Olyan világos lett egyszerre — válaszolta Klieber anyja. — S mégis minden olyan elmosódott, a körvonala kingadoz- nak, vagy a szememmel lenne valami? — Ez gyakran megtörténik, amikor az ember a tengerpartra ér. Vízpárán síit át a nap. — Tudom, fiam. Apa a leveleiben minderről megemlékezett. Mindig szeretett volna tengerparton élni, mindig mondom ts magamnak, milyen |ó, hogy legalább néhány esztendeig megtehette. — Ogy Is van, anya —* mondta Kleiber. A benzinkút melletti ház falán ugyanolyan sárgás színű tábla, amilyet mindenütt, ahol áthaladtak, városokban és falvakban észrevehettek. Míg egy öreg asszony öntötte a benzint a tartályba, Klieber odament és elolvasta a táblára vésett szöveget. — Miféle táblák ezek? — érdeklődött az anya, miután elindultak. — Emléktáblák. Az itt elesett franciákért. Vagy akiket itt végezek ki. — Bizonyára helyes szokás *— jegyezte meg anya. — Bizonyára. Ni, valóban itt a tenger. És jön a komp is. Szerencsénk van. A tengerbe nyúló beton rámpára hajtottak. Kiszálltak a kocsiból, mert várniuk kellett. Az apály éppen elvonta a vizet a rámpa elől; a csillogó iszapban ltt-ott tompán üveges, haldokló medúzák feküdtek. — Sose hittem volna, hogy a sziget ilyen közel legyen a szárazföldhöz. Anya lábujjhegyre állt és elnézte a széles, enyhe íveiésű, sötét fenyvessel borított szigetecskét. — Erről apa sohasem Irt. Mindig úgy képzeltem, hogy a tenger közepén fekszik, mint egy teljesen elhagyatott erődítmény. — így is elhagyatott volt. — Klieber bosszankodott, hogy hangja rekedtre változott, —• Amellett megtévesztő a fény. Éppen elég messze van. — Mindenesetre nemsokára ott leszünk — mondta anya elégedetten. Miután a kocsit a kompra helyezték, anya hátradőlt és be- húnyta a szemét. Klieber kiszállt és felmászott a felső fedélzetre, Egy lendülettel a komp elvált a rámpától. Klieber letilt egy padra, szemben három apácával. A szigetről már házak és fehér homoksá- vok látszottak, de Kliebernek ez is érdektelennek tűnt, mint minden sziget. Vadonatúj, recsegő, keskeny öves trencskóban kövérkés férfi jött fel a lépcsőkön. — Na, kedves honfitárs? Klieber kényszoredetten mosolygott. — Ugyanis lőttam a kocsiját >— nem találja? — Nem. «** Ttö « környéken még csak kevés német látható. Itt túl akar üdülni? — Esetleg — mondta Klieber, miközben lekukucskált, de az anya ugyanabban a helyzetben ült, mint azelőtt. — Csak egész nyugodtan. Nagyon ajánlhatom a szigetet — feltéve, ha még olyan, mint ezelőtt tizenhét évvel. És kedves nép lakja, igazán nagyon rendes emberek, nem olyanok, mint sok más francia. — Ün Itt volt a háború alatt? — kérdezte Klieber kelletlenül. — Két évig. Azóta nem. Most sem jövök azzal a hantás trükkel, mint egyesek, „régi harcos meglátogatja a csatateret", nem. én egyszerűen érzelmi alapon utazom ide, mert akkoCHRISTIAN FÉR BER riban itt egész jól telt. Még egyszer viszontlátom a kislányt, satöbbi... — Ja, úgy — szólt Klieber —, itt tartózkoodtt egész végig? — Germaine-nek hívták a lányt, találó, nem igaz? A feleségem nem tud semmiről, de a feleségem nem olyan — régi emlékek, ugyebár. Megérti. Nem, már negyvenháromban elmentem innen. Sajnos. Ugyanis itt nem volt csatatér. — Nem? — Egyáltalán nem. Akkoriban nagy feltűnést keltett, de hát akkor ön még bizonyára túl fiatal volt. — Tizennégy éves. — Na pláne. Nem, a szigetlakok igazán hálásak lehetnek. A parancsnok egyetlen puskalövés nélkül kapitulált/ Az újság is hozta nagy betűvel szedve. Árulás, büntetőjogi felelősség, ilyesmiket írtak. Amilyen volt, nem is tételeztem volna fel az öregről ennyi keménységet... — ön ismerte? — Hogy ismertem? Túlzás, fiatalember. Káplár voltam, ö pedig igazi fejes katona, jóllehet tartalékos. És persze ilyen embereknek néha felmondja az idegrendszere a szolgálatot. Hiszen mindnyájan emberek vagyunk. S a szigetnek van valami puhító hatása — azért is akartam megint eljönni... — Nemsokára megérkezünk — Klieber felállt —, kellemes szórakozást kívánok. — Másszék fel a nyugati csúcson a világítótoronyba — szólt utána az útitárs —, én mondom Önnek, csodálatos a kilátás! A szigeten sűrű sötétzöld fenyőfák szegélyezték a keskeny utat. — Éppen olyan, ahogy elképzeltem — szólt anya. — Apa rendkívül precízen írt le mindent a leveleiben. Most következik a fehér tornyos ház, és mögötte balra van a homokút. Igazán gyönyörű sétaterep, apa minden este végigjárta. — Tudom — felelte Klieber —, de azóta kiaszfaltozták a homokutat. — Kanyarodott és lassabban hajtott. — Gondolatban e«t a?, utat mór oly régóta nem tettem meg mónflte Efiys, ~ De mftgís minden részletét ismerem. Természetesen ez azért van, mert a börtönben apa leveleit naponta elolvastam és mindent elképzeltem, sokkal pontosabban, mint amikor megérkeztek, felbontottam s először olvastam el őket. Már akkor olyan pontosan kellett volna válaszolnom és megfelelően ... — Apa ezt sosem várta el — mondta Klieber —, ő volt a levélíró a családban. És te, amikor megérkeztek a levelek, nemcsak elolvastad őket, hanem fel Is olvastad. — De neon eléggé alaposan — állapította meg anya. Klieber felemelte a lábát a gázpedálról. — Itt a ház. Minden talál, most 1« vetndéglő és be is lehet menhi. Meglehetősen drága helynek látszik. A kertben foglaltak helyet, az asztalka korhadozó fakózöld cserje mellett állott. A kiszolgáló lány — fehér szalaggal a hajában — kávét hozott és kan- csóban forró tejet. Ittak és hallgattak. — Nehéz lesz elkezdeni — mondta Klieber egy idő múlva. — Ha tudnék franciául, megtalálnám a módját — válaszolta anya. Nyitott gallérú sárga ingben, kövér, ősz hajú, nagy orrú férfi kószált a kertben. A kevés foglalt asztalnál megállt és beszélgetett a vendégekkel. — Ez Cremier, a tulaj — mondta anya. — Alig változhatott, jól felismerhető, nem gondolod? Klieber nem válaszolt. Anya letört a bokorról egy ágacskát, ujjai közt szétmorzsolta a bőrszerű levelet és megszagolta. Közben állandóan szemmel tartotta Cremier-t. A tulaj pedig húzta az időt. Kedélyesen csevegett, és úgy tűnt, Kliéberék asztalát el akarja hanyagolni, és bemegy a házba. De hirtelen visszafordult és közeledett. Mosolygott. Megkérdezte, kívánságuk szerint szolgálták-e ki őket. Klieber megköszönie az érdeklődést és kifejezte megelégedésüket. — A mimózabokor mellett különösen kellemes — fűzte anya hozzá. Gremier kérdően nézett Klie- berre. Klieber lefordította franciára. Cremier enyhén meghajolt. — Madame szakértő — mondta —, kevés vendég ismeri fel, hogy ezek a mimózák, most júliusban ugyebár, nem virágzanak, közönséges cserjének tűnnek. Klieber tolmácsolt. — Novemberben azonban: egész sárga falvonulat —* mondta anya. Ogy hangzott, akár egy idézet. Klieber nem akarta fordítani, de a tulaj tompa kék szemével oly fürkészően nézett, hogy végül Is megtette. — ön kitűnően beszél franciául — szólt erre Cremier, és látszott rajta, nem tudja mire vélni a dolgot. — Köszönöm — és Klieber zavartan mosolygott. — Korán kezdtem tanulni. És természetesen ma Németországban mindannyian igyekszünk ... — Öl — mondta Cremier és közben nem Klieberre, hanem anyára nézett. — Nekünk nincs semmi kifogásunk a németek ellen, vagy ha úgy akarják, már nincs. Most más időket élünk ugye, a múlt, az elmúlt ... — No, persze — Klieber ösz- szeszedte magát, igyekezett halkan beszélni —, de hát úgy tudom, a sziget a múltban sem sokat panaszkodhatott. — Mindenütt volt háború — felelte Cremier és elnézett Klieberék feje fölött —-, meg katonák, és minden, ami ezzel együtt jár. — Természetes, nem Is így értettem. De úgy hallottam, itt nem harcoltak. A parancsnok egyszerűen megadta magát és megkímélte a szigetet a háborútól. — Ha ön ezt úgy gondolja ... — Cremier lassan lehajtotta a fejét. — Ogy gondolom — mondta Klieber —, de hát nem így történt? — A parancsnok nem volt hülye — válaszolta Cremier. — Miről beszélgettek? — kérdezte anya. — A sziget átadásáról — válaszolta Klieber. — Monsieur Cremier azt mondja, itt mindenkinek pontosan tudnia kellett, milyen bőtran és emberien cselekedett a parancsnok. — Mit tehetett volna? — kérdezte Cremier. — A szövetségesek a szárazföldön előrenyomultak, a keleti csúcsnál a Maquis már meg volt szervezve, a józan ész eet diktálta, nem igaz? Klieber megint anyjához fordult. — Azt magyarázza, hogy a parancsnok kellő pillanatbn helyesen cselekedett, mert szerette az itteni lakosságot. — Igen — szólt anya. — És azt is mondja, hogy itt gyakran beszélnek erről. — A parancsnok okos ember volt — folytatta Cremier —, francia—angol szakos tanár ugyebár, nem átlagnémet — bocsássa meg. De hát amint mondom, ez mind a múlté és ré- ges-régen feledé'sbe merült. Hagyjuk... — Azt mondja Monsieur Cremier, a lakosság mindig tisztelte a parancsnokot, mindany- nyian tudták, nem átlagember. Tisztában volt azzal, mit tesz, és annak ellenére mégis megtette ... — Igen — mondta anya —, éppen október vége volt, néhány mimóza bizonyára már virágzott. — Meg tetszik engedni, hogy kellemes itt-tartózkodást kívánjak? — Cremier mosolygott, btcentett és megfordulva elindult. — Köszönöm szépen — válaszolta Klieber. Az anya Cremier után nézett. —■ Talán mégis nekem kellett volna beszélnem vele. Egyszer apa azt írta, Cremier égés* jól tud németül, csak nem akarja elárulni. De ma már ez mégis megváltozott. — Azt írta? — szólt Klieber. Ezt elfelejtettem. — Szép volt itt, fiam, nagyon szép, és helyes, hogy eljöttünk. De most már induljunk; nagyon kifáraszt. — Természetes — válaszolta Klieber. — A tengeri levegő. Az anya még leszakított egy ágat a mimózabokorról és kézitáskájába tette. — Tudod, fiam, most már annyira nyomasztó, hogy nem tudom, miképpen halt meg és hogy nem találtuk meg a sírját. — Megyek és fizetek —> mondta Klieber rövid idő után. PÁVAI MIHÁLY fordítása ANDREJ PLÁVKA Monda Áthágtam hét ormon, lábam vascsizmában,' oda húzott sorsom, hol az üvegvár van, öperencián túl élet vize forrott, de abban a várban rút boszorkány trónolt. Nehéz szolgálatba szeretnék szegődni, tizenhárom ajtó rejtelmét felfödni. Tizenkét csúf ajtó ex a felhős élet. a tizenharmadik felforralja véred. Tizenharmadik, te, titkod fedd fel végre, vascsizmám, életem lerakóm elédbe. Hét csúcsot megmásztam, nem bírok már járni, zsiványok szállásán meddig kell még várni? Hej, te átkozott hegy, rejtelmes üvegvár, sehol sincs már ösvény, nem jutok el hozzád. Dénes György fordítása Könözsi István felvétele 1977 VI I. 4 JÚLIUSI MIMÓZÁK
