Új Szó, 1977. július (30. évfolyam, 179-208. szám)

1977-07-28 / 206. szám, csütörtök

' mm ÉGBOLT ALATT (Gondolatok a Nyári Művelődési Táborozásról) ;;ste van. Ülök, a töltés lá- I tói pár méternyire, a kem* p ig nyárfíi alatt. Bár csobo- g iát nem hallom, jelenlétét e. >sen érzem a Dunának. Erő­sen, mert fölriad bennem Ady Endre Értől az Óceánig való vágyakozása, József Attila kö­zös dolgaink rendezésére szó­lító hite, s oly határozottan vajúdik bennem, formát kíván­va nyerni itt és mosi, mint ahogy az nagyon régtől él a Duna menti népek életérzésé­ben. Itt vagyok, arcomat a tá­bortűznek s a barátaimnak mutatom. Többségük egy szál ir.ges, farmeros fiatal, aki el­jött az ötnapos művelődési tá­borozásra, hogy jelentőséget adjon neki. Mert a jelentőség — jelenlét. S mivel a jelenlét olyan általános érdekű témát körvonalaz, mint kulturális magatartásunk, megpróbálom értelmezni és értékelni. Kulturális magatartásunk az utóbbi évtizedben megválto­zott, aktívabb lett, új formái alakultak ki. Tudjuk ezt, mert ezt a magatartásformát mi gya­koroljuk. Olykor, úgy tetszik, földhözragadtan vitatkozunk az amatőr művészeti mozgalomról, olvasottságunkról, nyelvhaszná­latunkról, műveltségünkről, mintha valamiféle házi ügy volna nemzetiségünk művelő­dése. Holott nem az, nemcsak az! Nemzeti s nemzetközi vo­natkozásai vannak, amelyen egymás tökéletesebb megisme­rését delejezik. S mire alapoz­nánk a készségek fejlesztését, ha nem a művészetre? Arra a művészetre, amelynek megis­merése éppen olvasottságunk­kal, anyanyelvi műveltségünk­kel és az amatőr művészeti mozgalommal kezdődik. He­lyünk meghatározásával a vi­lágban. Erre jók és szüksége­sek a művelődési klubok is, ahol az előadó és a hallgató egymást alakítják. Egymást, hi­szen a nevelés két irányú fo­lyamat. Félreértés ne essék: a CSEMADOK vágsellyei (Sala) helyi szervezetének Vörösmar­ty Klubja és a CSEMADOK ko­máromi (Komárno) helyi szer­vezetének klubja — Tóth La­jos, illetve dr. Bajnok István vezetésével — nem azért ren­dezte meg örsújfalun az első Nyári Művelődési Tábort, mert nevelni kívánta a megjelente­ket, hanem azért, hogy — mel­lőzve — a didaktikus célzatot — képet nyújtson a közép-eu­rópai népek kulturális együtt­éléséről, a szlovák—magyar művelődési kapcsolatokról, nemzetiségi életünkről — így feljesz've készségünket önma­gunk s a világ megértéséhez. 3 Jót a hasznossal — pihenést a művelődéssel kötötték össze a két klub tagjai, mintegy foly­tatva az egész évi hasznos munkát. Persze, a táborban ugyanabban a szellemben és ugyanolyan irányelvek szerint folyt a polémia, mint egész éven a művelődési otthonok­ban, kulturális intézményekben. Mégis többlettel! Mert a mű­vészeti ismeretterjesztés és az etikai-esztétikai nevelés olyan spontán formában nyilatkozott meg a természetben, ahogy az elképzelhetetlen a kőépület­ben. Az ilyen közművelődési tábornak már a környezete is szabadabb gondolkodásra ser­kent. Nem véletlen, hogy a szocia­lista országok fiataljai nagyon megszerették a művelődési tá­borokat, amelyek az évek fo­lyamán megérdemelt helyet kaptak az egyes országok kul­turális intézményrendszerében. Nálunk még nem. Épp ezért fontos a vágsellyeiek és a ko­máromiak közös törekvése, hi­szen a közművelődésért vállalt közös felelősség — hézagot be­tölteni kívánó — jelenlétéről tanúskodik. S nem is akáiha- gyan! Hazai magyar költő, tör­ténész, újságíró, kritikus, szo­ciológus, pszichológus, színész, szlovák műfordító és kritikus, magyarországi író egyaránt szóhoz jutott. Lörincze Lafos 1 személyében pedig korunk egyik legbecsesebb magyar nyelvésze. Ismétlem: a társadalmi s a művészi ismeretek elsajátítását a készsógek fejlesztésére kell építeni. Erről szólt Szabó Imre, az SZLKP komáromi JB ideo­lógiai titkára is, amikor üdvöz­lő beszédében hangsúlyozta, hogy közösségünk műveltségi színvonalának emelése nem máról holnapra megoldandó feladat, hanem állandó és szüntelen odafigyelést, önfe­gyelmet követel, amely a mű­vészetről alkotott ismereteket a világnézethez kapcsolja. Ezt vallja György István a CSE­MADOK KB vezető titkára is, aki elmondta, hogy a szövet­ségi népművelési munkájának egyik fontos formája a műve­lődési klub, amelyből több mint tíz működik Dél-Szlovákiában. Nyári hangulat Kopócs Tibor rajza A klubok fő feladata a szocia­lista nemzeti tudat elmélyítése, a csehszlovákiai magyarság kultúrájának, történelmének alapos megismertetése, a szo­cialista nemzetköziség ápolása és sorolhatnám azokat a pon­tokat, amelyek az elvégzendő munka nagyságát jelzik. Per­sze, egy komplex program megvalósítását s általános be­vezetését tudományos előkészí­tésnek és sokoldalú kísérlete­zésnek kell megelőznie. Ehhez pedig nem elég egyetlen mű­velődési tábor. Több kellene. Legalább annyi, amennyi klu­bunk van. Hasznos lenne egy alapszabályzat közreadása is, amelyben megfogalmazódna, hogy a népművelési klubok évi tevékenységének egyik fejeze­te a nyári művelődési táborok megszervezése lenne. Szükség is van rá, mint az egyik leg­jobb művelődési lehetőségre. A vágsellyei klub tavalyi, tíz­éves évfordulóján is föltettem magamnak a kérdést: mitől formálódjon az ember? Az el­mondottakból kitetszhet, hogy a közösségi cselekvéstől és gondolkodástól. Annál is in­kább, mert fiataljaink többsé­gére ez a jellemző. Csoporto­sulásokat keresnek, társaságot, melynek munkájából örömmel részt vállalnak. Különös a helyzet a klubokkal. Oda nem ösztönös vágytól fűtött, önma­gukat igazoló egyének jelent­keznek, hanem olyanok, akik — a műkedvelőkkel ellentét­ben — nem vállalnak nyilvá­nos szereplést. Klubéletükkel azt a szellemi magatartást pél­dázzák, melynek révén része­seivé válnak „az egyetemlege­sebb célokat szolgáló erőfeszí­téseknek“ és döntéseknek. A mélyebben gondolkodó ember egyre többször áll döntés előtt. Szinte kihívja létezésünk anya­gi és szellemi egységének bo­nyolultságát, és a pszichés bezárkózást. Ez utóbbi ma kü­lönösen fontos, szinte elenged­hetetlen. A klubok, ahol az ilyen emberek összejönnek, nem csupán a privatizálódás megelőzésére jók, hanem arra is, hogy olyan szabadegyetem­mé forrják ki magukat, ahol egymás félrevezetésének szán­déka nélkül folytathatnak po­lémiát, ahol nem pusztán a hallgatóság, de az előadó, a vendég is nyer. Csillagos égbolt alatt áll a táncház. A két zenekar — A Kaláka és a Mákvirág együt­tes — jelesre vizsgázik a ha­gyományőrzésből, a továbbélte- tés módjából. Bartóki és ko- dályi ösztönzésre, szóról-szóra, ritmusról-ritmusra öltetik szív­be a dalt. Lépésről-lépésre a táncot. Zenéjükből a néphagyo­mány szellemét szívják maguk­ba a táborozok, akik éjszaká­ra, amikor párolgó testtel kör­beülik a tábortüzet, érzik, ed­digi tudásukat fölül kell vizs­gálni. Jó itt — hallom. Jó, mert okosító a közösség, mert kérdező, mert. mindennapi dol­gainkra keresi a választ. Jó, mert társadalmasító, mint min­den szabadegyetem ... Fábry Zoltán óhaját érzem közössé­givé érni: „Üdv a többségnek! Határon innen és határon túl: jóakaratot, meglátást, megér­tést, megváltást! Béke velünk!" Igen: Dunán innen, Dunán túl. Kék vászoningében ül mellet­tem a fűben Mózsi Ferenc, a Magyar írószövetség Fiatal írók József Attila Körének KISZ-titkára, aki évekig olva­sótáborokat szervezett hazájá­ban. Csodálattal, dicsérően szól a táborozásról. „Ha két évig olvasok rólatok, akkor sem tu­dok meg annyit, mint e pár nap alatt. Kiváltképp nyelvmű­velési és iskolaügyi gondjaitok­ról ..." A fiatal író érvel, ma­gyaráz, ígéretet tesz a „meg­látás“ a „megértés“ állandósí­tására. Később versek hangza­nak el, hetven-nyolcvan torok­ból, Dunának száll a népdal. Mózsi Ferenc közelébb húzó­dik, s mondja: „júniusban a Hazafias Népfront Országos Tanácsa rendezett hasonló mű­velődési tábort a Magyarorszá­gon élő szlovák nemzetiségűek- nek“. Milyen jó ezt hallani. Tudni, hogy hazánk: Középke- let-Európa. Hogy mindkét olda­lon, mindkét népben gyökeret eresztett a közös óhaj. Az Ady Endréé, Viliam Pauliny-Tóthé, József Attiláé, Laco Novomes- kýé, Fábry Zoltáné, Emil Bo­leslav Lukáöé, Vojtech Kondró- té, Mózsi Ferencé. A miénk. Még sokáig zeng a dal, száll a csillagokig. SZIGETI LASZLÖ ALKONY (Agócs V. felvétele) Bartók és Kodály kortársa volt Száz éve született Dohnányi Ernő A múlt század utolsó évtize­dében két fiatal tehetséges diak-zenész látogatta a pozso­nyi Klarissza utcai gimnáziu­mot. Az egyik Dohnányi Ernő, a másik a négy évvel fiata­labb Bartók Béla volt. Később, századunk első felében ők let­tek Kodály Zoltánnal együtt a magyar zenei élet élenjáró egyéniségei. A napokban emlékezünk meg a három jelentős zeneszerző legidősebbikének, Dohnányi Er­nő születésének századik év­fordulójáról. A világhírű ma­gyar zongoraművész, zeneszer­ző, karmester és kiváló peda­gógus 1877. július 27-én szü­letett Pozsonyban. Édesapja, Dohnányi Frigyes matematika— fizika szakos tanár volt a gim­náziumban, s bár nem volt hi­vatásos zenész, évtizedeken át jelentős szerepet töltött be a város zenei életében. Fiát már hatéves korában maga avatta be a zongorajáték titkaiba. Amikor érettségi után, 1894- ben, Pestre került, már néhány kamaraművet és több zongora- darabot hozott magával. A Ze­neakadémián Thomán István, a híres Liszt-tanítvány lett a mestere, akinél később Bartók Béla is folytatott zongoratanul­mányokat. A század utolsó éveiben Ber­linben kezdte meg ragyogó zongoraművészi pályafutását. Budapesten 1897-ben szerepelt első ízben a Filharmóniai Tár­saság hangversenyén. Ö volt az első húszéves művész, aki Magyarországon ilyen nagy ki­tüntetésben részesült. A hang­versenyt vezénylő Richter Já­nos a fiatal zongoristát azon­nal magával vitte Angliába, ahol alig két hónap alatt har- minckétszer lépett fel. Később, 1905-ben, a berlini Hochschule für Musik meghív­ta zongoratanárnak, ahol tíz évig működött. Ezeknek az éveknek dús zeneszerzői ter­mése főleg kamarazenei alko­tásaiban mutatkozik. Ekkor ír­ta a fisz-moll zenekari szvitjét is, amely hamarosan ismertté és népszerűvé tette nevét az egész világon. Az első világháború alatt, 1915-ben Dohnányi visszaköltö­zött Budapestre, s a Zeneaka­démián tanári állást vállalt. Pedagógiai működése során nagyszabású tervet dolgozott ki a Zeneakadémia tanrendjé­nek és oktatási módszerének átszervezésére. A Magyar Ta­nácsköztársaság évében, 1919- ben Dohnányi Ernőt kinevez­ték az átszervezett Zeneakadé­mia igazgatójává. A művészeti vezetés megerősítésére aligaz­Fazekas Aranka nagyon sze­ret tanítani. És azt hiszem — bár még egyetlen óráján sem voltam —, nagyon szeretik őt a gyerekek. Meleg hangja, te­kintete, mosolya beszél nekem erről, többet mondanak annál a megjegyzésénél is, hogy: „A pedagógiai pályán kívül más pályát el se tudnék képzelni magamnak." Hatvankilencben érettségi­zett, hetvenben kezdett taníta­ni. Közben tanult, előbb Sáros­patakon, aztán Nyíregyházán. Szülőfalujában, a Nagytárká- nyi (Veiké Trakany) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában szép anyanyelvűnket és a ma­gyar irodalmat fedezi fel a gyermekek számára. — Ha visszagondolok, csak azt mondhatom, hogy újra vé­gigjárnám ezt az utat. Bár nem volt könnyű, hiszen egy­szerre voltam diák és pedagó­gus. A tanítást sem, a tanulást sem hanyagolhattam el. DOLGOZNI KELL Portrévázlat egy tanítónőről Azt már hadd tegyem én hozzá, hogy a versmondást sem és a gyermek irodalmi színpa­dot sem. Fazekas Aranka het­venkettőben mondott utoljára verset Komáromban, a Jókai- napokon. Mégis jelen volt a következő esztendőkben is, az idén is — tanítványaiban: Szpisák Edit és Pttuk Mihály neve ismerősen cseng azok fü­lében, akik odafigyelnek vers- és prózamondóink versenyeire, a komáromi döntőre. Oj fel­fedezettje Szabó Géza. Tudomásom szerint, sokáig egyetlen gyermek irodalmi színpad volt a Bodrogközben, az Arankáé. — Komárom hatott rám, egé­szen pontosan, Vass Ottóék. Nehéz volt a kezdet, és hát elég sablonos az első műso­runk. Három évvel ezelőtt vi­szont megnyertük a járási fesz­tivált. A nyári szünidőben is próbáltunk, nálunk, az udva­ron, fenyőfa alatt. Minden je­lentősebb eseményre készítünk műsort. A NOSZF 60. évfor­dulójának tiszteletére cseh­szlovákiai magyar költők ver­seiből és Rozsgyesztvenszkij Ne feledd című verséből állí­tottam össze egyet. Tizenhat gyerek adja elő. Sokat bíztam a fantáziájukra, úgy igyekez­tem rendezni, hogy szabadon mozoghassanak, játszhassanak. Méltó műsorral szeretnénk megemlékezni Adyról, ez a leg­közelebbi feladatunk. Az iro­dalmi színpad iránt nagy az érdeklődés, ötvenhárom gye­gatói állást is alapítottak, me­lyet Kodály Zoltán nyert el. A zeneművészeti ügyek irányi- tását a Közoktatásügyi Népbi- zottság Reinitz Béla politikai megbízottra bízta, aki Dohná­nyi Ernőt, Bartók Bélát és Ko­dály Zoltánt választotta maga mellé a zenei direktóriumba. A Dohnányi által javasolt egészséges szervezési újítások viszont már nem valósulhattak meg, mert a Tanácsköztársaság megdöntése után felfüggesztet­ték őt igazgatói állásából. Ek­kor ha Dohnányi és Bartók ellen nem is, de Kodály és az „ellenzéki“ tanárok ellen el­járást indítottak. Dohnányi és Bartók azonban becsülettel ki­állt mellettük. Dohnányi szó­ban és írásban többször is til­takozott a minisztériumi fe­gyelmi bizottság elnökénél Kodály felelősségrevonása miatt. Kijelentette, hogy telje­sen azonosítja magát Kodáiy- lyal, és teljes felelősséget vál­lal azokért az intézkedésekért, melyek igazgatósága alatt tör­téntek. A Budapesti Filharmóniai Társaság 1919-ben elnök-kar­nagyává választotta Dohnányi Ernőt, aki attól kezdve jelen­tős karmesteri tevékenységet is kifejtett. Karmesteri mun­kásságában az első helyet fog­lalták el a Bartók-bemutatók, melyeket Dohnányi elsősorban a filharmóniai hangversenyek keretében rendszeresített. Csal­hatatlanul, korábban és telje­sebben mint bárki más, felis­merte Bartók Béla zsenijét és tudását. Dohnányi Ernő életének utol­só éveit hazájától távol New Yorkban töltötte. Itt is halt meg 1960-ban. Ö volt a századforduló pol­gári kamarazenéjének legna­gyobb mestere. Fölényes zon- goramüvészeti tudásáról és elő­adóművészeti kvalitásairól már szót ejtettünk, szerzeményei közül — melyekben zseniálisan továbbfejlesztette a nagy né­met utóromantikusok hangsze­relő művészetét, színpadi mu­zsikájában pedig biztos ízlés­sel és kiegyensúlyozottsággal használta a wagneri zenenyel­vet — említsük meg a Vajda tornya című operát, az Ünnepi nyitányt, a Szimfonikus perce­ket és a Ruralia Hungaricát. Különösen az utóbbi, a népdal­témák felhasználásával készült öt tételes zenekari szvit tar­tozik Dohnányi legsikerültebb alkotásai közé. A szvitet zon­gora-, zenekari, sőt hegedű­zongora átiratban is világszer­te játsszák. SCHLOSSER KLARA rekkel dolgozom két csoport­ban. Dolgozni kell, ez itt vég­vár és az irodalommal kevesen foglalkoznak. Jó tudni, hogy széretnek itt, hogy szükség van rám. Legalábbis így ér­zem. # • # Egy fiatal tanítónő, a Tisza szomszédságában. Verseken ne­velődött mélyen érző és cse­lekvő emberré. Ma Gál Sándor, Kulcsár Ferenc és Varga Imre verseit olvassa a leggyakrab­ban, és hogy olvassák mások is a csehszlovákiai magyar költőket, több példányt rendel egy-egy új kötetből. — Száz is elfogy — jegyzi meg. Ha nem is ma, de öt-tíz esz­tendő múlva bizonyára néhány példánnyal több kél el majd Fábry Zoltán könyveiből is. A stószi temetőben Fazekas Aran­ka arról beszélt a nagytárká- nyi gyerekeknek, ki volt Fábry Zoltán. BODNÄR GYULA DKSE3 1977. VII. 28. 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom