Új Szó, 1977. július (30. évfolyam, 179-208. szám)

1977-07-26 / 204. szám, kedd

Első találkozűsom Kassák Lajossol Első ízben 1965 őszén kérés­iem fel Kassákot óbudai laká­sán, egyik régi ismerőse társa­ságában. Szorongó szívvel, fél- szegen közeledtem hözzé. Sok mindent tudtam már ekkor az életéről, izgalmas pályakezdésé­ről, ismételt „nekifutásairól“, melyek mindig újabb és újabb, ma is időtálló művet szültek. A lényeget már előbb, gazdag életművéből megértettem. Még­is, nagyon bizonytalanul érez­tem magam, amikor azon az emlékezetes délutánon szemtől szemben álltom a harcos, nagy- műveltségű. modern autodidak­tával. Ennek ellenére sikerült az el Ső beszélgetés alaphangját megtalálnunk. Az elvi-esztétikai megközelítést megkönnyítette, hogy korábban is azokat a mű­vészeket szereltem a legjobban, akik igen messziről, szinte a semmiből indultak és a leg­messzebbre jutottak. A tarta­lomért és a formáért vívott em­berfeletti küzdelemben, szünte­len anyagi nehézségek között. Mindig azokhoz az írókhoz vonzód lám, azokat vizsgáltam a más népek irodalmában, akik a legnehezebben járható, de a leg- igazabb utat választották. Aki­ket az emberi közöny, ellen­szenv és tudatlanság nem tu­dott elgáncsolni, mert ismer­ték a célt, vagy éppen azért, mert minőségileg különbek vol­tak támadóiknál. Kassákban a vonzón érdekes, meg nem alkuvó, harcias és ex­perimentális, sokirányú művé­szettel foglalkozó modern al­kotót ,,fedeztem fel“. Életműve szinte egyedülálló a két háború közötti magyar kulturális élet­ben s Igencsak körül kell néz­nünk, hogy nálunk, a cseh iro- dalmi-művészeti világban is ta­láljunk hozzá közelit-hasonlót. Ezért volt annyira izgnlmas a személyes kapcsolatfelvétel, az élő szó Barbussé-tól már-már Joyce-ig áradó, s innen régi nagy haladó művészekig visz- szaérő igézete. Már akkor tud­tam, hogy olyan művésszel ta­lálkoztam, aki fordulópontot je­lentett a magam fejlődésében is, akit vitathatatlan diszharmo­* Tíz éve halt meg a neves magyar költő. Az évfordulóra emlékezve közöljük ezt az íráts. nikus' elemeket sem nélkülöző eredetisége sem akadályozott abban, hogy lépést tartson a mindenkori Európával, a tiszta arcélű kortársi európai avant* garde-dal, azzal az európai mű­vészettel, amelyet az ember hellén elhivatottsága és a mo­dern munkásmozgalom egy­aránt megihletett. Emlékszem, hogy éppen az idő tájt hosszabb recenziót ír­tain az első cseh Kassák-fordí- tásról, az Egy ember életéről. Magammal hoztam ezt az is­mertetést is. tele aggodalom­mal, mit szól majd hozzá Kas­sák. Most tizenkét év távlatából visszatérve úgy érzem, Kassák leginkább egyszerűségével ha­tott rám. Ez a szinte tapintha­tó, s mégis európai művészettel ötvözött egyszerűség, nyíltság, bámulatos megfigyelőképesség jelentette ekkor (s jelenti ma isj számomra a kassáki mű, a kassáki ember lényegét. Lassan, akadozva indult a beszélgetés. Bizony eleinte in­kább csak dadogtam, kerestem a szavakat, a kellő kifejezést, hogy miért is jöttem, mit sze­retnék kérdezni, és így tovább. Kassák, zárkózott természetű lévén, nem könnyített zavaro­mon. Csak ült, hallgatott, de nagyon figyelmesen hallgatta, tudom, idegesen hangzó szavai­mat. Lassan-lassan mégis felol­dódott bennem a szorongás, hogy talán helytelen volt za­varni ezt az embert, aki maga az élő több nemzedékre kiható emlékezet, az eleven nagy múlt és hogy talán nem is sze­ret visszaemlékezni a megtett életpályára, hiszen nemcsak diadalmak, hanem kínos vere­ségek is övezik életét. Beszél­getésünk során megértettem, nem kedveli túlságosan az új­ságírókat — „hiszen néha pont az ellentétét. írják meg annak, amit az ember elmond és ami igaz“. Tudni akarta, ki vagyok és mit akarok tulajdonképpen. Mivel semmi mást, sem többet sem kevesebbet nem kértem, csupán a legtöbbét — mondja el még azt is, amit már nem írt meg, ezt meglette. Mondha­tom, hogy több értesülést sze­reztem a kétórás beszélgetés alatt, a két világháború közötti magyarországi szociális és kul­turális helyzetről, mint sok száz oldalnyi tudományos mű elol­vasása után. Megnyerően őszin­te, lekötelezően nyílt volt. Művészi koncepciója, költői és festői alkotásai egyaránt nem szenvedtek törést, bár ne héz volt nyíltan makacsul, el­szántan továbbcsinálni azt, amit egyszer helyesnek, igaznak is­mert fel. Kassák, mint költő, aki fel­teszi a kérdést, hogy miért él, ini végett van a világon, állan­dóan nyugtalankodik, elégedet­len, mozgásban van. Ennélfog­va a világot sem láthatta moz­dulatlannak. Az életnek nem­csak egy mozzanatát látja és örökíti meg. Hajlamai a sokol dalú érzelmi szenzációk felé vi­szik, ezeket azonban elemzi ér­telme azonnal osztályozza, se­lejtezi, átértékeli, ámde a szin­tézist igénylő képzelete ugyan­akkor egységbe is tömöríti, így születnek meg költői rö­vidítései, amelyek úgy hatnak, mint * nehéz monolitkövek. Mélységes és érzékeny emléke­zete van, amely a felszínre veti réglátott vagy megálmodott tá­jak illatát, emberek érintését. Magánéletében szerencsésnek mondható, hiszen nem mindegy, ki az életpárja egy művésznek. Neki aztán valóban adatott bő­ségesen mindabból, amit a női lélek, gyengédség és odaadás nyújthat az életben — és ta­lán az életen túl is. Két felesé­ge volt, mindkettő eredeti egyéniség. Méltóak hozzá, és ő is méltó volt hozzájuk. Az ural­kodó érzés e nehéz küzdelmes hosszú élet felmérésekor csakis az marad, hogy boldog ember volt, hiszen más nem is lehe­tett nemeslelkíiségében és nagy­vonalúságában. Kassák mindig hazatért külföldi útjairól. Ha­zatérései mindig újabb tapasz­talatokkal terhesek, de éppen ezért kellett feltétlenül haza­térnie. Sohasem tagadta az emberek iránti testvéri vonzalmát. Nem­csak másoknak, de saját magá­nak is szigorú bírája volt. Éle­te során sohasem kereste a könnyebbik utat, viszont nem tűrte a kényelmességet, meg­torpanást, lemondást azoknál sem, akik legközelebb állottak hozzá. Dr. JAROSLAVA PASIAKOVÁ Ceruzajegyzetek A feledékenységrőí Az idő sürget, írnom kell a feledékenységről, s ami ezzel összefüggésben van. Az emlé­kezet gyöngülése jelzi, hogy kö- zeledik a nyug díj-kor szak, utá­na a bácsi-korszak következik és ekkor vizsgázik az ember az öregségből. A tapintatban, az udvariasságban jut ez kifeje­zésre ... a villamosban nem to­lakszik ülőhelyért, ellenkezőleg idősebb, de sokszor szerény fia­tal hölgyeknek engedi át ké­nyelmes ülőhelyét. Mosolyogva áll fel, majd gyorsan beleka­paszkodik az erre a célra ké­szült fémrudakba. Amikor a vil­lamos egyet lódít rajta már nem mosolyog, de azért tartja magát... a világért sem árul­ná el, hogy valami kínozza, és hogy valamit sürgősen el kell intéznie. Tíz perccel ezelőtt még tudta, de most nem tud­ja mi az a sürgős ügy. Eltűnt, elpárolgott az emlékezetéből és bármennyit is kínlódik, nem jut eszébe. Persze, olyan eset is van, hogy az embernek az sem jut eszébe, hogy valamit vala­hol elfelejtett. Emlékszem, egyszer a főpos- ta hetvenedik számú helyiségé­ben hagytam el egy csomag ki­mosott fehérneműt. Csak akkor tudtam még, hogy elhagytam, amikor a posta hivatalnokai el­küldték nekem az elhagyott csomagot. Megtehették, mert a csomagra ragasztott mosoda nyomtatványán ott volt a cí­men. Az ismeretlen küldőre ma is szívesen gondolok és bár a hetvenedik számú helyiség hi­vatalnokainak megköszöntem példás udvariasságát, azt elfe­lejtettem megkérdezni, hogy ki volt a küldő, pontosabban ki volt az, aki kezdeményezte és vállalta a küldemény posta­költségét. * # # A másik feledékenységemre az Obchodnán, illetve a Szép lak utcai pékségben jöttem rá, ahol azt az ismert, jófajta ro­pogós kiflit sütik és ahol hosz- szú sorokban állnak érte a ve­vők. A nagy tolongás közepet- ■ te, amikor a pulthoz értem négy barnára sütött, fonott kiskalá- csot vettem. Egy tízkoronással fizettem értük és természete­sen elfejlettem átvenni a visz- szajáiró pár koronát. Amikor eszembe jutott feledékeny sé gém, pár óra múlott el, tehát komoly reményem alig lehetett, hogy visszakapjam azt a né­hány koronái, mégis megkísé­reltem és a csoda megtörtént. Az összeg hiánytalanul megke­rült. Olt volt a pénztár mellett kúpalakban összerakva, ül ko­rona apróban és néhány fillér a kúp csúcsán. A kiszolgáló fiatalasszonyok szívesen adták át nekem az elveszettnek hitt pénzt. Azóta is szívesen járok ebbe a boltba, ahol nemcsak ud­variasan, de becsületesen is ki­szolgálják az embert. Persze még beszámolhatnék néhány ragyogó feledékenység- esetrol, de nem akarok fecse- gövé válni, ezért most már csak egyet említek még, még­pedig olyan esetet, amelynek nincs olyan derűs befejezése mint az előbbieknek. Ez nem­rég, e hő elején történt velem egy másik üzletben, ahol egy negyed fehér kenyeret vásárol­tam. Ennek az ára két korona, én pedig mint az előbb említett boltban egy lízkoronással fi­zettem és elf elejtettem a ne­kem visszajáró nyolc # koronái átvenni. Amikor tíz-tizenöt perc múlva Itfiegve visszatértem a boltba és kértem a nyolc ko­ronát, a pénztárosnö szempillá­ja csodálkozva rebbent néhá nyat, majd azt mondta, hogy nem tud semmit a nyolc ko­ronáról. Hasonló módon csodál kozott a bolt fiatal vezetőnője is, a nyolc koronáról ő sem tu­dott számot adni (pedig nekem a tíz koronán kívül más pén zeni nem volt, amikor belép­tem a boltba). Sőt, a vezetőnő volt oly szíves, hogy kioktatott és bölcsen, mint akinek ko­moly tapasztalatai vannak, mé lyet sóhajtva azt mondta, hogy bizony az embernek nagyon vi­gyáznia kell a pénzére. És ok tató hangja hallatára nekem hirtelen eszembe jutott, hogy a bolt vezetőnője attól lett olyan bölcs, mert nemrég visszaadtam neki a vásárolt kenyeret azzal a megjegyzéssel, hogy már nem friss. Erre dühében szó nélkül visszadobta nekem a kétkoro nást. Szólni akartam neki, hogy ne haragudjék, de száraz ke­nyeret eleget ettem, otthon a polcon tartották, közel a pla­fonhoz és mint gyerek el nem érhettem csak hétfőn. Akkor már nyugodtan az asztalon hagyhatták és ehettem lekvár ral megkenve, amennyit akar­tam ... És ezt nem a mostoha, hanem édesanyám tette. Legyen áldott érte, mert fegyelemre nevelt bennünket. E polc volt szegénységünk titka és ezért szerelem most annyira a friss puha bélű kenyeret ... De nem szóltam, ránéztem dühös arcá­ra, zárt összehúzott szájára és néma maradiam. Most, hogy a nyolc korona elveszett, és okos, bölcs tanácsokkal látott el, ez volt a bosszúja és egyben a diadala. Én meg hallgattam. Ar­ra gondoltam, hogy vigasztalni ezért a kudarcért a postahiva­tal udvarias alkalmazottai és a Széplak utcai pékbolt mosoly­gó asszonyai fognak. SZABÓ BÉLA Oj filmek KÍSÉRTET LUBLÓN (magyar) Igazi krimi, kellemes, szóra­koztató film a Kísértet Lub- lón; Mikszáth Kálmán kisre­gényét Bán Róbert rendező al­kalmazta filmre úgy, hogy a Kaszparek-legendát Kaszparek- bünüggyé alakította — hűen a mai mozi igényekhez és Mik­száth mondanivalójához. Hamis aranyak csillognak a egész mesére kiterjesztették, hiszen valamirevaló krimi nem lehet meg felügyelő nélkül; s ez a Strang jakab jól illik kö­zéjük. Különösen, hogy Garas Dezső kelti éleire, igazi színé­szi értékeket felvillantva. Alakí­tásában a nyomozónak termé­szetes humora, csípős nyelve, ezer ötlete van. Vitathatatlan, jelenet a Kísértét Lublón című magyar filmből királyi kártyaasztalon és az or­szágút porában. Miattuk és kö­rülöttük kerekedik a bonyoda­lom a műben, meg egy szép asszony miatt, akin a király is szívesen rajta felejti tekintetét, de különösen szívesen legyes- kedik körülötte Kaszparek M. a „kísértet Lublón“. Az alkotók az egykori „kísérletjárás“ roman­tikus históriáját azonban hát­térbe szorították, s helyébe Strang Jakab nyomozó és a körmönfont bűnöző feszült pár­harcát állították. Az anékdotá- zó történet azonban így sem vesztett sajátos szepességi és 18. századi zamatjából, mik- száthi ízeiből. Jó ötletnek bizonyult, hogy a híres Strang Jakab alakját az hogy ő a film főszereplője, bár a címszerep Cserhalmi Györ­gyé. Alakítása fakóbb a kelle­ténél, akárcsak Bordán Iréné, akiért pedig a „kísértet“ és a király is vetekszik a történet­ben. Műgond, kidolgozottság jel­lemzi a filmet, az alkotás a szó legjobb értelmében veti profi munka. Érdekes, fordulatos, mulatságos krimi ez a film, bővelkedik izgalmakban és fe­szültségben; jók a helyszínek, gondosan megválasztottak a korhű jelmezek. A Kísértet Lub­lón jó mozidarab, mely fölvi­dítja mindazokat, akik nem ol­csó kikapcsolódást, hanem szín­vonalas szórakozást várnak a filmtől. Steven Spielberg amerikai rendező neve láttán-hallatán a mozilálogatók emlékezetében talán önkéntelenül is felidéző- dik az Állkapcsok avagy A fe­hér cápa című alkotás néhány hátborzongató jelenete. Ez a katasztrófa film, mely tavaly nyáron nálunk is nagy port ka­vart, Steven Spielbergriek már a harmadik munkája. Korábbi művelt eddig nem ismertük, most azonban láthatjuk első filmjét, a Párharcot. A fiatal rendező öl évvel ez­előtt, húszéves korában de­bütált ezzel az alkotással. A Párharcban azonban már megfi­gyelhető néhány jellegzetes mozzanat és vonás, mely ké­sőbbi filmjeiben is visszatér. {A Sugerland Expressz című filmjét nálunk még nem ját­szották, pedig ez a legsikere­sebb munkája, ebben érvénye­sül a legérzékletesebben a ren­dező tehetsége és egyéni látás­módja.) A Párharc cselekménye rend­kívül egyszerű; egy távoli or­szágúton két gépkocsi halad: egy személyautó és egy hatal­mas tartálykocsi. Szelik a kilo­métereket, tulajdonképpen nem is történik semmi, vagy leg­alábbis semmi rendkívüli: egy­hangúan telik az út, hol az egyik előzi meg a másikat, hol fordítva, míg egy idő múlva a személygépkocsi vezetője két­ségbeesetten veszi tudomásul, hogy a tartálykocsi volánjánál ülő ismeretlen vezető az életé­re tör. S ettől a perctől kezdve az út versennyé, feszült pár­harccá változik, a tét egy em­ber élete, pontosabban a sze- mélygépkosi vezetőjének léte forog kockán, a ki kit győz le kérdése kerül előtérbe. Steven Spielberg a témából drámát kerekített, olyan alko­tást, melyben rendkívül jő ér­zékkel, ötletesen és magabizto­san adagolja a feszültséget és izgalmat. Szinte hihetetlen, hogy egy kezdő rendező ilyen erős kézzel tudta kézben tar­tani a filmet, s nem engedi lankadni a néző figyelmét. A mesterségbeli tudás a lélegzet- visszafojtó jelenetek lenyűgözik a közönséget, azonban őszintén meg kell mondanunk, hogy a film — egészét és főleg mon­danivalóját tekintve — öncélú, mesterkélt a felépítése s az al­kotó csak egyetlen célt köve­tett: feszültséget, izgalmat, fé­lelmet kelteni a nézőtéren. S a recenzens a személyautó és a tartálykocsi párharcát a végje­lenetig nézve önkéntelenül is arra gondol, hogy mindaz amit látott, csak egy ügyes rende­zés varázslata volt, s az egész csupán azért, hogy a rendező borzolja a közönség idegeit. —ym— 1977 VII. 26. Dennis Weaver us. amerikai jtlm főszerepében PÁRHARC (amerikai)

Next

/
Oldalképek
Tartalom