Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)
1977-05-10 / 127. szám, kedd
K ét napig pakoltuk a cuccot. Sheila anyja ott lakott a sarkon, és háromszor, négyszer átrándult hozzánk; aztán porolt Sheilával, hogy minek megyünk abba a zimankós Kaliforniba. Úgy látszik, Shei- láék családja már olyan régen melózik New Yorkban, hogy a néne nem bírta felfogni, hogy az ember fogja a cókot meg a mókot, aztán Isten neki fa ke reszt, átlép az ország másik felibe. Valamikor Sheila nővérét is le akarta beszélni Kaliforniáról, a Zeldát, akinél maid lakni fogunk. Síim meg azt mondta neki, „Ezek a newyorkiak mindig félnek továbblépni onnan, ahol éppen állnak. Kali- forni világi hely, nem New York. Sose hallotta azt a számot, hogy ITT JÖVÖK ÉN, KA- LIFORNI, AZ ARANYKAPUT IZIBE NYISD KI? Oda süt mindig a nap, zsíros a föld, van gyümölcs dögivei meg olcsó bor, ott élnek a belemenős népek, aztán nem is keseredik neki az ember annyira, ha nem talál melót, mert senki se hal éhen, ha mást nem, hát fölcsipegeti a szőlőt a teherautók mögül és csönd van egy darabig. Kérdem én, mikor csippentett föl maga a New York-i aszfaltról egy fürtöt is? Nuku, még egy szem diót sem talál.“ „Mi közöm a szőlőhöz mega diószemekhez?“, kiabálta Sheila anyja. „Azt szeretném tudni, hogy lesz-e tető a fejetek felett?“ Hiába, józan asszony volt a mama. „Kaliforniban nincs szükség tetőre, mert ott sosincs hideg“, mondta Síim és vidáman nevetett. „Ó, maga még nem látott olyan szép, napos időt, csak néha hordanak kabátot, szén után se kell cserkészni, hogy a ház meleg legyen, galocsni se kell meg semmi se kell. A kánikula senkit sem nyúvaszt fönn Friscóban meg Oakland környékin. Én mondom magának, ilyen helyre érdemes menni. Nincs ennél jobb sarok az Egyesült Államokban, ez az utolsó állomás a térképen, utána csak víz, víz és Oroszország van.“ „És mi bajod New Yorkkal?“ tromfolt Sheila anyja. „A, semmi“. Síim az ablakon túlra bökött.“ Télen maga az Ördög a szélfelelős az Atlanti-óceánon, a fia meg végigsöpör az utcákon, de úgy, hogy az ember keményre fagy a kapuk alatt. Az isten napfényt küldött a Manhattan Island fölé, de az Ördög unokaöccse be nem engedné ám az ablakodon, hacsak nem laksz egy mérföldnyi magas toronyházban, ott meg az a bökkenő, hogy nem lehet beereszteni egy félliternyi friss levegőt, mert nem mered megreszkírozni azt a mérföldes röppenést. Nem beszélve arról, hogy kinek van tehetsége egy toronyházi lakásra. Elkerül az ember dolgozni, de hamar abbahagyja, ha rájön, hogy a napjából csak két órája marad, mert a nyolcórás munkaidő tizenkettőre bővül míg végigvergődik az aluljárókon, buszokon, magaspályákon, földalattin, csónakon, váltogatja a lábát liftre, páternoszterre várva ebijen a böhöm nagy reménytelen városban. A, nincs itt semmi baj, dehogy van. Vacsora után lemegyek a sarokra megnézni, hogy ott i a haver, vagy tíz mérföldnyire lejjebb gondol arra, hogy jó lenne velem egyet dumálni. Próbáljak elmenni egy esti zenepróbára, amikor, mint minden vidéki csávónak, üres a zsebem, mendegélek s hipp- hopp, oson is már a zsaru és keresi a gatyámban a bepör- getőszert.“ így magyarázta Síim az állást. ,,Az Egyesült Államok jövője mindig Kaliforninak indult és onnét került vissza, s ez már így is lesz.“ „Hát ti csak ne kerüljetek vissza a szemem elé, ha egyszer ráfáztok odalenn“, mondta Sheila anyja és ezt a lányának szánta. „Ráfáztunk mi itten, éppen eléggé“, válaszolta Sheila, és hogy az asszony, az anyja ettől nem lett vidámahb, annyi szent. Nem mesélek neked semmit a pénzügyeinkről, elég az hozzá, hogy hármunknak a buszra nem volt elég Sheila fél évre rá várta a babát. így hatvan dollár neki járt a százból, a buszra meg tisztességes kajára, Jack Kereuac* PIC és nekem meg Síimnek maradt negyven papír, plusz valami apró, ami ezenkívül volt neki meg Sheilának. Két nap múlva kellett volna kifizetni a lakbért, úgyhogy hurcolkodtunk, belevágtuk az edényeket meg a ruhafélil két nagy békebeli kufferba meg egy apróbba, aztán föladtuk az egész hóbele- vancot a vonatra, és én meg Síim avval a negyvennyolc dolcsival rögtön nekivágtunk sop- polni, a Partvidék felé. Mi is jókat kajáltunk, de koldushüvelykujjal utaztunk és csak itt- ott aludtunk ágyban, inkább csak autókban meg a parkokban szunyáltunk délutánonként. Nekem persze több se kellett, kameltam az egészet, de akkor még nem tudtam, milyen mesz- sze is van az a Kaliforni Part. Az utolsó éjszaka már minden pakk útrakészen állott a reggeli indulásra, mi meg a konyhában ücsörögtünk, kávét ittunk és az egész lakás olyan kopár volt, hogy Síim végképp besavanyodott tőle. „Nézd meg ezt a helyet, ahol éltünk. Mi most itthagyjuk, valaki behur- colkodik és az élet olyan, mint egy álom. Ez az egész nem emlékeztet téged erre az öreg, va- cogtató „kegyetlen világra? Ezek a padlók meg a csupasz falak. Mintha nem is laktunk volna, mintha nem is szerettelek volna itt téged soha.“ „Új otthont teremtünk magunknak Kaliforniban“, mondta vidáman Sheila. „Én egy állandó otthont akarok, egy domb tetején, ahol ugyanaz melleit a szomszéd mellett élnénk le az életünket és lennék nagyapa.“ „Majd meglátjuk", válaszolta Sheila, „az biztos, hogy Picnek nemsokára kisöccse lesz Kaliforniban ...“ „Először le kell tudnunk a liáro me ze r ké t sz áz mé r f ö Ide t “, sóhajtott Síim. Erre én később igen jól visszaemlékeztem. „Háromezerkétszáz mérföld“, búsult, keresztül-kasul síkságon, sivatagon és három hegyláncon, aztán még valami s vedd hozzá, hogy az egész idő alatt a nyakunkba lóg az eső. Atyaisten.“ Lefeküdtünk, végigaludtuk az utolsó éjszakánkat abban a házban és reggel eladtuk az ágyakat. „Na, most már kint vagyunk a hidegben“, jegyezte meg Síim és igaza volt. Délutánra a ház teljesen kiürült, nem maradt ott semmi, csak egy üres tejesüveg meg az én pókhálós észak-karolinai zoknim. Sheila fogta az egyik táskát meg engem, Síimnek is volt egy kufferja, megrakva maradék motyónkkal. Kimentünk a buszállomásra, Sheila megvette a jegyét és vártuk az indulást. A busz befutott és mi valamennyien nagyon odalettünk, hiába, nem volt. minden mind* egy, meg féltünk is egy csöppet. „No, megyek neki az éjszakának“, mondta sírősan Sheila, mikor meglátta azt a buszt, amire az volt rápingálva, hogy CHICAGO. „Megyek magamnak, aztán lehet, soha többé nem jövök vissza. Olyan ez most, mintha meghalni vinnének, na gyerünk.“ Nagyapa, én azta percet el nem felejtem soha. „Meglátod, újjászületsz, ha odaérsz“, nevetett Síim és Sheila azt mondta, hogy ő is reméli. „Ne engedd, hogy valami srác a buszon belédkössön“, figyelmeztette Síim, „míg Pic meg én le nem érünk, ami ki tudja meddig fog tartani, egyedül leszel, akár az ujjam.“ „Várni fogok . rád, Síim“, mondta Sheila és eltörött a mécses. Síim nem sírt, de amikor megölelték egymást, megrándultak ajkai. Szegény lány, az szent, hogy akkor éjszaka piszkosul egyedül érezhette magát és én kegyetlenül szerettem őt, úgy, ahogy Síim előre megmondta ott az erdőben. Állt fiatal anyaságával a busz mellett és gőze se volt, hogy mi vár rá az ország másik végiben. Az egész szurtos éjszaka egyedül lesz, ameddig csak Síim meg én oda nem érünk, fa, úgy mint a Biblia mondja. Kóbor menekült leszel csak a fökl színén, igen ám, de ő csak egy fiatal nő. „Extramód vigyázz magadra, ha stoppoltok“ figyelmeztetett. „Mindamellett, szerintem, Pic még túl kicsi egy ilyen írtó- nagy utazáshoz.“ Azonban Síim azt válaszolta, hogy a hajam szála se fog meggörbülni és neki se, meg azt, hogy ha ő nem csinálja ezt végig, akkor senki a világon. Ez volt Síim véleménye, biztos volt a dolgában, jó istápolónk volt, no. Aztán Síim és Sheila csókolóztak én is kaptam egy finom puszit és Sheila felszállt a buszra. Isten veled Sheila, suttogtam. Integettem és még gonoszabbul elárvultam meg féltem is mint előbb, mikor Sheila pigyergett és a busz körül szevaszozott, istenveledezett mindenki mindenkinek. Ajaj, nagyapa, szomorú dolog elutazni, csatangolni, szerencsét próbálni meg összedobni a legszükségesebbet, míg csak meg nem halunk. Szóval, Sheila elment, elrobogott és most rajtam meg Síimen volt a sor, hogy utolérjük őt stoppal. Kisétáltunk a buszállomásról egy széles, fenemód kivilágított térre, aminek Time Spuare a neve. Síim azt mondta, hogy azon az úton indulunk el, amelyiken megérkeztünk, a Lincoln aldgúton keresztül, és remélte, hogy a vén lyuk majd nyugatnak igazít bennünket, ha egyszer már kihúztuk belőle a csíkot. „De mindenekelőtt bevágjuk az Elsőszámú Forró Virslit a téren“, jelentette ki. így is lett és, nagyapa, én soha nem felejtem el azt az Elsőszámú Forró Virslis éjszakát, ott a Time Square sarkán, egy óráig tartott amíg bekajáltuk az egészet, aztán nyomás, elsöpörtünk az országút felé. ZSOLDOS PÉTER fordítása * Ez a részlet Jack Kerouac utolsó regényének egyik fejezete. Pic, a tízéves néger kisfiú egyes szám első személyben mondja el, hogyan került Észak-Karolina egyik falujából New Yorkba, majd onnét bátyjával, Síimmel, és annak feleségével, Sheilával, le Kaliforniába. A regény nagy része az „úton“ játszódik s a történetet a néger dialektus és a beat nemzedékre jellemző „spontán“ írásmód teszi élethűbbé. Ürest Duhay: REMÉNY (linómetszet) Janiga József: FÁK Agostinho Neto versei A költészeten túl Amott a látóhatáron tűz vörösük az égbenyúló majomkenyérfák sötét sziluettjei elvetődnek Megpörkölödött pálmafák zöld illata úszik a levegőben Afrikai költészet Az úton ingó rakodómunkások sora kígyózik nyögnek a bálák súlya alatt A szobában szerelmes szemű kis mulatt lány arcát szépítgeti világos porral és festékkel Az asszony széles szoknyák alatt csípőjét ringatja A férfi az ágyban hever álmatlanul tervezget kést villát vesz s az asztalnál eszik majd Az égen a tűz visszfénye csillan dobjaik mellett felemelt karú négerek állnak Marimbák forró melódiája száll a levegőben Afrikai költészet És az úton a rakodómunkások a szobában a kis mulatt lány az ágyban az álmatlan férfi A tűzhelyek emésztik egyre nyelik a lángoló látóhatár forró föidjét Minél előbb Türelmetlen vagyok ebben a történelmi langymelegben körlöttem várakozás és lassúság most mikor lélekszakaclva gyilkolják az igazakat mikor megteltek a börtönök fiatalokkal akiket halálra zúznak az erőszak falán Elég volt mar az óvatos mozdulatokból félszavakból a könyvborítók mögött megbúvó mosolygásból és a biblikus megadással odanyújtott másik orcából Cselekedjünk derekasan férfiasan bölcsen szemet szemért fogat fogért emberi emberért vegye kezdetét a népi hadsereg embereket felszabadító erőteljes akciója jöjjenek a hurrikánok és söpörjék el ezt a tétlenséget Fordította: ZSOLDOS PÉTER * AGOSTINHO NETO, a# angolai költő és orvos 1922- lien született. Aktív antikolonialista harcos, 1962-től kezdve az Angolai Népi Felszabadító Mozgalom (MPLA) vezetője. 1970-ben az Afroázsiai írók IV. Konferenciáján Lotus díjjal tüntették ki. Neto a fiatal Angolai Népi Köztársaság államelnöke. Az itt közölt két versét a lisz- szaboni Aljube börtönben írta. —zs— 1977. V. 10
