Új Szó, 1977. április (30. évfolyam, 90-118. szám)

1977-04-02 / 91. szám, szombat

Budapesti levél Történelemről és a jelenről K ülönös dolog egy sok-sok teremből álló kiállítás amúgy féligkész állapotban. Néhol már a helyükön vannak az üvegezett tárlókban a tár­gyak, a hatalmas fehér felü­letekre felragasztották a fel­iratokat; egy-egy kis szobács­kábán ugyan még csak félig- meddig teljes a berendezés — de már minden készül a kö­zeli megnyitóra. Egy tulajdon­képpen majd két étvizedes gyűjtő munka eredményeként megnyíló kiállítás rendezésé­nek befejező napjaiban látogat­tunk el a budai Várba. A ki­állítás annak a két esztendő­vel ezelőtt megnyílt állandó tárlatnak a folytatása, amely akkor a magyar munkásmoz­galom történetét mutatta be 1919 augusztusáig, a Tanács- köztársaság utoló napjáig. Ez a mostani kiállítás — több mint tizennyolc éve gyűjtik hozzá az anyagot — a magyar munkásmozgalom történeté­nek dokumentumait mutatja majd meg a látogatók százez­reinek 1919-től napjainkig. A munkásmozgalom, a mun­kásosztály története a magyar nép történetének legfontosabb része és világos dolog, hogy egy ilyen kiállítás tulajdon­képpen annak a közel hat év­tizednek a teljes képét adja, amely a Tanácsköztársaság bu­kásától a Horthy-korszak ször­nyű negyed századán át a mai Magyarország hétköznapjaiig terjed Aligha lehet szebb, izgalma­sabb megemlékezés a felszaba­dulás harminekettedik évfordu­lójára az egész ország számá­ra, mint ez a kiállítás. Sokan arra gondolnak, hogy egy munkásmozgalom-történeti ki­állítás csak okmányok, újság­lapok, könyvek végtelen sorá­nak bemutatója lehet. A Ma­gyar Munkásmozgalmi Múzeum főigazgatója, Esti Béla, aki a készülő kiállításon végig vezet, meg is jegyzi: „Arra töreked­tünk, hogy minden jellelhető tárgy, amely a munkásmozga­lommal és lényegében az or­szág történetével, a dolgozók felszabadulásáért folyó küzde­lem, és a függetlenségért fo­lyó harc történetével kapcso­latban van, múzeumunkba ke­rüljön. Ha negyedmillióra be­csülöm ezeknek a tárgyaknak a számát, akkor hozzávetőle­ges pontossággal jelöltem meg a leltárt. Természetes, hogy ennyi tárgyból egyáltalán nem volt könnyű kiválasztani azt a körülbelül négy és fél—ötez­ret, amit bemutatunk." Termek hosszú során át úgy jár majd a látogató, hogy mindenütt összetalálkozik azok­nak a bátor, határozott kom­munistáknak a nevével, tár­gyaival, róluk szóló újságcik­kekkel, rendőri iratokkal, akik egyetlen pillanatra sem tekintették befejezettnek vagy elcsendesedettnek a harcot a dolgozók Magyarországáért. Van itt egy sokszínű, vagy tíz­féle anyagból összevarrott emlék-kendő. A hírhedt mária- nosztrai női fegyházban varr­ták és az összevarrott színes kendők egy-egy darabjára rá­hímezte a nevét az apácák-el- lenőrizte szigorú fegyház jó né­hány kommunista lakója. El­olvashatni rajta Berzeviczy Gi­zella, Andics Erzsébet, Keresz­tényiné és még jó néhány har­cos asszony nevét. Számos okmány, újságcikk, könyv, levél, dokumentum mu­tatja, hogy a Horthy-fasizmus ellen harcoló magyar munkás- osztály milyen nagy támoga­tást kapott osztálytestvéreitől Csehszlovákiából, a cseh és a szlovák kommunistáktól. Itt van például az egykori Kassai Munkás jó néhány példánya, fénykép a szerkesztőségből, a lap által kiadott kalendárium, zsebnaptár — mindig úgy te­kintettek a szlovákiai elvtár­sakra a budapestiek, miskol­ciak, szegediek, pécsiek, mint olyan osztály testvérekre, akik­re mindig számítani lehet. Van itt egy lobogó, valamelyik dél­szlovákiai magyar kommunista szervezet vörös zászlaja. Van itt egy belépési nyilatkozat. 1925. július 25-én állította ki Horváth József ács a Komáro­mi Munkásotthon és Munkás­lakás Építési Szövetkezet tag­szervezője kérésére. Hazafiság és nemzetköziség egysége jellemzi ezt a kiállí­tást, ahol az otthoni harcok sok-sok tárgyi emléke mellett felsorakoznak a spanyol sza­badságharcban részt vett ma­gyarok emléktárgyai: Zalka Máié, a legendás Lukács Pál tábornok zubbonya, egy egy­szerű harcos, Bodor István sapkája, Münnich Ferenc iga­zolványa. De itt van az a Pe- tőfi-embléma is, Pátzay Pál szobrászművész alkotása, amelyből aztán később az a hí­res oly sok felvonuláson sze­replő Petőfi-jelvény lett. Hallatlan bőséggel sorakoz­nak fel a fényképek, iratok, emléktárgyak. Itt van az a Thék Endre-utcai kis szoba — a teljes berendezés, szekré­nyek, asztal, csillár — amely­ben annak idején a Horthy- rendőrség letartóztatta Sallai Imrét és Fürst Sándort, a ma­gyar és a nemzetközi munkás- mozgalom mártírjait. Itt van egy meggörbült ötpengős: Baj- csy-Zsilinszky Endre zsebében volt, amikor budai lakásán a náci-megszállás napján rátör­tek az SS-legények. Amikor vi­szonozták az ő revolverlövé­seit, a nácik golyóját ez a pénzdarab fogta fel. Itt egy téglafal: darabonként hozták ide és állították fel újra — eredeti helyén, a Margit kör­úti fegyház udvarán ez volt a kivégzőfal; jő néhány golyó­ütötte lyuk látható rajta. Fényképek, dokumentumok beszélnek a magyar nemzet szégyenéről. Az egyiken viho­gó fiatalember dobja le vala­melyik szlovákiai városban a kétnyelvű feliratot: „Republi­kánska ulica — Köztársaság utca“ és teszi helyére a Vár­megye utca táblát. Itt vannak a képek a közel félmillió ül­dözött deportálásáról; itt van­nak a Szálasi-korszak, a nyi­lasvilág dokumentumai. Az egyik üvegszekrényben a Szá- lasi-kormány tagjainak nyilas­egyenruhás képe, alatta a „Nemzeti Házfelügyelő“ című 1944-es nyilaskeresztes házmes­ter-újság lelkendező vezércik­ke: „Nem harcoltunk hiába!“ Az egyik terem közepén ott egy homokszínű, oldalkocsis motorkerékpár. Ilyenekkel jár­ták az utcákat 1944. március 19-én az SS-járőrök — a Ma­gyarországot megszálló nácik járműveinek egyrésze az egy­kori Afrika-Korps-tól szárma­zott. Körülbelül a felét jártuk be a kiállításnak, amikor egy te­rem közepén két kilométerkő­vel találkoztunk. Nemrég ás­ták ki mindkettőt az országút mellől és hozták idei a budai Várpalotába: az egyik Csanád- palotáról utazott Budapestre, a másik pedig Nemesmedvesről. Az első az országnak azon a délkeleti határpontján állt, ahol a felszabadító szovjet had­sereg katonái először léptek magyar földre, a második pe­dig az osztrák—magyar határ­nak azon a részén, ahol a szov­jet hadsereg a nácik és ma­gyar cselédeik vert hadát átkergette a határon 1945. áp­rilis 4-én. Ami ezután következik, az már a jelen, a harc a népi de­mokratikus rendért, a bátor lépések sora a szocializmus fe­lé, a szocialista építés kora. Van itt egy budapesti utcakép; eredeti falrészletekkel, eredeti kirakatokkal — igaz, ezek a kirakatok így egymás mellett egész korszakokat is jellemez­nek. Az első még a felszaba­dulás utáni hónapokat jellem­zi — a „Divatáruk“ tábla alatti kirakatokban melasz és cipő­talp, női csizmácska, kukorica­máié is látható — teljes a zűrzavar. Egy másik kirakat a világgazdaság történetének egyik legvadabbul vágtató inflációjáról beszél: ez a fo­rint születése előtti „milliár­dos“ világból való. Itt van az­tán a stabilizáció első kiraka­ta a maga sokszínű áruaján­latával, mutatva, hogy előrelé­pett az ország. Itt vannak a munkáspártok egeysüléséről mnpmnradt hal­latlanul érdekes dokumentu­mok. Itt az asztal, amelyen annak idején a Vasas székház­ban a száz dolgozón felüli ál­lamosított üzemek munkás- igazgatói aláírták kinevezési okmányaik átvételét. Itt van­nak az első Kossuth-díjasok fényképei és a szocialista or­szág kitüntetéseinek egy-egy példánya. Itt vannak azok a dokumentumok, amelyek az ellenforradalom nehéz napjait és az ellenforradalom ellen ví­vott harc, majd a konszolidáció időszakát ábrázolják. A párt kongresszusainak, a szocialista építőmunka minden napjának száz meg száz dokumentuma sorakozik fel egymás mellett. A kiállítás záró-termének két falán Hincz Gyula hatal­mas, tizenkét négyzetméteres gyönyörű pan nőj a látható. A megragadó erejű alkotásnak ezt a címet adta a művész: „A győzelmes második“. Lenin mondotta annak idején, ami­kor a világ munkásosztálya keresű szívvel hallotta a hírt, hogy az ellenforradalom vérbe tiporta az első magyar Tanács- köztársaságot: „Jön majd a győzelmes második!“ Harminckét esztendővel ez­előtt a kiállításnak most ott­hont adó épület, a budai Vár­palota egyike volt a felsza­badult magyar főváros legtöb­bet szenvedett épületeinek: kiégett, kormos falak között járt a szél; a szakembereknek az volt a véleménye, hogy sok­kal egyszerűbb lesz alapig el­távolítani a maradványokat, mintsem újjáépítésre gondolni. Sokan voltak, akik már csak azért is rábólintottak erre, mert a Vár, a Habsburgok egy­kori budapesti tartózkodási he­lye, negyed századon át Horthy otthona, kevés pozitív törté­nelmi emléket hívott elő idő­sebbek és fiatalok tudatában. A budai Várpalota mégis újjá­épült — ott, ahol valaha Habs­burg királyok lépte koppant, ahol Horthy testőrei tiszteleg­tek, ma százezrek ismerkednek magyar múlttal, magyar kul­túrával. A budai Várpalota ad otthont a Magyar Munkásmoz­galmi Múzeumnak, a Nemzeti Galériának és a Budapesti Tör­téneti Múzeumnak. Egyébként amikor a győzel­mes nép munkáját ábrázoló színes Hincz-pannó mellett ki­lépünk az ajtón, s a nyitott ablakon kipillantunk, alattunk a Lánchíd nyüzsgő forgalma, odaát meg a tavaszi napfény­ben fürdő Pest látványa vala­hogy folytatja tovább a kiállí­tás mondanivalóját: az ott künn, a múzeum falain kívül a jelen Magyarországa. GÁRDÜS MIKLÓS ALAGÚT ES VÁR Engedtessék meg... Noha évtizedeken keresztül „nyelvvédők“ és iskolások tüzzel-vassal mint magyartalant gyilkolták a szenvedő igét, szerencsére csak megritkult, de nem halt ki egészen. Az -atik, -etik, -tátik, -tetik bizony még (vagy újra?) használ- tatik a fiatalság körében is, ha szükség van hangulati árnyalatára szóban vagy írásban. Pl. az engedtessék meg szinte szokásos fordulat az újságnyelvben. Barta András például ezt írja egyik színikritikájában: „Kivételesen en­gedtessék meg a szubjektív hangvétel“. Ugyanitt olvashat­juk a szintén gyakran használt megadatik igealakot: „Rit­kán adatik meg a kritikusnak, hogy betekintést nyerhet egy készülő produkció műhelyébe“. Kartal Zsuzsa tollából idézem ezt a beszédfordulatot: „E sorok írójának nem adatott meg, hogy Adyt, Jókait és más, immár klasszikus írónkat, költőnket személyesen ismerte volna.“ Ez az utóbbi igealak nyilván bibliai fogantatású („Kérjetek, és megadatik nektek“'), de ezt a hangulatot ma már nem érezzük benne: a modern szövegbe természetesen illesz­kedik. Előfordul persze egyénibb szenvedő igével szerkesz­tett mondái is az újságnyelvben. Egy Visconti-filmről szóló ismertetésében így ír a kritikus: a klasszikus kapitaliz­mus korában a főrangú, nemesi uralkodó osztály jobb sorsra érdemes tagjai is eleve halálra ítéltettek“. Ha a beszélt nyelv és a hozzá közel álló újságnyelv így befogadta a szenvedő ige bizonyos típusait, mennyivel in­kább otthonra lelhet az irodalmi stílusban, hiszen ez gaz­dagabb színskálájú, s az egyéni alakhasználatnak nagyobb lehetőséget ad. így szinte természetes, hogy nagy íróink közül éppen a legigényesebb stiliszták élnek legszíveseb­ben a szenvedő igével, minthogy különleges hangulata, sajátos tömörítő értéke pompásan kihasználható. Legutóbb Déry Tibornál figyeltem föl gyakori előfordulására. Noha nemrég ünnepeltük í^z író sokadik születésnapját, stílusa ugyancsak fiatal, s íme, mégis lépten-nyomon találkozunk nála a szenvedő igével. Természetesen nem A kiközösítő- ből idézek, hiszen ennek a stílusa erősen archaizáló, ha­nem az Ítélet nincsből. Ez ugyanis a maga vallomásszerű voltában a múltat is a ma szempontjából nézi, s így stí­lusában mindvégig modern, akkor is, ha választékosán köl­tői, akkor is, ha társalgási nyelven ír, vagy ha családiasan keresetlen. Ám mindegyik stílusárnyalatra jellemző a szenvedő ige előfordulása, s így mindháromra adok idézetet. A következő részlet — a balatoni ház történeté nek befejező mondatai — például csöndes szerelmes vers (bár írója ezt tagadja): „Hogy mondjam el, hivalkodásnak ne vétessék, se önáltatásnak, se szemérmetlenségnek, hogy egy csipkefátyolnak tekintem, amelybe beburkolhatom an- * nak az álmát, aki három évig virrasztóit miattam. Prózaíró­ként lírára nem lévén engedélyem, álljon a ház szerelmes rigóffittyként a Balaton fölött április elejétől október vé­géig, október végétől április elejéig emlékezhessék ra. Legyen szállásom benne — mellette —, amíg megenged­te tik“. Egész más szövegkörnyezetben, a mindennapi be­szélgetés kifejezései között jelentkezik a szenvedő ige a féltékenység következő leírásában: „Öcska trükkjei raj­tunk is, mindkettőnkön kifoglak. Átláttunk rajtuk, de az ordenáré szándék mögött talán az életnek egy magasabb rendeltetését sejdítve, ugrottunk, ha ugrasztottunk“. Kissé belefelejtkeztem Déry szenvedő igéibe, holott Ily- lyés Gyula, Tersánszky J. Jenő, s a mai fiatalok szövegei­ből is bőségesen idézhettem volna, de hát ez már nem fór bele egy rövid cikkbe. Föltétlenül szólnom kell azonban a szenvedő ige másik formájának gyakori használatáról, amelynek az -ódik, -ődik képzős visszaható ige az őse. Alig érdemes írott példákat idézni, állandóan élünk az adódik, íródik, folytatódik, el­intéződik alakokkal. Az idézett szavak már a köznyelv szükséges, de színtelen elemei. Lényegük, hogy személy­telenséget fejeznek ki, valamely általános alanyhoz kötőd­nek. Persze ezeket az -ódik, -ődik képzős alakokat is lehet színesen használni. így él velük a székely népnyelv, ha az alanyt el akarja rejteni. Kislány koromban tanúja vol­tam, de ma is frissen él bennem a jelenet, amint valame­lyik erdélyi kisváros hetipiacán (hogy hol, az't már elfelejtettemJ egy haragos menyecske így vallatta hat—hét év körüli kisfiát: „Hol a fontos körtvély? te varas béka, felelj!“ Az abaposztó harisnyás, csizmás legényke végre ezt motyogta: „Megevődött“. Igazi író tolién ez az igealak ugyanúgy színt kap, mint a népnyelvben. A nagybányai Tersánszky J. Jenő például rendkívül ízesen használja — felváltva a -tátik, -tetik képzős szenvedő alakkal. Néhány lapnyi szövegéből írtam ki a következő mondatokat: „Akkorra látta be a vén ko­csis is, hogy kiakolbólittatása visszavonhatatlan a vénasz- szonytól“; „nem tevődött egyelőre újra szóvá, hogy a pap szentesítse viszonyukat“; „Ha Zákány megbotoztatik miat­ta, ebből nem származhatik sok jó rá“; „őneki is csinál- tatódoLt egy remek öltözék“. A nyugatosok, akik — némi túlzással mondva — min­dent tudtak a stílusról, s ezt a „mindent“ mohón fel is használták, főként a szenvedő ige archaizáló értékét aknázták ki. (Közismert, hogy Ady stílusgyakorlatként szinte naponta olvasta Károli Gáspár bibliafordítását.) Babits azonban modern témájú lélektani novelláiban írja le két változatban is a következő mondatot: „ha tehát a gondolat nem vesz el, hanem továbbgondolódik mások­ban, az életünk is tovább él másokban.“ Itt a szenvedő ige különös új szóalkotás, de el kell ismernünk, hogy igen kifejező. — Hadd idézzem végül a nyelvet nagyon értő és érző Bóka László sorait, melyek szépen magyarázzák a szenvedő ige jelentőségét. Tegnaptól máig című könyvé­nek előszavában olvassuk: „E kötet anyaga több mint húsz esztendő terméséből válogatódon. Válogatódon, mert nem csak én válogattam, nanem a múló idő is.“ A válo­gatódon első előfordulásakor teljesen passzív jellegű, a megismételt szó azonban még őriz valamit régi vissza­ható jelentéséből: ami nem volt már időszerű, az önmagá­tól kihullott az idő rostáján. Feltűnhetett az olvasónak, hogy a szenvedő igék két szélső rétegét, a hivatalos nyelvben előfordulót és az iro­dalmi nyelv archaizáló igealakjalt kizártam ebből a kis vázlatból. Az első típus szürke, poros, penészes: jobb, ha elsorvad minél hamarabb. Az archaizáló változat irodalmi stílusunk drága kincse, de ennek tárgyalása egész kötelet kíván. Azzal, amit leírtam, csak egy célom volt; ne bánt­suk a szenvedő igealakokat; ha helyesen használjuk őket, nyelvünk igazi értékei! T. LOVAS RÓZSA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom