Új Szó, 1977. április (30. évfolyam, 90-118. szám)
1977-04-18 / 106. szám, hétfő
A HADÁSZATI FEGYVEREK KORLÁTOZÁSA OLYAN PROBLÉMA, AMELYET MEG LEHET ÉS MEG KELL OLDANI íFolytatás a 3. oldal 1} A szovjet fél, érthetően, már ezért sem érthetett egyet ezzel a „szűkített“ megállapodási változattal. Ezenkívül az amerikai fél, szemmelláthatólag azért, hogy „bebiztosítsa“ magát, s ezt a változatot még elfogadhatatla- nabbá tegye a Szovjetunió számára, azt javasolta, hogy a következő tárgyalásokon a szárnyas rakéták mellett vizsgálják meg a közepes hatótávolságú, Nyugaton „Backfire“-nek nevezett szovjet bómbázók kérdését is. Mint köztudomású, ez a bombázó nem tartozik a hadászati fegyverzetek kategóriájába. Ebben az értelemben minden szükséges magyarázatot a legfelsőbb szinten kapott meg az amerikai fél, most pedig, ha újra visszatérnénk e kérdéshez, ez a probléma további tudatos bonyolítását jelentené. A Backfire típusú bombázógép és a szárnyas rakéták közötti összefüggés valamilyen indokolására törekedve, Washingtonban olyan érvet terjesztettek, mely szerint a Backfire hatótávolsága (2210 kilométer) megközelítően azonos a szárnyas rakéták hatótávolságával (2500 kilométer). Összekapcsolásuk abszurditása nyilvánvaló. Egy laikus is tisztában van vele, hogy ilyen ható- távolságú szovjet repülőgép nem érheti el az Egyesült Államok területét. Az említett hatótávolságú szárnyas rakétákat illetően azonban egészen más a helyzet: ezek a rakéták valóban stratégiai fegyverek, mert tengeralattjáróra, bombázógépekre vagy az USA-val szövetséges államok területére telepítve, természetesen, teljes mértékben képesek elérni a Szovjetunió területén levő létesítményeket. A Szovjetunió ilyen esetben, érthetően, szintén bármilyen mennyiségű szárnyas rakétával rendelkezhetne, s erre meg is van minden feltétele, de elvben ellenzi új csatorna megnyitását stratégiai fegyverek óriási kiadásokkal járó lázas gyártására. A Szovjetunió kategorikusan elutasított és a jövőben is elutasít bármiféle kísérletet, amellyel a szovjet—amerikai tárgyalásokon megvitatásra kerülő, a hadászati fegyverek korlátozásával kapcsolatos kérdések közé megpróbálják bevenni a „Backfire“ bombázók, valamint az Egyesült Államok területét elérni képtelen más szovjet fegyverrendszerek kérdését. Ezzel szemben joggal vetheti fel az előretolt amerikai támaszpontokon található nukleáris harci eszközök, azaz az Európában, Európa körül és további olyan területeken telepített nukleáris fegyverek és hordozóik kérdését, ahonnan elérhető a szovjet terület, s ugyanúgy a Szovjetunió határai közelében elhelyezett amerikai haditengerészeti légitámaszpontok és tengeralattjáró-támaszpontok kérdését. Nem vitás, hogy a stratégiai támadófegyverek korlátozásakor tekintetbe kell venni ezeket a nukleáris harci eszközöket és tényezőket, hogy szigorúan betartsák mindkét fél egyenlőségének és egyforma biztonságának elvét. A legutóbi amerikai javaslatok egyoldalú jellege újra azt bizonyítja, hogy a szovjet fél joggal veti fel az előretolt állásokban található amerikai harci eszközök kérdését. Meg kell említenünk még egy kérdést: a hadászati fegyverek harmadik országoknak történő átadásáról és az aláírandó egyezmény bármiféle megkerüléséről való lemondást. Ez a kérdés nem új. A szovjet fél annak idején konkrét megfogalmazásokat is javasolt, amelyeket be kellene iktatni az egyezménybe. Mivel azonban az amerikai fél nem válaszolt a kérdés lényegére, hangsúlyoznunk kell, hogy a szovjet fél szempontjából e tételek beiktatása nélkül .szó sem lehet egyezményről. Az egyezmény ugyanis nem lehet valóban hatékony, amennyiben harmadik országok közvetítésével vagy bármi más módon lehetőség nyílik megkerülésére. Ez a Szovjetunió és az Egyesült Államok között a stratégiai támadófegyverek korlátozására vonatkozó új megállapodás megkötéséről folytatott megbeszélések való helyzete. Ez az igazság azokról az amerikai javaslatokról, amelyeket Cyrus Vance amerikai külügyminiszter hozott Moszkvába. Mindezt világosan és meggyőzően kifejtették Andrej Gromiko március 31-i sajtóértekezletén is. A Szovjetunió határozottan és következetesen arra törekszik, hogy létrejöjjön az új egyezmény a stratégiai támadó- fegyverek korlátozásáról és váltsa fel az eddigi ideiglenes egyezményt. A hadászati fegyverzetek korlátozása igen nagy horderejű probléma, amely nemcsak a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat érinti, hanem a világ valamennyi népét is. Ezt a problémát is meg lehet és meg kell oldani. „Programcélunk korunk egyik legfontosabb feladatának megoldása — a lázas fegyverkezés, főként a nukleáris fegyverkezés korlátozása és beszüntetése“, újra hangoztatta ezt Leonyid Brezsnyev április 5-i beszédében. Megvannak a szükséges feltételek a hadászati fegyverek korlátozására vonatkozó új szovjet—amerikai egyezménynyel kapcsolatos munka eredményes befejezéséhez. Ennek az egyezménynek legfőbb paramétereit még 1974-ben, Vlagyivosztokban meghatározták, majd számos konkrét tételét kidolgozták a későbbi magas szintű találkozókon és a két ország küldöttségeinek genfi tárgyalásain. A megkezdett munka sikeres befejezéséhez csak a felek építő hozzáállására és jóakaratára van szükség. A Szovjetunió készen áll erre. Reméljük, hogy végül az amerikai fél álláspontjában is felülkerekedik a realista hozzáállás és a felelősségérzet. IKöztes címek: Of Szó) ivari Bunyin: TEMIR AKSZAK KÁN Ö jaj, Temir Akszak kán! — üvölti vadul egy szétáradó, szenvedélyesen s reménytelenül bús hang a krími falusi kávéházban. A tavaszi és sötét és nyirkos, a hegyszakadékok fekete fala alig-alig tűnik elő. A sziklához búvó kávéház mellett, az országút fehér sarában nyitott autó áll; két félelmetes, vakító szeméből hosszú, fényes füstoszlop nyúlik előre, a sötétbe. Messze lent a láthatatlan tenger zúgása árad — a sötétségből nyirkos, szilaj szél tör elő. A kávéházban vágni lehet a füstöt, bágyadt fényt sugároz a mennyezetre erősített kis bádoglámpa, meleget áraszt a sarokban lévő kandallón piros- ló, izzó parázshalom. A koldus, aki gyötrő kiáltással fogott belé a Temir Akszk kánról szóló énekbe, az agyagpadlón ül. Százesztendős vén majom; báránybőr zekét és bozontos irhabundát visel, amelyet vörösre fakított az eső, a nap és az idő. Ölében lantféle, ormótlan fahangszer. Előregörnyed; hallgatói nem látják az arcát, csak a bunda alól kiugró barna füle látszik. Olykor éles hangot tép ki a húrokból, s elviselhetetlen, kétségbeesett bánattal jajong. A kandalló mellett, a zsámolyon nőiesen telt alakú, kedves arcú tatár ül: a kávéház tulajdonosa. Eleinte mosolygott s kissé szomorúan, vagy inkább leereszkedőn és gunyorosan. Majd arca mozdulatlanná dermedt: felvont szemöldökkel és értetlen, mártírféle mosoly- lyal. A kis ablak alatti padkán egy hadzsi pipázik: magas, kiálló lapockájú, ősz szakállú ember; fekete köntöst és fehér turbánt visel, amely pompásan kiemeli barna arcának sötét színét. Most azonban megfeledkezik csibukjáról, 'fejét hátraveti a falnak, szemét lehunyja. Csíkos gyapjúharisnyás lába, térdben behajlítva, a padkán pihen, másik papucsos lába pedig lelóg. A hadzsi mellett álló asztalkánál pedig azok az utasok ülnek, akiknek az az ötletük támadt, hogy megállítsák autójukat és megigyanak egy csésze pocsék kávét a falusi kávéházban: egy jól megtermett, keménykalapos, angol esőköpenyes úr és egy szép ifjú hölgy, aki sápadt a figyeléstől és az izgalomtól. Délvidéki, ért tatárul, megérti a dal szövegét... Ö jaj, Temir Akszak kán! Kerek e világon nem volt dicsőbb kán Temir Akszak kánnál. Reszketett előtte a világ apraja-nagyja, s a leggyönyörűbb asszonyok és leányok hajlandók voltak meghalni azért a boldogságért, hogy akár egy percre a rabnői lehessenek. Élete vége felé azonban Temir Akszak kán a piactér kövén ült, a porban, az arra haladó nyomorékok és koldusok rongyait csókolgatta és így beszélt hozzájuk: — Vegyétek a lelkem, nyomorékok és koldusok, mivel a vágy puszta vágya is kialudt már benne! És amikor az Úristen végül megkönyörült rajta s megszabadította a hiú földi dicsőségtől és a hiú földi örömöktől, csakhamar széthullottak országai, romlásnak indultak városai és palotái, s romjaikat betemette a homoksivatag pora, rájuk borult a drága mázként örökké kék égbolt s a pokoli tűzként örökké lángoló nap... Ö jaj, Temir Akszk kán! Hol vannak napjaid és tetteid? Hol vannak csatáid és diadalaid? Hol vannak az ifjú, szerelmes és féltékeny teremtések, kik szerettek téged, hol vannak a szemek, melyek úgy ragyogtak nyoszo- lyádon, mind megannyi fekete nap? Mindenki hallgat, mindenkit lenyűgöz a dal. De különös: az a kétségbeesett bánat, az a keserű szemrehányás, amely valósággal árad belőle — édesebb a legnagyobb, legszenvedélyesebb örömnél. A vendég úr merőn bámul az asztalra és hevesen szívja a szivarját. Hölgye szeme tágra mered, arcán könny csorog. Miután kis ideig dermedten ülnek, kilépnek a kávéház ajtaján. A koldus befejezte énekét, és egy kemény lepényt majszol, harapdál, amelyet a gazda adott neki. De úgy rémlik, az ének még tart, nincs és' sosem lesz vége. A hölgy távozóban egy aranyrubelt nyom a koldus markába, de ijedten eszmél rá, hogy kevés: legszívesebben visszafordulna és adna neki még egy rubelt — nem: kettőt, hármat, vagy mindenki szeme láttára megcsókolná az érdes kezét. Szeme még ég a könnytől, de úgy érzi, sosem volt boldogabb, mint ebben a percben, miután végighallgatta az éneket arról, hogy a nap alatt minden hiúság és bánat — e sötét, nyirkos éjszakán, a láthatatlan tenger távoli zúgása közepette, a tavaszi eső illatának felhőjében, a lélek mélyére hatoló, kósza szélben. A kocsiban hátradőlve heverő sofőr hirtelen kiugrik, lehajol a lámpák fényében, tesz-vesz — vadállathoz hasonlít kifordított bundájában — az autó hirtelen feléled, türelmetlenül felzúg, reszketni kezd. Az úr felsegíti a hölgyet, leül mellé, térdére borítja a plédet, az pedig szórakozottan megköszöni... Az autó lefelé suhan a sima országúton, felkapaszkodik a meredeken, íényoszlopaival valami cserjésbe kapaszkodik, majd félresepri, újabb lejtő sötétjébe ejti... A magasban, az alig látható, óriásnak tetsző hegyek körvonalai fölött, csillagok tü- nedeznek fel a laza felhők között, messze elöl halványan fehérük a hullámtaraj az öböl kanyaréban, lágyan, de erősen csap arcukba a szél... O, Temir Akszak kán, szólt a dal, nem volt e földi világon vakmerőbb, boldogabb és dicsőbb tenálad, te barna arcú, lángoló szemű férfi, ki derűs és kegyes voltál, mint Gábriel. Bölcs és bőkezű, mint Szulej- mán szultáni Turbánod selyme fényesebb volt a paradicsom zöld lombjánál, gyémánt tolla hétszínű csillagfénnyel remegett s tündökölt,' és a világ leggyönyörűbb királyleányai és rabszolganői boldogan haltak volna meg, hogy szájuk szögletével megérinthessék indiai gyűrűkkel ékesített sötét és keskeny kezedet. De miután fenékig ürítetted a földi örömök kelyhét, a piactér porában üldögéltél, ó, Temir Akszak kán, és az elhaladó nyomorékok rongyos gúnyáját kapdostad, csókolgattad: — Vegyétek az én szenvedő lelkem, ó, nyomorékok! Századok suhanlak tova elfeledett sírod fölött, az örökké kék ég és a könyörtelenül örvendező nap borult rá s vadrózsa burjánzott el sírkamrád azúrkék zománcedényeinek cserépdarabkái között — hogy minden tavasszal, újra meg újra epekedjen fölötte, meghasadjon a gyötrőn kéjes daltól, a mond- hatatlan boldogság bújától a csalogányok szíve... Ö jaj, Temir Akszak kán, hová lett a te keserű bölcsességed? Hová lett lelkednek kínja, mely könnyel s epével vetette ki magából a fbkli ábrándok mézét? A hegyek eltűntek, hátrább húzódtak, az országút mellett már a tenger fut, zúgva, rák- szagúan ront a part fehér tarajára. Messze elől, a sötét lapályon piros és fehér fények hunyorognak szerteszét, város pírja rózsállik, s fölötte és a tengeröböl fölött fekete és lágy az éj, akár a korom. Gellért György fordítása A Nové Mesto nad Váhom-i légtechnikát üzem tejszárító berendezéseket szállít a Szovjetunióba és az NDK-ba. A szárítók \gyártásánál jeleskedik Emil Kováöik szocialista munkabrigádja. A képen: R. Kováöik. (Felvétel: Št. Petráš — ČSTK) ÚJ VERSEK Csontos Vilmos Keserves Pihentesd meg rajtam tekinteted, Te örökké vágyott Tavaszi nap s kergesd el a telet, Mely rám zúzmarázott. Öltöztesd sugaradba — láthassák Késő virul ásom, Még egyszer virágom szakíthassák, Kik szánnák — hullásom. Ne úgy eressz el, keserves legyen * A kísérő ének: — Nektárt találhassanak kelyhemen A zümmögő méhek. Fényed, ha csupán ámítás lenne, Akkor is add nekem! Hitesd el így: az élet értelme, Hogy Célja volt velem! Hitesd el, mert hinni megtanultam, Szívem is tudja már: Hunyó parázsból is újra gyúltam, Ha ért a napsugár. Dénes György Tavaszi hajoló Bűvölök arany zizegést, ragacsos rügyek álmát, paraszt Pán kémleli egét, nyíkatja furulyáját, csiklandj, tavasz, fűszeres éj, beléd halok, ringasd dalom, ez is, ez is forradalom, remélj, remélj! Hűs lángok, röpke édenek; rosszat álmodtam - ébredek, a som virágát, sárga pelyhét gonosz manócskák el ne rejtsék. Locsogj tavasz, tavaszi víz, kortyolj habokba gyenge fűz, pityegj szívemben fürge csíz, tavasz angyala, adj derűt, nehéz kezembe csengettyűt. Rácz Olivér Ravennai nyár Forog az égen, sárgán, kereken, mint mikor spárgán feszül a sárkány tarka tereken. Szökőkút kristály záporát lesed a smaragd fákon át; csillogó, színes ékkövek, ragyogó, karcsú fémcsövek száz kis aranyló csepp között. Ne vedd fel, drágám, eltöröd. 1977. IV. 18.
