Új Szó, 1977. március (30. évfolyam, 59-89. szám)

1977-03-21 / 79. szám, hétfő

Vajkai Miklós Utolsók a ürzsMH „Erőink elhagytak. Nagy nemzetségemből egyedül maradtam. Rokonaimtól immár elszakadtam. Ahol halásztam, tavaim mögöttem maradtak. Nem látom már őket! Fekvő sátorpóznáim elkorhadtak. Varrott sátorlapjaim kiszáradtak. Mind elmúltak .. (Kamasz sirám — Bere Anna fordítása) Görnyedten ültek a parázshalom előtt. Arcuk, "akár a sovány pecsenye, izzott a halódó fényben. Apkő göcsörtös ujjai a magasba emelkedtek. A nyugati égbolt felé mutatott: — Akár a bárány kiterített bőre... — mondta csikorgó-nyikorgó hangon. — Akár a bárány kiterített bőre ... Olyan ez a darabka felhő ... Beszéd közben nem nézett testvérbátyjára. Testével-lelkével érezte jelenlétét. Ujjai a levegőben maradva mutattak arra a helyre, ahol órákkal ezelőtt eltűnt a nap, mutatóujja végén felhő pihent. Könnyű volt, könnyű és fehér, s valóban a báránybőrre emlékeztetett. Ahogy elnézte, azon tűnődött, hogyan pihenhet ott mozdulatlanul, mikor a szél is meg-meglibbentette gúnyáját, bele-belekapott a fűbe, port hintett az ember szeme közé ... A parázshalom kialvóban volt. A két aggastyán arca is elsötétült. Hajlott hátuktól alig négy lépésnyire állatbőrökből toldozott, állatbőrökből foltozott sátor állt. Bejárata már teljesen elrongyolódott. Apkó életét, mely jóval hoszszabbra sikerült társaiénál, akik már mind eltűntek a maguk módján, egyenként. Eltűntek a sátorok is. El a kalyibák. Eltűntek: el a föld színéről. Szép lassacskán eltűnt , az egész törzs, az egész nemzetség. Egyesek keletre vándoroltak, ott szétszóródtak, s beolvadtak az éppen virágzó nemzetségekbe. A többiek meg itt fogytak el, ezen a végtelennek tűnő rónán ... A két aggastyán szótlanul üldögélt tovább. Felülről sötétség borult rájuk, körülöttük fűszag terjengett. A kiszáradt fű fojtogató illata. Fehérlett a fű, fehérlettek a járatlan csapások, melyek felett a gyomnak sem volt '«hatalma. Tanyát nem verhetett a növény, az utakat el nem ágazhatta, megmaradt mindvégig a saját portáján. Miután elaprózódtak az emberek, hátat fordított a vad is, délre, több hétnyi járásra for' dult, s már csak pár hűséges kecske csatangolt erre-arra, meg néhány más vidékre alkalmatlan vagy méltatlan állat. — Ami volt, meg nem ismételhető — gondolta Apkó. Gondolatban visszasiklott gyermekkorába, majd ifjúkorába, mikor még ekék hasogatták a földet, mikor még gyerekek visítoztak a sátrak és kalyibák körül, s asszonyok, férfiak hajlongtak nap, mint nap a földeken. — Ami volt meg nem ismételhető... — gondolta. Majd különös hangokra ocsúdva fölugrott. — Ez lehetetlen... — mormogta. — Ez lehetetlen ... — Tölgyfakéreg tenyerével ellenzőt formált szeme fölé s úgy bámult az égre, a pislogó csillagok felé, mintha fényes nappal lett volna, mintha tűzött volna a nap, teljes erejéből ontva fényét. A rekedt madárhangok meg egyre erősödtek, egyre nagyobb hullámokban özönlöttek a sirályok, repültek kelet felé. — Ez lehetetlen — dörmögte Apkó. Most már Tátos bytyó is föltápászkodott, s együtt nézték a madártengert. A sirályok még vonultak, kavargón, sötétben ... Volt, hogy zuhanó repülésben, kiterjesztett szárnyakkal közeledtek a földhöz, majd újra gyorsított szárnycsapásokkal igyekeztek vissza a seregbe. Alacsonyan repültek, jól láthatók voltak. Vonultak, vonultak át a hatalmas földrészen, a kegyetlenül sivár rónán, kelet felé igyekeztek. Egyre bővül, egyre dagadt, egyre sűrűsödött a madártenger, és ők megigézve bámulták. Azon tűnődtek, hogy vajon mi késztette Vladimír Holan A tölgy Évszázados fal Fő ágaid már holtak... De minden tavasszal pict gallyacskákkal zöldellsz. Te ősi életi A villámcsapások már halálba érleltek... És mégis újra meg újra kézenfogva vezeted a gyermekeketl Dénes Gyürgy fordítása őket arra, milyen ereje a világnak, hogy otthagyják a Nagy-Tóba ömlő folyó torkolatát, otthagyják magát a tavat is, hol örök idők óta éltek, hol tengernyi sokasággá szaporodtak, hol .mindig is biztonságban voltak, teljes világot kapva a természettől. Vajon mi késztethette őket, hogy keletre vonuljanak? ... Ahol folyó nem is létezett? ... Legalábbis ők nem tudtak semmilyen folyóról, nem ismertek ott semmilyen nagy vizet. Csak jelentéktelen vizekről tudtak, jelentőktelen tavakról... Szívükre nehezedett a fölismerés, mert sejtették, hogy e madarak a végzetükbe suhannak. Lassacskán eltünedeztek szemük elől az utolsók is. Fáradtan, kóvályogva repültek, ők már nem érhettek sehogyan sem célba. Űk, kik elsőként maradtak le, kik elsőként adták föl a végtelennek tűnő tusát. Űk, kik szomjasan hullottak a földre, ők még észre téríthették volna a sereget. Még észre téríthették volna... Szótlanul ült a két öreg. A fülledt levegőt már fölfrissítette az éjszaka. A lehulló harmat megkötötte a port. Nem messze vadállat loholt végig a csapáson: hallották a föld ütemes, vad dobogását. Aztán újra csönd lett. Apkó föltápászkodott. Két szelet szárított húst hozott ki a sátorból. Egyiket Tátos bátyónak adta. A vöröslő hold csak most bukkant elő a lapos földből. Fényéből ittak a fűszálak, a színét lassacskán átvette a föld. Apkó átnyújtotta a húst. Tátos bátyó ktalvő szemekkel nézett rá: — Majd elfogyasztod holnap... — mondta lágy, meleg hangon. Régen beszélt így.. . — ... Majd holnap... — ismételte Tátos. Apkó virtuskodó kölyök volt... És Tátos elelpaskolta őt. Persze, nem rosszból: csak úgy, olyan odaadással, mint amikor valaki nagyon szereti a másikat. S Apkő meg nézte, szemével kísérte testvérbátyját, ahogy kilépett a kalyibából, s ment a saját dolgára. Ekkor már erős, nagy ember volt Tátos, s éjjelente ki-kimaradozott. Mindenki tudta róla: az egész család, az ismerősök, de sosem beszéltek erről... Tátos most letette a húst. Apkó akaratlanul is megborzongott. A szavak ott cirkáltak benne, sejtjeiben vetették meg ágyaikat. Tekintete még inkább elborult, de ezt Tátos aligha láthatta, mert háttal ültek a fölfelé emelkedő holdnak. Igen, gyerkőc volt még akkor: mezítlábas kölyök... Néha, amikor bátyja ráért, odakuporodott hozzá, és ő dalokra tanította. A nemzetség valamennyi dalával megismertette. Volt, hogy hatalmas játékokat fabrikált számára, szép, nagy játékokat... Egyszer akkora bolhát faragott egy egészséges fatönkből, hogy gond volt fölemelni. Erre a bolhára mostanáig emlékezett: hogy miért, maga sem tudta. Cserebónak, Cserebogárnak hívta őt a bátyja, mert olyan apró volt, hogy a nemzetségben, a törzsben nem akadt tőle kisebb „legény". Olyan kicsi volt, hogy ki sem látszott a fűből. A duzzadó fű, mely akkor belengte ezt a hatalmas rónát, anyaként takarta be őt. % talán emiatt is sikerülhetett a terve: hónapokon át sugallta testvérének, hogy legalább egyszer mehessen vele a Nagy-Tóra. De ő csak megrázta a fejét: szólni sem szólt hozzá, csak a fejét rázta mindannyiszor. Tátossal még senki sem halászott, senki sem láthatta, hogy hogyan tornyosodott a víz fölé, hogyan eresztette hálóját a mélybe, hogyan fogta a temérdek halat. Nem, nem látta őt senki, csak Cserebónak sikerült őt egyszer meglesnie; háromszor merítette meg bátyó a hálót, s már indulhatott is haza, vihette a halakat ... Vihette a rakományt, melyet titokban mindenki irigyelt. Ezért nevezték el Tátosnak. Egyesek azt rebesgették, hogy csupán szerencsés ember, de azt senki sem vitatta, hogy két óra leforgása alatt akár az egész törzset elláthatta volna élelemmel. Tátos lett hát a neve. Tátos... És ő büszke volt a névre, büszke volt, de sosem kérkedett vele... — S' lám, ma ő is megtér... Megtér a többiekhez ... — döbbent rá Apkó. Az ételt is mily gyöngéden utasította vissza, mily könyörgőn. Gyöngéd, szeretettel teljes hangon szólott hozzá, mint gyerekkorában. Mint gyermekkorában, amikor Tátos már kilépett az életbe, de épp hogy csak poros lett tőle a talpa. Apkó testvérbátyját nézte, szemével ölelte magához, szívével közelített hozzá. Az fölállt, bement a sátorba, kecskebőrt terített magára s megállt Apkó fölött. Az újhold éles fénye már teljesen szétterült a tájon. Apkó tenyerébe temette arcát, s hangtalanul zokogott. Peregtek a könnyei, s- ormótlan ujjain szétfolytak, majd lecseppentek a kopár földre. Fölemelte a fejét, megtört ábrázattal nézett maga elé. Nem látott, nem hallott semmit Szemei nem tapadtak a dolgokra, füle nem fogadta be a hangokat. Csak akkor tért magához, amikor Tátos bátyó megszólalt: — El kell, hogy menjél innen... — mondta ködös-fakó hangon. — El kell, hogy menjél... Apkó most fölállt, s átadta helyét testvérbátyjának. Az leterítette a kecskebőrt s rókuporodott. Apkő meg elindult, ügyetlenül botorkált el a sátortól, a rég kialvadt tűzhelytől. Tátos meg utána nézett. Alakja .tisztán kivehető volt a hűvös-sárga holdfényben. És ő csak nézett, nézett utána. Sokáig tartott, míg eltűnt a láthatáron. A róna szinte zúgott az ürességtől. Tátos rosszulléte egy kissé alábbhagyott. Megnyugtatta őt az a tudat, hogy röviddel a napfölkelte után visszajön az öccse, s elkaparja őt a földbe, " Könözsi István: A „Bandukoló generáció" c. ciklusból Tyima Veny* Fadöntés Jártatok-e valaha a végtelen fenyőerdőben? Láttátok-e, hogy hogyan döntik ki a ját, hogy hogyan dől ki a nagy ja? 0, vajon éreztétek-e valaha ezt az örömöt? Korán reggel kelek fel, a hajnalcsillaggal. Felöltözöm, gyorsan harapok valamit. Aztán befogok és elvágtatok az erdőbe. Még sötét van. Csak a csillagok árasztanak némi fényt. A meleg házból kilépve még álmos vagyok. De mihelyt kiérek a faluból, teljesen felébredek, felfrissülök. Hideg, éles szél csap az arcomba. Betakarózom, háttal fordulok a szélnek, egészen összegömbölyödöm a rénszarvas bundában. Nem mozdulok, szenderegve ülök a szánon. Csak a lovat nógatom időnként. Az erdei útra érek. Még vaksötét van, semmi sem látszik. Az út mellett sűrű sorban állnak a fák. Ne~m lehet pontosan látni: erdeifenyők avagy lucfenyők. A fák is mintha aludnának: egyetlen águk sem rezdül. Csend van. A természet megdermedt, mély álomba merült. Az ágakon vastag hócsomók csüngenek. Az ágas-bogos lucok tetőtol talpig hótakarót öltöttek magukra. Mozdulatlanul hallgat, alszik az erdő. Továbbhaladok. Pirkadni, világosodni kezd. A fákat lassanként már meg lehet különböztetni egymástól. Reszketek a hidegtől. Hirtelen leugrom a szánról, és szaladni kezdek. Hamarosan ledobom magamról a meleg ruhát. Elvágódok az erdei úton, majd fürgén felugrók. Elfáradok, és újra fölülök a szánra. A jó, kivágásra szánt erdő még messze van. Az irtás már elmaradt. Ott farakások sorjáznak. Sokáig lépésben haladok. Közeledik az erdeifenyő-erdő. A fák csupaszon állnak, mintha oszlopok volnának a földbe ásva. (Világosodik, szürkül. De még szunnyad az erdő. Semmi nesz, semmi mozgás, néma csönd« Az évszázados, ölvastagságú erdeifenyők mint ősz hajú páncélruhás- daliák, úgy állnak egymás mellett, öntudatlanul alszanak. Hány telet és nyarat értek már meg! Hányszor dermedt már télre álomba az erdő, és hányszor ébredt tavasszal új életre! Most alszik, és ismét a tavaszt várja. Nem tudja, hogy már elérkezett élete utolsó órája, hogy fái életének álom közben szakad vége... Az emberek megérkeztek, ki lóval, ki gyalog. A levegő nyugtalanná válik az erdőben... Fejszecsapások csattognak, a fűrészek nyekeregnek ... Zuhannak, dőlnek a fák ... Egyik a másik után ... már sok elterült. Ezek az erdeifenyők már nem látják meg az idei tavaszt. Ám legyen! Az ember javát szolgálják!) Megérkezem. A lovat oldalra térítem. Felhúzom a síléceket, és elindulok körülnézni, megfelelő erdőrészt keresni. Fától fáig haladok, suhanok a siléccel. Látom: szép fa, sudár és sima. Közelebb megyek, a kérgét lehántom, ameddig csak bírom. Aztán a fejsze fokával megkopogtatom, hogy vajon nem korhadt-e. Ha a fejszecsapás villamos áramként a kezedbe nyilallik, akkor jó, egyébként a csapás hangjáról észreveszed. Átölelem a fát, megmérem a vastagságát. Megnézem, mennyire egyenes a törzse. Megfelel. Eztán simára taposom a havat a fa körül, hogy favágáskor biztosabban tudjak megállni. Előbb az egyik oldalon vágom be, amerre a fának dőlnie kell. Bevágom a fagyott fát. Faforgácsok röpdösnek körülöttem. A fázás elmúlik: csuromvizes leszek az izzadságtól. Ledobom a kesztyűt, a sapkát. Így vágom be a fái az egyik oldalról egészen a közepéig, aztán a másik oldalról, alig valamivel fölötte. Gyantaillat csapódik az orromba. Aztán egyszer csak törni kezd a fa. ... Megreccsen egyszer, aztán másodszor. Szakadoznaktörnek a belső rész rostjai. Egész törzsében megrázkódik a fa, a gyökerétől a hegyéig. Enyhén kezd oldalra hajolni. Aztán egyre erőteljesebben ... Nagy robajjal, recsegve-ropogva d'ól el az erdő fái között. Eldőltekor a nagyobb fák ágait lenyesi, a kisebb fákat pedig maga alá temeti. Majd a hóba zuhan, lerogy. Mintha füst és por támadna köröskörül — koromsötét lesz —, mint hóvihar idején. A száraz faágak nagyon magasra felcsapódnak; messzire szóródnak, az apróbb ágacskák és a tűlevelek. Maga a fa mélyen a hóba süllyed, csak ágas csúcsa látszik. A porhó még sokáig nem iilepszik le, ott terjeng fölötte. Végül visszhangzó villámláshoz, mennydörgéshez hasonlóan szétterjed az erdőben (így ad hírt magáról], A széltől meglegyintett, álló fák sokáig hajladoznak. (Némelyik gyászosan megcsikordul.) Legallyazom a fát. A törzse mentén lépdelek, méregetve. Megjelölöm és levágom a csúcsát. Vastag rúd segítségével hengergetem a szálfát. Fölteszem a szánra. Erejét megfeszítve, nehezen viszi ki a ló a hótorlaszon át az útra. Föllélegzek. Kötéllel a szánhoz erősítem. Felülök a szálfára, és elindulok az erdei úton. Megkönnyebbülten ülök a szálfán, pihenek. Jóleső érzés tölt el. Az égből apró pelyhekben hull a hó. A szán alatt csikorog a hó. Hangosan csörömpöl-dörömböl a szálfa. Hallgatni kezdem. Lám, mintha énekelne: egyszer magasra emeli a hangját, másszor a legmélyebb basszusig engedi le. Zúg-zúg mélyen, lágyan. ^ Némelykor meg nagyon magasan csilingel, tenor hangon..? Oly szépen, szomorúan zeng belül a szálfa, mintha csak harmonika szólna. Ülök a szálfán, és félálomban hallgatom az édesen zengő zeneszót. RÉDEI KÁROLY fordítása * A zűrjén irodalom jeles képviselője, -1939-ben halt meg, 49 éves korában.