Új Szó, 1977. február (30. évfolyam, 31-58. szám)

1977-02-14 / 44. szám, hétfő

* Az interjú-részlettel Darvas Józsefre emlékezünk, aki február 10-én lett volna 65 esztendős.

BAJOR ANDOR:

Ä béka és az ökör

nyem mentségéül szántam. Ha valahol nincs mentség, hát az irodalomban nincs. Végül is: minden író maga értelmezi a szerepét, hite, tehetsége szerint; nemcsak a szerencséjének, de „korlátainak“ is maga a kovácsa. S ha úgy érzi, hogy nem teljesítette be írói terveit, ezért is csak önmagát szólíthatja számadásra.

Én így érzem.

Hadd mondjam meg: hatvanadik születésnapomat a .Legmélyebb elégedetlenség érzésével „ünneplem“

Abból is sok mindennel elé gedetlen vagyok, amit megír tam. — de még inkább kínoz az, ami megíratlan maradt. A Kortárs ezután következő kér dése. — írásban kaptam meg a kérdéseket, — finoman így fo galmaz: „1945-ös Város az in- gováni/on című könyve után keveset írhat 195H-tól viszont írói munkássága úi lendületei vesz. .

Ez azt lelenti- közel másfél évtized kiesett az írói életemből. A politikai szolgálat évei. S éppen azok amelyek a prózaíró életében a legterméke nyebbek lehetnek

„Megérte?“ — szokták tőlem kérdezni. Indulatosan elutasítom a kérdést is, akár baráti az, akár kaján. De most azért, halkan, némi rezignációval, ma gamtól is megkérdezem: ,,meg érte?“ . .

Hadd vall jam meg: fogyó

éveim feloldhatatlan konfliktusa. hogy magamnak se tudok egyértelmű, s megnyugtató választ adni. Politikai múltamat, — s a korszakot is, — kellő kritikával nézem. fTanú erre akár a Kormos ég, akár a Ré szeg eső: de még A térképen nem található is.) Ám megtagadni, mindenestül, mégse tudom; nem is akarom. S nemcsak azért, mert egyfajta, — akár ha kiküzdött, megszenvedett — benső folytonosság nélkül csak cinikus, vagy öngyilkos lehet az ember. Ezért is, persze. Ez a humanista moráj törvénykönyvében jogos önvédelemnek minősül . . De még inkább azért, mert a fiatalon vállalt célok, eszmék megvalósulása, —- a tragikus tévedéseken, bűnökön át is, — mégis elindult, előbbre jutott. S ebben a történelemben benne van az én életem is... Benne van!

Nos, igen. De vigasztalhatja-e magát ezzel a lehetséges életművét megcsonkító író?

Vigasztalhatja. De csak maga, — önmagát. A történelem kegyetlen; el nem végzett dolgokra nincs mentség. Az elmaradt műveket semmi sem pótolhatja; — hiányuktól didereg az író, mint szakadt zubbonyában, kitüntetésekkel a szakadt zubbonyon, a negyvennyolcas honvéd-veterán, mondjuk 1872-ben, Orosháza piacán didereg s arra gondol: nem azoknak volt-e igazuk, akik kitértek a hívás elől s nem voltak ott se Isa- szegnél, se Világosnál?!...

Talán kitűnik: ez a vita magamban, magammal, — érvek mellette, érvek ellene. Eldöntetlen vita. És immáron eldönthetetlen.

Q>

Hc

'O

£ 1977.

II. 14.

X. ember életében a véleť- len is törvényszerű. Visszanézve mindenképpen annak tűnik, hiszen a konzekvenciái megmíisíthatatlanok. Törvényszerű volt az én találkozásom a munkásmozgalommal? Igen

Bár éppen vihetett volna más felé is az utam. Azzal, hogy tanulhattam magasabb iskolába kerülhettem s így megnyílt számomra az út a fölemelkr désre a középosztályba ' A félegyházi tanítóképző ál lám1 iskola volt; szellemében nem annyira bigott, mint az egyházi iskolák. De itt is ..keresztény nemzeti“ világnézetű tanulókat neveltek. Természe te?- hogy ez a szellem hatott rám.

Amikoi iskolai szünidőkben hazamentem, a tanultak s az otthon látott valóság közt. — amelyre mind figyelőbben nyílt rá a szemem. — szinte elviselhetetlen ellentmondás feszült.

val; — az önmegvalósítás gyötrelmeivel.

Azt kérdezik: „a pártos szolgálat erkölcsi fegyelme hogyan alakította, nem gátolta-e írói tervei megvalósítását?“ Hogyan alakította? Könnyű lenne a válasz:: ezt majd döntsék el az irodalomtörténészek, ha figyelmükre egyáltalán méltónak ítéltetek De nem akarok kitérni a válasz elől.

Amikor bekerültem a mozga lomba, rövid időre engem is elkapott a „proletkult“ szelleme Furcsa kettősség küszkö kött bennem Példákkal élve: sose tudtam elfogadni hogy a mozaglomban nagyon népszerű Ferneky Mihály, vagv az ak kor rendkívül hatásos mozgalmi verseket író Hollós Korvin Lajos jobb költő, és szocialistább költő mint József Attila Nem fogadtam el a Móriczot ért szektás bírálatokat sem: s hiteltelennek éreztem, tartalmilag is és esztétikailag is Gergely SáliDarvas József

Amikor a jelentéktelen Céckey arra vetemedett, hogy kifogásolja az irodaigazgató emberi magatartását, Kucug Balázs fölpattant a székről, és szenvedélyesen elüvöltötte magát:

— Ezt nem tűrhetjük tovább, szaktársak!

Szavait tanácstalanság követte, mert nem volt v Igos, hogy mit nem lehet tűrni. Az irodafőnök durvaságát vagy a jelentéktelen Céckey esztelenségét, amivel a durvaságot szóvá tette.

A nagy csendben szinte hallani lehetett az irodafőnök pislogását. Leszegte óriási fejét, rázogatta, majd erőt vett magán, és inkább csak bámult az emberekre.

Aztán rábődült az újonnan föltűnt alakra:

— Mi az, ambit Kucug szaktárs nem tűr? De mondja is meg!

Kucug szaktárs ábrázatán újra feltűnt a féktelen szenvedély.

— Igenis, nem tűrhetem azt, hogy valaki brekegve rátámadjon az igazgatóra, aki mindig előttünk jár, ha parlagot szántunk. Nekem — folytatta mély iróniával — eszembe jut a béka és az ökör meséje. Ezért csakis azt mondhatom: egy zöldbéka hiába brekeg, és hiába fújja föl magát, akkor sem lesz olyan nagv mint az igazgató úr!

És azzal mosolygott, leült, mint aki várja a szomszédai sze- rencsekivánatait

Az igazgató hosszasan legeltette rajta szomorú Ké, nagy szemét, majd mélabűs zengő hangon megszólalt:

— Kucug szaktárs kijelentése jólesett, bár van valami, ami zavar engem a különben talpraesett megfogalmazásában.

A teremben csend volt, mindenki elmerülten hallgatott, mintha azon töprengene, hogy vajon honnan származnak az igazgató fönntartásai.

Végül felállt az igazgató leglelkesebb híve, és bonyolult magyarázatba kezdett.

— Én egyetértek Kucug Balázzsal, mert látszik a jó szándéka, valamint az is, hogy ügyes költői képben akarta érzékeltetni az igazgató és Céckey szaktárs közötti különbségeket. Bizonyos szempontból helyes, amit mondott, de más szempontból a hasonlat sántít, és csakis így érvényes az igazgató úrra.

Evvel a magyarázattal véget is ért a megbeszélés, és mindenki elvonult a maga odújába.

Csak Kucug Balázs-tett kissé nyugtalan.

Sorra iárta a szobákat, és igyekezett eloszlatni az apró félreértést.

— Nem tudom, ki magyarázhatja olyan rosszindulatúan a szavaimat, hogy azok sértőek lehetnek az igazgatónkra, akit én tisztelek a legjobban. Mert ő nagyság szempontjából igenis óriás a fölfuvalkodott Céckey mellett. Aki csak egy brekegő levelibéka.

Senki se mondott ellent Kucug Balázsnak, és ez szemmel láthatólag fölingerelte.

— Tudom — jelentette ki —, hogy ti az igazgatót ökörnek tartjátok, és ezért nem szóltok hozzá ahhoz, amit mondtam. Vegyétek tudomásul: nem tűröm, hogy ilyesmit gondoljatok az igazgatónkról.

Majd visszavonult, dúlt-fúlt magában, amiért nem értik meg nemes szándékait.

Végül újra házalni kezdett.

— Rájöttem, hogy az igazgató szaktársat nem volt helyes ösz- szehasonlítani a békával, ugyanis ő annál sokkalta nagyobb. De amire ti gondoltak, az sántít. .

Növekvő kétségbeesésében az igazgatóhoz is bezörgetett. Aki megpillantotta Kucug Balázst, és búsan ingatta a fejét.

Kucug szaktárs betörten állott előtte.

— A szándék jó volt, az elképzelés jó volt, de a kijelentést szerencsétlennek látom — mondta az igazgató.

— Most már én is szerencsétlennek látom — felelte Kucug Balázs. — Egyébként azért jöttem, hogy a kijelentésemet részletesen megmagyarázzam: miért tartom az ökröt ez esetben valóban sántának.

Az igazgató töprengett, majd közölte a véleményét:

— Úgy gondolom, hogy már eleget magyarázta.

Kucug Balázs kétségbe esett.

— Nem lehet megmagyarázni eléggé, hogy az ökör mennyire sánta és szerencsétlen.

Az igazgató intett.

— Fejezzük be! Maga az első, akinek itt az épületben könyör- gök .

Kucug Balázs el botorkált, szótlan lett, két hét alatt öt kilót fogyott, ágynak esett. Akkor egy kolléga meglátogatta, és közölte, hogy az igazgatót leváltották erőszakosságáért, és amiért nem tudta áttekinteni a földatokat.

Erre hirtelen visszatért Kucug Balázs életre je. Kipirult, és szenvedélyesen fölkiáltott:

— És vajon nem én voltam az, aki fölindulásomban szerencsétlen sánta marhának bélyegeztem?

— Céckey lett az utóda — folytatta a látogató.

Kucug Balázs m®ghatottan bólintott.

— Igen, ő finom idegrendszerével megérezte, hogy van valami a levegőben. Ezért is neveztem egy ízben tréfásan a mi kedves levelibékánknak. így hát ez a vonzó, légies alak megnőtt, az ökör pedig kipukkadt! Ügy, ahogy megjósoltam.

A látogató bólintott és elgondolkodott. Aztán babonás tisztelettel megkérdezte:

— Mondd, Balázs, hogy csinálod, hogy neked mindig igazad

(Részlet egy interjúból)

Irodalmiasan hangzik, — de így igaz: az első szerelem lázas öröméhez hasonlított ez a rátalálás. Minden egyszerűnek és világosnak tűnt: minden tiszta értelmet kapott. Az aztán már egészen magától értetődő volt, hogy amikor 1932 őszén Budapestre jöttem, azzal az elhatározással?), hogy író leszek, ezt így fogalmaztam meg magamnak: „.kommunista író

akarok lenni“. És az is természetes, hogy azonal kerestem az utat, a kapcsolatot a mozgalomhoz

Négy évtized telt el azóta. Egy emberélet jóval nagyobbik fele. Irodalmi munkásságomat — de nemcsak azt: egész életemet — meghatározta ez a találkozás. Örömeivel s csalódásaival, sikereivel és kudarcaiHozzátartozott enhez az is, hogy az egyik bátyám, aki cselédsorból ipari munkássá lett. belekerült a szocialista mozga lomba. Testvéreim egyébként is ellenezték a továbbtanulásomat, féltésből természetes féltékenységből. Ennek most „ideológiai“ alapja is támadt. Vad vi ták robbantak közöttünk.

Mindez eleinte a menekülésvágyat bőszítette bennem: elmenni innen, ebből a nyomorú- ságos és barbár világból, vég legesen, fizikailag és lelkileg, a tehetség jogán ... Sok minden viszont — a rejtőző szeretet, a szolidaritás — kötött, visszahúzott

így nyílt föl bennem a tór- sadaimi-politikai érdeklődés: feloldó választ keresni az ellentmondásokra. A marxista irodalmat csak azért kezdtem olvasni, hogy ellenérveket gyűjtsék a vitákhoz, — de megfogott, s legyőzött a világnézet logikai varázsa. S ötödikes tanítóképzős koromban már többé-kevés- bé tudatosan kezdtem tájékozódni a marxizmus felé. Valamilyen rejtett utakon eljutott hozzám az erdélyi Korunk a Felvidékről Fábry Zoltán lapja, Az út, — sőt Lenin Állam és forradalom-\a is. Persze, nemcsak a személyes konfliktusok vittek — törvényszerűen —, a marxizmushoz. Ezek az évek, — 1931—32—, a világgazdasági válság legsúlyosabb esztendei voltak: — a gazdasági csőd, a társadalmi és morális válság, a forradalmi munkásmozgalom előretörése Európában, a Szovjetunióban az első ötéves terv sikerei, amelyek híre, ha torzított formában is, de eljutott hozzánk: mindez olyan atmoszférát teremtett, amelyben egy nyiladozó értelmű fiatal embernek szinte lehetetlen volt utal nem keresni. Voltak, akik a fasizmus felé leltek utat. Én a marxizmusban találtam meg a kérdésre a válaszokat.

dór mozgalmi regényeit. Az igazi Gorkijt az Artamonovok- ban szerettem s nem az Anyában. Másfelől viszont szinte elfogultan vallottam hogv a kommunista író feladata: minél

közvetlenebbül szolgálni a mozgalom céljait. Amikor 1934- ben a Szabad Írás című baloldali lapban otrombán és igazságtalanul „levágtam“ Nagy Lajos Kiskunhalom-\(\\, akkor a bírálat indulatában nemcsak a fiatalos Sturm und Drang munkált. hanem ez a hittel vállalt írói program is.

Ez a kettőség, s belső küszködés tettenérhető írói munkásságom korai szakaszában is. A Fekete kenyér mozgalmi programosságát és a Vízkereszttől Szilveszterig lírai oldottságát, — én tudom — elsősorban nem a megírás közti, alig egy esztendő írói érelelődése választja el. Hiszen utána megint egy gyenge mozgalmi regény, az Állomás következett.

Később, legérettebb műveimben, — így érzem, — túlléptem az írói szolgálatnak ezen a szűkös értelmezésén; de a lélek reflexeiben nyoma maradt, s vissza-visszakísértett. Visszakísért még ma is. Ha másban nem, a szinte már bénító felelősségérzésben a téma társa sadal mi-politikai időszerűségé ért, fontosságáért, a mondanivaló súlyosságáért. Több játékosság. kevesebb feszesség, úgy hiszem, jó lett volna. Majdnem hatvanéves lettem, mire megírtam az első vígjátékot, — pedig valójában mindig vonzott ez a műfaj.

Talán mondanom sem kell: mindezt nem írói teljesülné-