Új Szó, 1977. február (30. évfolyam, 31-58. szám)
1977-02-14 / 44. szám, hétfő
A haladás, a béke, az ember sokoldalú fejlődése érdekében ELKERÜLHETETLEN AZ ANTIKOMMUNIZMUS ELLENI ALLANöO HARC (A cikk első részét lapunk szombati számában közöltük) A burzsoáziának évszázadokon át kiépített óriási ideológiai mechanizmus áll a szolgálatában. A társadalmi-elméleti intézmények monopóliumára, az iskola eszmei hatására, az egyházak befolyására, a tájékoztatási eszközök óriási apparátusára támaszkodik. Ugyanakkor korszerűsíteni igyekszik reakciós hatásának módszereit és ehhez új eszközöket keres. A hatvanas és a hetvenes évek fordulója óta rendszeresen népszerűsíti és felhasználja azoknak az embereknek maroknyi csoportját, akik ugyan szocialista országban élnek, de annak ellenségei. Ezt a módszert Csehszlovákia ellen főként 1973-tól alkalmazzák és a kampányok szakadatlan láncolatát alkotja Smrkovský, Dubček, Kriegel, Mlynáf, Hájek, Kohout, Vaculík, Havel és mások különféle pamfletjeivel kapcsolatosan. Ezek az emberek különböző leveleket és nyilatkozatokat írnak, amelyeket a Nyugaton publikálnak és „Bar- num-cirkuszi“ antikommunista reklámot csapnak körülöttük. E személyek tevékenysége tartalmilag és időbelileg is egybehangolt a burzsoá antikommunista központok taktikájával. 1975. március 20-a és 22-e között a svédországi Uppsalában a Szociáldemokrata Párt védnöksége alatt antikommunista szemináriumot tartottak „Kelet-Európa és a szocializmus“ néven. Többek között jirí Pelikán itt olyan koncepciót fejtett ki, amelyet Csehszlovákia ellen alkalmaznának. Az adott pillanatban e taktikához tartozik, hogy az úgynevezett ellenzéki erők „ragaszkodjanak ahhoz, hogy munkájuk legális jellegű legyen, s emellett a meglevő alkotmányra és törvényekre hivatkoznak ... Az ellenzéki tevékenység súlypontja a tiltakozásokon van..." (Sozialistisches Ost-Eu- ropakonütee, Sondernfo, 1975 máj, 14. old.). E taktikai célkitűzések jegyében folyt a renegátok számos akciója az elmúlt hónapokban, valamint a CSKP XV. kongresszusa előtt és utána is. Ilyen volt például a svéd televízió által felvett beszélgetés Jirí Hájekkel és Zdenék Mlynáfral, František Kriegel- nek az osztrák rádió és televízió számára adott interjúja, a koholt szenzáció arról, hogy Jirí Hájeket, az utcán, František Kriegel feleségét pedig a lakásán állítólag álarcos férfiak támadták meg stb. Minden alkalommal a szereplők alkotmányunkra és jogrendszerünkre hivatkoztak és tiltakoztak a törvényesség és „az emberi jogok“ állítólagos megsértése ellen, sőt mi több, mindig állítólagosán a széles néprétegek nevében. Az utóbbi időben világosan megmutatkozik, hogy az an- tikommunizmusnak ez a módszere is gyorsan elszürkült. A charta ’77 kísérlet volt egy újabb taktikai elem alkalmazására, a szocializmus regenátjainak tömeges fellépésére a CSSZSZK-ban a nyugati propaganda-gépezet hatalmas támogatásával. Általánosan ismeretes, hogy e kísérlet milyen felsüléssel végződött. sok hűhóval nem kendőzik el problémáikat Mi késztette a szocializmus ellenzőit erre a lépésre? Belpolitikai helyze* tünk súlyos volta? A fejlődés a hetvenes évek elejétől és főleg a CSKP XIV. kongresszusa óta világosan tanúskodik a gazdasági és a szociális sikerekről, a dolgozók életszínvonalának emelkedéséről, a szocialista demokrácia fejlődéséről és az emberek aktivitásának növekedéséről. Nyilvánvaló, hogy ellenségeinket éppen sikereink ingerük. A közelmúltnak ezek a „messiásai“ és „reformátorai“ nem tudnak megbékélni azzal, hogy népünk megvan nélkülük is. Nyilván számoltak azzal, hogy visszhangra találnak nyilvánosságunk egy részénél, hogy az emberek bizonyos hányada még hatása alatt áll az 1968. évi demagóg jobboldali propagandának. Bizonyos mértékig ők maguk is elhitték gyakran ismételt saját állításukat, hogy a lakosság jelentős része közömbös és apatikus pártunk politikájával szemben, csak létszükségleteihez igazodik. Bizonyára nem voltak annyira naivak, hogy remélték volna társadalmi rendünk aláásását, de számítottak rá, hogy sikerül a dolgozók körében kiváltaniuk bizonyos nyugtalanságot és idegességet, és így megbontaniuk az ország folyamatosan zajló politikai, gazdasági és kulturális életét. Több körülmény arról tanúskodik, hogy a külföldi antikommunista központok erre az akcióra hosszabb ideig készültek, s akkor akarták megindítani, amikor hazánkban gazdasági problémák merülnek fel. Azzal kalkuláltak ugyanis, hogy a tőkés gazdasági válság kihat külkereskedelmi mérlegünkre, annak közvetítésevei a közellátás helyzetére és dolgozóink életszínvonalára. Spekulációik azonban csődöt mondottak, s a közelgő belgrádi tanácskozás nem engedte meg nekik a további várakozást. A burzsoá propaganda kampánya azonban nem fogható fel csupán Csehszlovákia fejlődése szempontjából, nem is irányult elsősorban Csehszlovákia ellen, s nem irányították és ösztönözték országunkból. A kampány eszmei céljai megértésének kulcsát a szélesebb nemzetközi összefüggésekben és elsősorban a tőkésországok helyzetében kell keresnünk. Jóllehet tavaly bekövetkezett bizonyos gazdasági felélénkülés, novemberben a válság ismét kiéleződött. A helyzet kedvezőtlenebbül alakul, mint ahogyan azt Nyugaton egy évvel ezelőtt feltételezték. Ennek következtében a tőkés partnerek közti gazdasági és politikai ellentétek még jobban kiéleződnek. Növekszik a tömegek forradalmi aktivitása. A világreakció spekulációja azzal, hogy ellentéteket idéz elő a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomban, s ezáltal nem tarják meg az európai kommunista és munkáspártok berlini értekezletét sem — nem járt eredménnyel. Ebben a helyzetben a különféle kampányok célja elsősorban érveket szolgáltatni a nyugati közvélemény ideológiai befolyásolására. Közvetlen feladatuk olyan látszat keltése, hogy a szocialista országokban sincs szociális biztonságtudat, sőt ezek az országok valamiféle politikai és szociális válságba jutottak, a tőkésállamoknál kiélezett formában. Amennyiben nálunk valóban léteznének ilyen válságjelenségek, akkor elkerülhetetlenül társadalmi ellenállást váltanának ki. A világ színe előtt az Ilyen ellenállás fikcióját akarta demonstrálni Hájek, Pa- točka és más urak lépése. Az ún. charta alá az aláírások szervezésének az volt a célja, hogy világszerte azt a látszatot keltse, miszerint Csehszlovákiában reális erőként, a párt és a csehszlovák kormány irányvonala befolyásos változataként politikai ellenzék létezik. A nyugati közvéleménnyel el akarják hitetni, hogy ez az állítólagos „ellenzék“ kifejezi a csehszlovák népnek a kommunista párt politikájával és a szocializmus elveivel való szembehelyezkedését. Olyan látszatot akarnak kelteni, hogy a charta mögött állnak mindazok, akik 1968- ban jobboldali magatartást tanúsítottak, és támogatták a „megújulás“ és az „emberarcú szocializmus jelszavait. Előidézték azt amit nem akartak Csehszlovákia tényleges fejlődése azonban megerősítette, hogy a Jobboldal volt hívei és az olyan emberek soraiban is, akik ideiglenesen jobboldali befolyás alá kerültek, az elmúlt években jelentős differenciálódás következett be. Ez a párt sikeres munkájának köszönhető az olyan emberek körében is, akiktől a pártnak meg kellett válnia, s köszönhető a társadalom haladó fejlődésének is. Erről tanúskodnak Gustáv Husák elvtársnak a párt XV. kongresszusán elhangzott beszámolóban mondott alábbi szavai: „A jobboldal képviselői politikailag teljesen elszigetelődtek és politikai ambícióik, valamint elképzeléseik teljes csődbe jutottak. Soraikból egyesek logikusan rátértek az árulás, a szocialista rendszerrel szembeni nyíltan ellenséges magatartás útjára“. Az antikommunlzmus célja egymás után lejáratni a szocializmust a szocialista országokban. A támadás éle azonban továbbra is a Szovjetunió ellen irányul. Biztosak lehetünk abban, hogy az antikommunista propaganda a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának közeledtével még jobban kiéleződik. A nagy Csehszlovákia-ellenes kampány eredményei nem mondhatóak túlságosan híreseknek. Megállapíthatjuk, hogy magában Csehszlovákiában az akció kezdeményezőinek szándéka teljes hajótörést szenvedett. Az „ellenzék“ nem talált visszhangra még a Csehszlovákiában kétségtelenül létező szocializmusellenes elemek körében sem. Ide sorolható a több ezer volt tőkés és hatalmi apparátusuk tagjai. Továbbá több száz olyan tényleges an- tiszocialista, aki 1968-ban ütötte fel a fejét. De még ezeknek az embereknek túlnyomó többsége sem állt át az új szocialistaellenes kalandorság oldalára. Ennek nyilvánvalóan magyarázata az is, hogy szocialista rendünk tényleges humanizmusával tőlük sem vonja meg az állampolgári jogokat, és nem akarnak konfliktusba kerülni a munkásosztály és a dolgozó nép politikai hatalmával. A rágalmak és a hazugságok kategorikus elutasítása a csehszlovák nép által igazolta Csehszlovákia Kommunista Pártjának a dolgozókkal való kapcsolatát. További tanúbizonysága volt annak, hogy népünk megbecsüli a CSKP XIV. kongresszusa irányvonala alapján elért eredményeket, és cselek- vően részt vesz pártunk XV. kongresz- szusa határozatainak megvalósításában. Az emberek ismét megerősítették a képviselő-testületek őszi választási során kifejezésre juttatott álláspontjukat. Szerte foszlott sok ember téves elképzelése, hogy az osztályharc és a meg nem alkuvó ideológiai küzdelem valamiféle realitásunktól távol álló, elvont dolog. Nálunk már a hatvanas években a revizionizmusnak és az opportunizmusnak egyik kiindulópontja volt az a téves elképzelés, hogy a világ osztályszempontból való megosztottsága már a múlté, manapság, csak a technikai haladásnak, a „tiszta“ tudománynak van döntő szerepe és a „kritikus“ és „értelmileg fejlett“ egyén valamit merít a szocializmusból és valamit a kapitalizmusból, mind a két oldalról „azt a jobbat“. Erre épült a „harmadik úttal“ kapcsolatos illúzió és a szociális reformizmus lényege, amely hagyományos eszközként szolgálja a forradalmi erők burzsoázia általi való megtévesztését és a munkásmozgalom egységének megbontását. Mind többen megértik az elvi fontosságú lenini igazságot, hogy csak szocialista, vagy burzsoá ideológia létezik, és nincs harmadik út, többségük annál közelebb kerül az egyértelmű és szilárd szocialista meggyőződéshez. Ez manapság, a kapitalizmus mély általános válsága időszakában jobban érvényes, mint bármikor ezelőtt. Minden arról tanúskodik, hogy a szocialistaellenes erők akcióba lépése sok embernek lehetővé tette ennek megértését. Ellenfeleink így előidéztek olyasmit, amit bizonyára nem akartak — elősegítették állampolgárainknak a szocializmus ellenségeivel szembeni politikai és ideológiai éberségének fokozását. A szocializmusnak ezek az ellenségei nálunk a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján elszenvedett legutóbbi vereségük után sem szűntek meg létezni. A nemzetközi reakcióval szövetségben továbbra is fondorlatokat szőnek társadalmi rendszerünk és általában a szocializmus ellen. A különféle pamfleteket és felhívásokat megszövegező önjelöltek a világ színe előtt, ügy tüntetik fel magukat, hogy áldozatai a pártunk és az államunk által való üldözésnek. Ellenforradalmi támadásaik azonban megtörnek a csehszlovák nép abszolút többségének egységes politikai magatartásán és eszmei meggyőződésén. Társadalmunknak elég ereje van ahhoz, hogy ezeket a problémákat politikai eszközökkel oldja meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyesekre nálunk nem vonatkozik a szocialista törvényesség és a végtelenségig eltűrjük antikommunista önfitogtatásukat. A rágalmazó kampánynak az volt a célja, hogy társadalmunkban ellentéteket idézzen elő. Csak azt érte el, hogy elmélyítette a szocialistaellenes kalandorok és a nép túlnyomó többsége közötti szakadékot. Viszont az antikommunista erőknek ebben az esetben mégiscsak sikerült, hogy a hírközlő eszközök óriási mechanizmusa és a tőkésországok egyes állami intézményeinek beavatkozása segítségével a Nyugaton Csehszlovákia- és szocializmusellenes hisztériát váltottak ki. Ez nem marad hatás nélkül a tőkésországok lakossága széles rétegeire. Nagy nyomás nehezedik a haladó körökre is, például a polgári értelmiség liberális csoportjaira, amelyek időközönként bírálják az imperializmus válsággal kapcsolatos kilengéseit. A tömegméreteket öltő antikommunista kampány igyekszik megbontani a nemzetközi kommunista és munkás- mozgalom egységét is. Közben olyan fennkölt fogalmakkal manipulál, amilyen a demokrácia, a szabadság és a jog. Milyen hasznos emlékeztetni V. L Lenin szavaira: „Amíg az osztályokat nem számolták fel, addig a szabadság és egyenlőség mindenféle hangoztatása általában nem egyéb, mint önámítás, vagy a munkások és az egész dolgozó nép, a tőke által kiszákmányol- tak ámítása, mindenesetre a burzsoázia érdekeinek védelmezése. Amíg az osztályokat nem számolták fel, addig minden olyan esetben, amikor a szabadság és az egyenlőség kerül szóba, fel kell tennünk a kérdést: szabadság, de melyik osztály számára és milyen cél szolgálatában? ... és milyen tekintetben?“ (Lenin Művei, 31. kötet, 404. oldal, Az Olasz Szocialista Pártban folyó harcról). A jelenlegi, osztályszempontból megosztott világban minden kísérlet, amelynek célja különféle politikai jelszavakkal elvontan operálni, feltétlenül előidézi a kérdést: melyik osztálynak szolgál és segít ez és melyiknek árt? Mégpedig tekintet nélkül arra, hogy az Ilyen jelszavak szerzői mit gondolnak kezdeményezésükről. A haladás meggátolhatatlan A legreakciósabb monopolista körök igyekeznek megmérgezni a nemzetközi légkört és nyomást gyakorolnak a realistább polgári politikusokra is. Az Egyesült Államokban a lázas szovjetel- lenesség célja Cartert, az új elnököt és kormányát rávenni a Szovjetunió és a szocialista országok elleni „keményebb Irányvételre“. Az Amerikai Egyesült Államok legfelsőbb vezető köreiben feltűnnek olyan emberek, mint Zbygniew Brzezinski, aki évtizedek óta foglalkozik az antikommuniz- mus stratégiájának és taktikájának megszövegezésével és olyan tervek ki- eszelésével, amelyek a szocialista államok vereségére és felszámolására vezetnének. Az amerikai sajtó a „kemény irányvonal“ embereként Jellemzi. Kiemeli bíráló fenntartásait a Szovjetunióval eddig folytatott amerikai tanácskozásokkal kapcsolatban és kijelentéseit, amelyek ellentétben állnak a Carter elnök által kifejezésre juttatott álláspontokkal. A nemzetközi kapcsolatok reális fejlődése azonban nem függ a burzsoá politikusok szubjektív akaratától, sem attól, hogy az elmúlt években mit írtak elméleti fejtegetéseikben, hanem elsősorban az objektív lehetőségekből. Ide tartozik főleg a szocializmus és a kapitalizmus, a haladó mozgalom és a világreakció, az antllmperiallsta front és az imperializmus erőviszonya. A fejlemények alakulása az elmúlt év tavaszától Ideológiai kérdésekben is igazolja a CSKP XV. kongresszusának következtetéseit. A helyzet alakulása újra és újra bizonyítja az ideológiai harc jelentőségének növekedését. Amint azt már nemegyszer kiemelték és hangsúlyozták, ebben a harcban sikereink nagymértékben attól függnek, hogyan tudjuk elsősorban a társadalmi fejlődés valamennyi új, időszerű és perspektív problémája pozitív megoldásával és feldolgozásával leleplezni és bírálni az ellenséges ideológiát. Szüntelenül beigazolódik A CSKP XIII. kongresszusa után a pártban és a társadalomban kialakult válsághelyzet tanulságai c. dokumentum tartós érvénye, valamint a revizionizmus elleni harc hazai tapasztalatai mély tanulmányozásának és elméleti általánosításának jelentősége. A nemzetközi forradalmi mozgalomnak és a mi pártunknak egyik tanulsága az, hogy az osztályharc nem szünetel, hanem szakadatlanul folyik. Súlyos hiba lenne, ha eszmei területen nem Igazodnánk ehhez a tapasztalathoz. A párt ezért hangsúlyozza az antikommunizmussal és a szövetségeseivel szemben rendszeresen vívott eszmei harc szükségszerűségét. Az összes ellenséges politikai és ideológiai kísérlettel szemben alapvető eszköz és leghatásosabb fegyver a CSKP XV. kongresszusán kitűzött feladatok teljesítése érdekében kifejtett eredményes munka. Ez népünk politikai és szociális biztonságérzetének alapvető szavatossága. MIROSLAV BOCHENEK! MILAN MATOUŠ