Új Szó, 1977. január (30. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-21 / 20. szám, péntek
„Tudják, inkább filozófus vagyok, mint költő“, mondta Pavel Kohout. Álmodozó arcot vágott, és a gomblyukában levő fehér virággal játszadozott. A svájci diákok — jobb családok gyermekei — udvariasan elfojtották mosolyukat. A legjobb, legdrágább üzletekből vásárolt márkás farmer feszült rajtuk. Agyukban zűrzavar uralkodott, amelyeket szüleik duzzadó pénztárcája a „nagy vezérek“, Mao Cetung és Trockij ködös jelszavai okoztak. Pavel Kohout a „csehszlovákiai kérdésről“, továbbá „a szabadság oszthatatlanságáról" és az írói erkölcsről beszélt. E fogalmak mögött egyetlen szó domborodott ki: „ÉN ..." Amikor befejezte, néhányon összeütötték tenyerüket, de ez a taps olyan langyos volt, mint az a leves, amit jótékony célokért ügyködő hölgyek osztottak egykor a koldusoknak. Az inkább filozófus mint költő vacsorázni ment. 1969-et mutatott a naptár. A „csehszlovákiai kérdéssel“ akkor még kiválóan lehetett kereskedni. Az üzérkedők közé tartozott többek között Jirí Pelikán is, Kohout barátja és munkatársa. Ök ketten azokban az években, amelyeket később „gyászosnak“ és „szörnyűségesnek“ neveztek, az ifjúsági mozgalomban tevékenykedtek „legmagasabb szinten“, tehát a fogadásokon és a banketteken. Nem tudnánk összeszámolni ünnepi köszöntőiket, lelkes felszólalásaikat, amiket ekkor ez a két ember elmondott. Akkor ugyanis — amint azt uz inkább filozófus mint költő mondta — „az ingük kék volt és a szívük vörös. Hatvan- kilencben a szívük megkeményedett és ingük sötét színű lett. Ez voK az az esztendő, amiről két évvel később Georges Domeyer, a nyugatnémet kémszolgálat szakembere, aki mellesleg a szociológia és a pszichológia doktora volt és főleg a tömegtájékoztatási szervek problémakörével foglalkozott, egy beszélgetés során így nyilatkozott: „Hatvankilencben már világossá vált számunkra, hogy Csehszlovákiában nem számolhatunk semmilyen alapvető államfordulattal. Nem azért, mert az országban erős orosz katonai alakulatok voltak. Egyszerűen lebecsültük a moszkvai vonal erejét és túl nagyra tartottuk a dubčekisták befolyását a partban. Egyetlen, amire építhettünk és építettünk az volt, hogy az országban minél tovább fenntartsuk a bizonytalanság érzését. Ehhez jött nagyon jól Kohout [ahogy ő kiejtette: Kochut), valamint más író és újságíró. Ezért elhatároztuk, hogy minden eszközzel támogatjuk őket. Minden feltűnés nélkül tettük ezt, gondosan kiválasztott személyek közvetítésével. Bebizonyosodott azonban, hogy ez meddő befektetés volt. Azt akartuk, hogy két Irányban tevékenykedjenek. Nálunk alakítsák ki és propagálják saját elképzeléseiket a szocializmusról és otthon tartsák fenn a feszültséget és a bizonytalanságot.“ Nem érték el céljukat, s ennek nem valamiféle rendőrségi vagy adminisztratív intézkedés az oka. Ha ugyanis mesterkedéseik érdeklődést kelthettek volna, az említett intézkedések kevésnek bizonyulnának. A hiba az volt, hogy nem tudtak érdekeset mondani. A tények egyértelműen igazolták, hogy a csehszlovákiai reformátorok, mint politikai erő az egész vonalon csődöt mondtak. Pavel Kohout beszéde után a fehér asztal mellett ült. A vacsorát a C. f. Bucher cég, egy jelentéktelen svájci könyvkiadó vállalat adta Luzernben. A vacsorán Közép-Svájc „krémje“ vett részt. Pavel Kohout az érdeklődés középpontjában állt: jólnevelt, szellemes vendég egy titokzatos kommunista országból, s ráadásul a legújabb divat szerint kiöltözve. Kissé talán kihívó volt a ruházata, de csak annyira, hogy egyénisége pikáns legyen, — s különben is: ő filozófus, költő, forradalmár. Nem lehet csodálkozni azon, hogy az egyik leány csillogó szemmel tekintett rá. S amikor Kuhout előadta, hogy veszély fenyegeti öt szülőhazájában, a leány fölállt és kérve kérte: az istenért ne térjen vissza, és maradjon itt Svájcban, ahol élete, tehetsége biztonságban van. Innen senki sem száműzi öt Szibériába. Itt nem kerül lakat alá ... Az inkáb filozófus, mint költő felvette a „tántoríthatatlan hős“ álarcát. „Nem“, felelte, „visszatérek. Csehszlovákiában hasznosabb leszek“. Csehszlovákiának abban az időben szorgalmas kezekre és tiszta agyakra volt szüksége ... A leány tovább könyörgött. Pavel Kohout, aki valamikor apjának ajánlotta egyik könyvét azért, „hogy megtanított szeretni a népet, a könyvet és a pártot“, azonban makacsul kitartott álláspontja mellett. A leány naiv lélek volt. A szocialista országokat a nyugatnémet televízió detektívsoroza- tai, valamint Kari Rau kommentárjai alapján ismerte, amelyek a luzerni Neuste Dr. Domeyer a tudományos felmérések és az adatok feldolgozása után azt mondta nekem: „nem titok, az adatok is erről tanúskodnak, s ezért felelősségteljesen mondhatom önnek, hogy 1968-ban bármilyen adást, amely a csehszlovákiai eseményekkel foglalkozott, legalább a nézők 81 százaléka' tekintette meg. Ez hatalmas mennyiség. 1969 januárjában 35 százalékuk már más programra kapcsolt, további 20 százalékuk pedig kikapcsolta a készüléket, s a maradékuk is csak rendszerint félig nézte meg a műsort. Propaganda szempontból ez a nyugat számára katasztrofális csökkenést jelentett. S egyúttal bebizonyosodott az is, hogy a csehszlovákiai reformátorok egyáltalán nem érdekes emberek.“ Doktor Georges Domeyer müveit és tudományosan gondolkodó ember, sajátosan tudóból hatásosan magyarázza tulajdonképpeni célunkat, tehát azt, hogy Csehszlovákiában „két kultúra“ létezik, vagyis a „nem hivatalos“ és a szürke, sekélyes „hivatalos“. Ha az az ember, aki Prágában ilyen híreket terjeszt, nem ismeri Kohout könyvét, ez számunkra csak iót jelent. Mert mondjuk meg őszintén: ez az úgynevezett illegális csehszlovákiai irodalom alacsony színvonala minden intelligens cseh és szlovák olvasót rádöbbentené tévedésére. Egész Idő alatt amíg igyekeztünk megteremteni ezt a „másik“ csehszlovákiai irodalmat, egytől Téliünk: attól, hogy Prágában részleteket közölnek Kohout vagy Vaculík idézett könyveiből. Nem tudom, a csehszlovákiai propaganda miért nem tette meg ezt a legegyszerűbb ellenlépést“. Georges Domeyer ezután így folytatta: „Ezeknek a valódi művészekVáclav Ŕezáč: MEDDŐ BEFEKTETÉS avagy Pavel Kohout üzérkedései az antikommunizmussai Nachrichten című újságban jelentek meg. (Mellesleg Kari Rau Keletre legmesszebb Bé- csig jutott el.) Az inkáb filozófus, mint költő azonban ismerte a helyzetet. Tudta, hogy otthon teljes biztonságban lesz. Éppen ezért makacsul kitartott álláspontja mellett. Bátorsága fehér virággal és divatos ruhával megtoldva Jobban mámorította a hallgatóságot, mint a nehéz burgundi bor. Senki sem tudta azonban, hogy ez a „bátor“ ember olyan földön szaladgál, amelyet senki sem aknázott alá. Csupán egy ember tekintett rá hideg tekintettel. Ez az ember Jürgen Braunschweiger, a C. J. Bucher Könyvkiadó igazgatója volt. ö jól tudta, hogy Kohoutnak, Vaculíknak, Klímának, Klimentnek és hasonszőrű társainak ha van egyáltalán valami értéke, akkor ebből csupán úgy húzhatnak hasznot, ha otthon maradnak. A taparztalatok ugyanis egyértelműen igazolják: a legkiválóbb emigránsok is elszürkülnek néhány hónap alatt, s olyan idegenekké degradálódnak, akik útban vannak ... Braunschweiger úr jól tudta, hogy a mámor mint a szappan- buborék szertefoszlik, s a könyvpiac törvényeinek rideg valóságával találja szemben magát. Ez a felismerés olyan keserű volt, hogy Braunschweiger úr még egy évvel Kohoutnak a prágai Lucernában való fellépése után is foglalkozott vele. Ezt mondta nekem: „Az egész csehszlovákiai kérdés elavult, és őszintén szólva lényegében sohasem létezett. Éppen ezért az olvasót már egyáltalán nem érdeklik ezek az ügyek. Új események, attraktívabbak, hozzánk közelebb állóak foglalkoztatják őket. S aztán itt van a propagálás, vagy ha úgy tetszik, a reklám kérdése is. Vaculík vagy Klíma életrajzában semmi attraktívat nem találok. Azt meg nem kürtölhetjük szét, hogy Kliment egy fehér- gárdista család fia és Havel — kommunista kifejezéssel élve — kapitalista családból származik, hiszen ezzel Prága és Moszkva szekerét tolnánk. És aztán itt van Pavel Kohout. ön a földije, tudja tehát, miket írt. Az Önök kifejezésével élve: példás életrajzával, továbbá katonai rangjaival, Sztálinról írott verseivel nem tehetünk többet, minthogy taktikusan elhallgatjuk. Ha a kommunisták ellenpropagandába kezdenek, ezek a tények nagyon megkönnyítik munkájukat.“ Ez azonban szubjektív és könnyen megtámadható gondolat. Más tények is vannak. 1970-ben a már említett dr. Georges Domeyer a vásárlási igények felmérésével foglalkozó EUROPANEL cág svájci részlegében dolgozott a rádió és a televízió szakembereként. Az intézet akkor öt nyugateurópai tévéállomás felkérésére azt mérte föl, hogy milyen a tévéműsorok nézettsége, melyek a legnépszerűbb adások. mányos fogalmakkal fogalmaz. Az egyik svájci szálló kertjében ítéletet mondott. „Be kell ismernünk: Kohout- tal és a többiekkel bakot lőttünk.“ Amikor a C. J. Bucher kiadó állal felszolgált vacsora véget ért az inkább filozófus mint költő a zürichi repülőtérről Prágába utazott, és Braun- schweiger úrnak a legnagyobb szomorúságot hagyta itt, ami egy üzletembert érhet: Kohout könyvei eladhatatlan, érdektelen áruként hevertek a raktárokon. Ugyanis 1969-ben a Bucher Könyvkiadó kirakatában a luzerni Löwenplatzon egy szépen kivitelezett és érdekesen illusztrált könyv jelent meg, a legfinomabb papírra nyomva. Az ellenforradalmár naplójából címet viselte. A cím attraktív volt, a szöveg sekélyes. A könyv szerzője Pavel Kohout, aki Prágában élt, az illusztráció Pra- voslav Šovák emigráns műhelyében készült. A könyv a kirakatban porosodott és nagyon kevesen vásárolták. Rövidesen újabb kiadványok jutottak hasonló sorsra: Ludvík Vaculík, Alexandr Kliment és Ivan Klíma irományai. Braunschweiger úr szomor- kodott, de munkálkodott is. Mindennek nevezhetnénk őt, csak lustának nem. S ezenkívül a svájci és a nyugatnémet üzletemberek Jelszavát hirdette ő is: „Lieber tot als rot“ — Inkább halott, mint vörös. An- tikommunista mesterkedéseiben, megnyilvánulásaiban azonban már nem volt ilyen harsány. Alkalmazkodott az új taktikához és haladó gondolkodásúim« adta ki magái. Haladás, ez volt politikai szótárának kulcsszava. Javasolta, hogy az említett és részletesebben nem jellemezhető „haladók“ számára pótolják a szocializmust, amely véleménye szerint bürokrata lett és a kommunizmus tulajdonképpen — az ő értelmezése szerint — az imjjerialIzmus új formája. Természetesen ezek nem voltak új és felfedező eiejű gondolatok. Azonban mindenképpen szimpatikusán hatottak, s elvonták a figyelmet arról, milyen is a jelenlegi kapitalizmus helyzete valójában. Braunschweiger úr mondhatott amit akart, a valóságon nem tudott váltogatni. Nagyon kevesen vették meg Kohout és társainak könyvét. Néhány példányt ingyen küldtek a reoen- zeseknek, akik az ajándéklóról sértő jóindulattal nyilatkoztak. A könyvek zöme a raktárban maradt. Prágába azonban Jürgen Braunschweiger úr nagy kiadói sikerről küldött hírt. „Prágából nagyon nehezen tudja vaiaki áttekinteni a svájci könyvpiac valódi helyzetét, de így legalább elterjed, hogy azok az emberek, akik nem állnak a rendszer oldalán, Nyugaton híresek. S így maguk gondoskodnak arról, hogy minél többet beszéljenek róluk. Ez titokzatos hírnevet biztosít nekik és propaganda szempontnak“ a képét tovább kellett színesíteni. Ezért olyan híreket terjesztettünk, hogy nagy honoráriumokat kapnak s így olyan életszínvonalat értek el, amelyet Csehszlovákiában az úgynevezett átlagos polgár mégcsak meg sem közelíthet. Ezzel azt akartuk elérni, hogy ennek az átlagos polgárnak olyan véleménye alakuljon ki, miszerint Nyugattal együttműködni anyagi szempontból rendkívül kedvező.“ Honoráriumoki Az inkább filozófus mint költőnek és „emberarcú“ barátainak a története, akiknek a műveltsége, politikai látásmódja rendszerint kétezer szóig terjed a C. J. Bucher könyvkiadó pénztárában Frau Walternél folytatódott. S itt kezdődött Braunschweiger úr újabb szenvedése. A honoráriumokat magasra szabták, s nem volt más választás, ki kellett fizetni. Nem volt más kiút, mint dotációt keresni. S ebben segített a nyugatnémet kémszolgálat embere, dr. Georges Domeyer. A C. J. Bucher könyvkiadó megrendelést kapott telefonkönyvek kiadására, s az úgynevezett polgári védelmi kiadványok publikálására. A kiadványokért küldött összeg megszabásánál azokra a veszteségekre Is gondoltak, amelvek a kiadót érték a csehszlovákiai szerzők könyveinek értékesítésénél. Legalább részben kárpótolták a kiadót. Braunschweig úr azonban még mindig nem aludhatott nyugodtan. Egyszerű ok miatt. A svájci könyvügynökök nem voltak hajlandók Pavel Kohout és társainak könyvét terjeszteni. A C. J. Bucher kiadó üzlet- helyiségében 20 négyzetméterre zsugorodott az „igazi csehszlovákiai könyvek“ részlege. Braunschweiger úr, hogy csökkentse veszteségeit, befagyasztotta alkalmazottainak amúgy is alacsony bérét. S így Pavel Kohout „emberi arca“ eljutott a Bucher könyvkiadó alkalmazottjainak konyhájába, alaposan megrontotta életüket. A könyvkiadó számos alkalmazottját elbocsátották, hogy csökkentsék a veszteségeket. De Braun- schweiger úr kitartott álláspontja mellett. Mindenáron fenn akarta tartani az „illegális csehszlovákiai irodalom“ részlegét. S itt a történet megváltozik. Jobban mondva igazi arculatát nyeri el. Látszólag kulturális ügyből amatőr szinten előadott James Bond történet bontakozik ki. 1969-ben és 1970-ben Braun- schweiger úr többször megtette az utat Luzern és Prága között. Mindig szigorúan ügyelt arra, hogy útjáról minél többet és minél többen tudjanak. Elsősorban Pavel Kohoutot látogatta, náluk és hasonszőrű barátainál vendégeskedett, ök dicsőségük csúcsán érezték magukat és nem vettek észre egy apróságot: azt, hogy tulajdonképpen csak bábfigurák, amelyekkel politikai és pénzügyi játékot űznek. Egy idő múlva a csehszlovákiai hatóságok is megelégelték Braunschweiger úr politikai színezetű kirándulásait és a nevezett úr* a berni konzulátuson hiába várt csehszlovákiai vízumra. Ez azonban nem jelentett akadályt számára. Levelet írt a cseh kulturális miniszternek, amelyben erkölcsösségből oktatja őt ki. A miniszter nem válaszolt. Braun- schweiger úr eltette levelének másolatát és csalódott volt. Mint sokan mások. „A legrosszabb, amit a bolsevikok nekünk tehettek, az lett volna, ha Kohoutot és Va- culíkot repülőre ültetik Prágában.“ mondta Karéi Jezdinský, a Szabad Európa egy szerkesztője. „Be kellett volna csukniuk őket — s ezt az érvényes törvények szerint nyugodtan megtehették volna —, ez jelentett volna számukra olyan népszerűséget, amelyet ml sok mindenre felhasználnánk. Ki gondolta, hogy ilyen vasidegze- tük van. Egyszerűen: nem tudtuk őket kiprovokálni.“ Ebben az időben már ezek az emberek egyre többet használták, hogy „ha“. De Jürgen Braunschweiger még nem adta meg magát. Minden áron könyvkiadói és főleg politikai babérokra vágyott. Prágába már nem mehetett, s ezért elküldte feleségét. Csakhogy Braun- schweigernéről is hamar kiderült minden. Braunschweiger úr tovább játszotta amatőr szintű kisded játékát. Elküldte Pavel Kohout után feleségének nővérét. Ez sem segített. Pedig Braunschweiger úrnak szenzációra, politikai botrányra volt szüksége. Azzal már nem törődött, hogy mi lesz prágai védenceivel. öt csak a politikai és az anyagi haszon érdekelte. „Kohout és Vaculík számunkra már érdektelen, nincs perspektívájuk“, mondta Karéi Jezdinský. „Ha azt állítják, hogy a nemzet igényli őket, akkor mondják ezt másnak. Már senkinek sem kellenek. Még nekünk sem“. De a történetnek még nincs vége. Braunschweiqer úr, habár német, jól ismerte svájci rokonait. Tudta, hogy takarékos emberek. Szereire volna kiüríteni raktárát, s ezért egy negyedével olcsóbban árusította a Ko- hout-könyvet. Azután a felére csökkentette az árát. S ezzel lélektani hibát követett el. Svájcban nemcsak takarékos, hanem óvatos emberek élnek. Tudják, hogy ha egy áru árát fokozatosan csökkentik, akkor ez színvonalon aluli, vagyis bóvli. Lélektani hibát persze nemcsak Braunschweiger úr követett el, hanem Pavel Kohout is. Az ellenforradairaár naplója címnek irónikusan kellett hatnia. A szerző és a kiadó azt szerette volna elérni, hogy a széles körű nyilvánosságnak az legyen a véieménye, miszerint a szerző tulajdonképpen hű forradalmár és csak az agyonbürokratizált rendszer bélyegzi ellenforradalmárnak. Az inkább filozófus, mint költő nem tudatosította, hogy a svájci olvasó, ha egyáltalán van pénze és kedve könyvet vásárolni, mindent megért, de legkevésbé az Iróniát. S aztán itt volt még egy publikum: a jobb családok gyermekei. Azok, akik illemtu- dóan elfojtották mosolyukat Pavel Kohout svájci előadása után. Nem tudták, hogy Pavsl Kohout egykor ilyen verset íit: „Kezemben tollat tartok és revolvert“. Ilyen embereket hiába keresnénk mondjuk a BAM építői között. Egyébként is Pavel Kohoutot sohasem láthattuk a kunčlcei Klement Gottwald Ifjúsági Építkezésen lajiáttal a kezében, kivéve akkor, amikor fényképészek jelentek meg. A jobb .svájci családok gyermekei a világforradalom kérdéseit bor és cigaretta mellett oldották meg. Ellenforradalomról — még lrónikus formában — sem akartak hallani. „Ezek a fiatalok semmit sem vesznek komolyan. Csak önmagukat és édesapjuk bankszámláját. De a politikában az egyszerű pragmatizmus érvényesülj s ehhez ők is hozzájárulnak. Minden botrányuk, amely így vagy úgy nyilvánosságra kerül, felhasználható különböző célokra, s így a kispolgár riadva fordul el a kommunizmustól. Ezek a kispolgárok természete(Folytatás a 7. oldalon) 1977. I. 21.
