Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-29 / 35. szám
Rudolf Jasík A teremben a sötétség eltörölte a szemek színét és kitépte a szenvedélyeket. Ott hevernek valahol a tér porában, eldobva és megtagadva, mint az elejtett vad zsígereí. A fiúk, lányok egymás mellett fekszenek, testük egész hosszában egymáshoz ér, de a kezükben nincs vér. Megalvadt a szájukban Is. Nem csobog, nem lüktet zúgva, nem habzik, csak folydogál, mint az iszapos medrű folyó a széles, nagy rónán. A zsidó iskola termének süket csendjében megsüketültek az ölek is. És a leánykeblek, amelyek vadul mámorítők és határtalanul észbontók, ha remegnek a blúz alatt — most domborodó húsdarabok. Kinek kellenének?! A kitagadottak fekszenek, üldögélnek ... a nevük még megmaradt. A sötétség nyomasztó. És a némaság még inkább. — Mi lesz velünk? — Fiedler La- dislav még ébren van és hangjából ítélve, nem mutat érdeklődést a dohányzás iránt. — Munkára küldenek bennünket — vetette oda valaki a fekvők között, akit nyilván ugyanez a kérdés foglalkoztatott. — Rosszabb... — húzza a szót Fiedler énekelve és szomorúan — sokkal rosszabb dolog lesz ... — Mi? — hallatszik ismét a padló felől A hang rideg és nyers. — Valami rosszabb — bámul mereven Fiedler Ladislav a hamuszínű foltra, az ismeretlen arcára. — Kavicsot hordani, követ törni, ásni... — Gödröket ásni.. .1 — elegyedett a beszélgetésbe egy ugyancsak láthatatlan, ismeretlen harmadik. A beszélgetés elakadt. Éva is arrafelé tekint, ahonnan az utolsó szó repült feléje. Arcáról lehervadt a mosoly, Igor emléke is, mint ahogy a sötétség eltörölte az arcokat és a szemek színét. A sötétség nyomasztó. És a némaság még inkább. A szavak pedig gyilkolnak. A gödrök hasonlóak a sírhoz, és a széttárt karú emberek a kereszthez. — Gödröket ásni? Ugyan minek? — szólalt meg valaki azok közül, akik nem fogták fel a helyzetet, és azt hitték, hogy csupán játék, kaland az egész. — Majd meglátod! — kacagott fel ördögien az előbbi. A nevetés megrengette a terem falait, akár a mennydörgés; a lelkek összekuporodtak és a padlóhoz lapultak. Durva és dermesztő volt a nevetés. Szomorú, mint a sötétség. Az első nevetés a zsidó iskolában. Éva suttog a titokzatos fényt szóró, meztelen hold felé, amely meleget nem áraszt. — Félek, Igor, félek valamitől... A mennyezet felé sóhajok szállnak. Amott a sarokban, az ajtó közelében, gyufa serceg. Fiedler vágyakozón nézi. — Ne rémítgessetek holmi gödrökkel. A németek intelligensek — törte meg valaki a csendet, és lelkes helyeslőkre talált: — Intelligensek! — Műveltek! — A német technikai Nincs különb a világon. — Az a kettő, aki engem vezetett, társalgón egymással. Valamit még tudok németül, úgyhogy megértettem őket. Bortermő vidékről származnak ugyancsak, a Rajna mellől, és jól érzik magukat városunkban. Dicsérték a borunkat — meséli, aki az ajtónál dohányzik, utána feláll. A kis tüzes pont felemelkedik. — Ezt minden szamár elhiheti nekik — mondja valaki haragosan. — De a bortermő vidékről származó emberek nem lehetnek rosz- szak — védi a dohányos a maga igazát. Az iskola udvarán, az ablak alatt őrök járnak. A dohányos azokat is * Részlet az író A Szent Erzsébet tér című regényéből védi és meg van győződve, hogy saját magát védelmezi, meg a szomszédját, akivel megosztja az égő cigarettát, és mind a száz fiút meg leányt e falak között, azokat is — akik a többi osztályban vannak. Az egész zsidó iskolát! — Hát akkor miért hoztak ide téged? — Nem tudom. Mit tudom én. Talán munkaerőre van szükségük. — Háború... — A németek intelligensek. — Hagyjatok már békét azokkal az intelligens németekkel, mert valakinek szétverem a fejét a cipőm sarkával. Aki ezt mondta, a hangjából ítélve az ördögi nevetésű férfi lehetett. — Bizony még messiásokat csinálnak belőlük. Mintha nem is viselnének a sapkájukon halálfejet! — Fegyver volt náluk. — A szemük irtóztató ... — Az egész ábrázaluk! Valaki nagy bölcselkedőn szólt hozzá a dologhoz: — Nos! Hát hogy is mondjam. A zsidót fenéken rúgják, erre megfordul, meghajol és azt mondja: — Köszönöm. — Hát bizony ... — És miért? — Hát hogy is mondjam ... A zsidó már ilyen, azért zsidó. Ez a tér mészetében van. — Rossz természet. — Rossz! — A filozófus tovább szövi gondolatait, amelyek azelőtt sohasem foglalkoztatták. Éppen most, e négy vastag fal között keresték fel. — Ha már mondja is, hogy köszönöm. de legalább jól megjegyezné magának az illetőt és azután, amikor eljön az idő, háromszorosan megfizetne neki. — Négyszeresen! — fenekedik valaki a sötétben. — Ebből kellemetlenségek származhatnak. Mármint abból a visszafizetésből ... — Lám, ezt a zsidó mondja így. A német másképp mondaná. Hiába, a zsidó az zsidó, és a német az német ... — Egy szót se többet a németekről! De a károgó hollónak senki sem parancsolhat. A szavak zümmögnek, röpködnek, büntelenül összeütköznek a sűrű sötétségben, és egy rövid feledés az eredményük. A cigaretta kézről kézre jár. Fiedler tudja, hogy hozzá már nem jut el, mert a Szent Erzsébet tér hat kitagadottját elsőnek hajtották be az iskolába. — A városunk szép. — Rút! — Szép Is meg rút is... A levegő megtisztult. Olyan itt, mint a sötét vasúti kocsiban. Csakhogy kint nem röpködnek tüzes csóvák, és a kerekek egyhangú zakatolását sem hallani. . Ebben a makacs gondatlanságban újabb és újabb szavak születnek: — Hány esztendeje már annak, hogy kijártam ezt az iskolát? — Hat. Hat és fél. — Hat és fél esztendő. Hm. Ogy elröpült az Idő, észre sem vetiem. — Aludjatok már ott! — Eleget fogsz még aludni. Ne dömhögj! Éva térdre ereszkedett, Tenyerével tapogatődzik maga körül: borot- vítlan arc, hajbozont, valakinek a keze. Egyik test a másik mellett, mint a fahasábok. — Ide, ide Éva — suttogja Fiedler. — Fáj a lábam. Ah, de kemény ez a padló, — Éva elnyúlik a földön és feje alá teszi nedves szvetterét. — Járkálnak. — Kik? — A németek járkálnak. Az ablak alatt... — Aludj, Laco — hunyja be Éva a szemét. A fejét bizonyosfajta ká- bultság, üresség nyomja. Minden olyan messze van, minden ködbe .vész. Fiedler Éva felé fordul. — Éva, hallod? Én holnap megszököm. Egyáltalán nem tetszik ez itt nekem. Éva semmi jelentőséget nem tulajdonít ennek a gondolatnak. — Együtt szökünk meg — suttogja epedve Fiedler. — Csendl Aludj, aludj ... — Üjból távolodik minden. Csak Igor integet és üzen 'á hegyeken túlról: „jő éjszakát, Éva, jó éjszakát. Holnap megérkezem ...“ — Kerülgeti az álom a leányt, lezárja pilláit és úgy taszítja őt a feledés varázskörébe, mint ahogy a fekete úr taszította a halálkörbe. „Jő éjszakát, aludjatok! Mindnyájan aludjatok. Még megmaradt a nevetek. Háromszáztízenketteh vagytok. Majd holnap újból megszámollak benneteket. Háromszáztizenkettő! Jól meg kell jegyeznem magamnak. Aludjatok! Jó éjszakát...“ búcsúzik a hold és a sötét felhők mögé suhan. Az iskola udvarán csizmák kopognak. Hangok verik fel a folyosó csendjét: — Los, losl — Mi az, Éva? Ki kiabál? — markolja meg Fiedler a leány karját. Éva felkönyököl. Még alig alszik. Szörnyűt álmodott. A téren álldogált, és a fekete urak kiáltoztak rá. Egyik a másik után. Körbe forgott, de mindenütt ugyanazokat a csúf ábrázato- kat látta. És ez a kiabálás a folyosón éppolyan szörnyű, mint az álma volt. Az álom folytatódik. A sötétség elmosta a határt a valóság és az álom között, éppen úgy, ahogy eltörölte az arcokat és a szemek színét. — Éva! — Csend, Laco! * Háromszáztizenkét név, és a piszkoszöld katonák újabbakat hoznak. — A németek intelligensek — hallatszik újra az ördögi nevetés. A második nevetés a zsidó iskolában. Lángol, tüzel. Égető forróságot áraszt. Minden névre megvonaglik az agy. A nevek eltakarják a szemüket, befödik a fejüket, eltömik a fülüket, de a nevetés áthatol mindenen és pusztít, rombol. Megdermed a vér. — Los, los! További neveket kergetnek fel a zsidó Iskola emeletére. Felülről hallatszik a léptük. A falépcső éppolyan megindítóan nyikorog, recseg mint az ember, ha sérelmeit panaszolja. Fiedler sírva fakad. A tizenhét éves fiú sír, mint egy kisgyerek. Hangosan. Mint a gyerekek, akik a falépcsőn botorkálnak felfelé, vagy azok, akiket az anyjuk visz a karján. Fiedler már tudja, hogy ez nem játék, nem kaland, megérezte a halál leheletét. Lehel, lehel a halál. Szájüregéből bűz árad. A pofája rohad! Édeskés, nehéz, halálos bűzt áraszt. És a gyerekek sírnak, mert nem hagyják őket aludni. Végigzarándokoltak a város kis és nagy utcáin, most pedig felfelé botorkálnak a falépcsőn, ágyacskáikből rángatták ki őket, ahová az anyjuk fektette le, csőkot nyomva a kis homlokukra. Éya magához vonja a kisgyereket. Megsimogatja az arcát és jóságosán suttogja: — Ne félj, Lackó. Holnap megszökünk. — A keze nem remeg, a hangja biztos. Van ereje beszélni a holnapról, amely siet, hogy a hegyeken túlról idejében megérkezzen. „Milyen leszel? Mit hozol? Nem rejtegetsz valamit a kabátod alatt, a zsebeidben? Előttem ne titkolózz, mutass meg mindent...“ A nappal még messze van, mindezt nem hallja. Még nem is látni. Az éjszaka szedi a sátorfáját. Közeledik a reggel. Félénken, szégyenlősen. „Ugye nem leszel kegyetlen, hi- • szen szégyenlős vagy?“ Éva fölébredt ólmos, nehéz álmából. A nappal rávilágított a szőlőhegy koponyájára, de a várost egy ideig még halódó félhomályban hagyta. — Ma megjön Igor — köszöntötte Éva a ragyogó nappalt. A nap betört az iskola udvarára. A nevek ébredeznek, ásítoznak és ü AMA háborús nyár óta tizennyolc év telt el, és én egyetlen egyszer sem szántam rá magam, hogy elmenjek Melenkibe. Évenle hazalátogatok, minden alkalommal gondolok rá, hogy át kellene menni ebbe a faluba, és mindig közbejön valami. De most mégis elindultam. Melenki úgy kilenc kilométerre fekszik a főútvonaltól, egy köves medrű folyócska partján, amely valaha három vagy uégy vízimalom nyekergő kerekeit forgatta, ötven évvel ezelőtt nagy falu volt. Nem annyira a malmait emlegették, inkább a ku- ruzslót, ám a nevét a malmokról kapta. Melenkiben a házak megritkultak, de a vidék ugyanolyan festői, mint annak idején. Ahogy közeledtem Melenkihez, egyre súlyosabbá váltak az emlékek, nyugtalan lettem. A dolog úgy áll, hogy én Melenkiben tolvaj voltam. Azazhogy én magamat nem éreztem tolvajnak, de tudtam, hogy egy melenki asszony „az Anyiszja fiát“, vagyis ■fengem, tizennyolc éve tolvajnak tart. És a környéken ki ne tudná azt, amit egy öregasszony tud? Itt már nem segíthet sem a főiskolai diploma, se az otthoniaknak küldött pénzesutalványok. Mar csak „megbízhatatlan“ marad az ember. Emlékeim közül tisztán bukkantak fel annak a háborús esztendőnek az epizódjai. A háború nekünk, kölyköknek, valami megfoghatatlan, valószerűtlen dolog volt. Azt mi nem tartottuk háborúnak, hogy éhesen és fázva futkostunk, hogy a faluban nem volt egyetlen vidám ünnepnap sem, hogy az apáink és fivéreink egymás után áldozták fel az életüket messze, ki tudja, hol. Jajveszékelnek az egyik házban, jajveszékelnek a másikban — és újra minden megy a régi kerékvágásban. A lányok télen, mint a háború előtt is, mulatságokat rendeztek. „Kijelölték“ a soron következő házikót, összeadták a petróleumot, és énekeltek, táncoltak a mellbajos, öregecske legény, Kolka muzsikájára. Ogy dédélgették, mint egy gyereket, ö meg fennhéjázva fontoskodott. Mi pedig messziről kiabáltuk neki: „Mattan Kovka! Matlan Kovka!“ Közelről nem mertük így csúfolni: bár igaz, hogy „matlan“ volt, alkalmatlan, de attól még fenéken tudott volna billenteni bennünket. Különösen népesek voltak ezek a mulatságok, mikor a lányok egy két napra hazajöttek a fakitermelésről. Mi, gyerkőcök, falkákban csődültünk az összejövetelre, elhelyezkedtünk a bejáratnál, a padkán, egyesek felmásztak a kemencére. A legkisebbek el-elbóbiskolva hősiesen küzdöttek az álommal, a nagyobbak meg a pitvarban randalíroztak, gomboz- tak, eldugaszolták sapkájukkal a kéményt, eltorlaszolták a bejáratot. A lányok „jómadaraknak“ neveztek bennünket, és ha alkalom kínálkozott, kegyetlenül megcibálták a fülünket, de végleg nem zavartak el. Mintha most is előttem lenne az a melenki mulatság. Kis, kétszobás házikó, a mestergerendáról szabályozható láncos lámpa lóg. A lányok két sorban ülnek egymás ölében, várják, hogy rájuk kerüljön a sor a táncban. Kolka pedig az ő külön székén ülve egyhangúan nyekergeti harmonikáját, összesen kétféle kíséretet tudott játszani. Marja anyő, annak a lánynak az anyja, akinél az összejövetel volt, már a második vödör vizet itatta meg velünk, és mi még egyre Inni kértünk. — Igyál, csiriz, futja a víz! — mondta vidáman, és a réz merőkanállal a fejünkre koppintott. — Mivel ettétek tele magatokat? Valahogy mégis kimondhatatlanul bánatos volt ez az egész. Az unalmas harmonikajátékból annyira elege volt az embernek, hogy legszívesebben bedugta volna a fülét, a lányok csak minden második táncot jártak el. Egyre a szerelemről énekeltek, de én még nem értettem, ml az a szerelem, közülünk senki sem értette, és nekem mindegyik csasztuska egyformának tűnt. Útközben lyukas nemezcsizmám telement hóval, átfáztam, és bevetettem magam a bejárattal szembeni sarokba. Ki akartak lökni, hogy ne foglaljam fölöslegesen a helyet, de aztán békén hagytak, odalapítottak a falhoz. Átmelegedtem, és majd leragadt a szemem. Jó darabig a mennyezetet bámultam, a félméteres újságcímeket olvastam, majd megfordultam és a teleragasztott falat kezdtem silabizálni. A falat teleírt iskolás füzetekkel és könyvlapokkal tapétázták. A könyv, úgy látszik, öreg lehetett, tele régi Írásjelekkel, a lámpa bágyadtan világított, de én semmivel sem törődtem, mint aki se lát, se hall, faltam ezeket a sorokat. 1976. VIII.
