Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-29 / 35. szám
sóhajtva nyújtózkodnak. A végtagok mozgást kívánnak. Nevek! Az arcokat eltörülte az éjszaka, a szemek színét Is. A ragyogó nappal ellenére Is kétségbeejtően változatlan Itt minden. — Vér, íiúk! — Slvított egy hang és megcsuklott. — Alii — Ali! — szólongatják nevén a fiút, aki hasmánt fekszik a padlón. A kezét úgy tartja maga alatt, mintha ölelne valakit. Vértócsában fekszik. Hanyatt fordítják. — Ali! — All! — szólongatják, de ő már elvesztette a nevét. Az arca konok, még halálában is konok. Elutasító! Ajka mereven ösz- szeszorítva, fognyomokat látni rajta. Mert All csendesen akart meghalni. Akik a meggyalázás elöl menekülnek el. nem ordítoznak, nem siránkoznak. — Felvágta zsilettel az ereit mindkét kezén — mondta a mellette tér- delők egyike tárgyilagosan, részvét nélkül. Biztosan orvos volt vagy orvostanhallgató. — Mikor történt? — tódultak a halott felé. Vonzza ókét, még érdekes. Vonzza őket. — Még hogy mikor! Az éjszaka. — És senki se vett észre semmit. Ki feküdt mellette? — kezdené a nyomozást egy barna képű, robusztus fiatalember. De senki se hallgatja, senki se felel neki. A holttest rémületet kelt. A névtelen körül űr támad. Ellipszis alakú űr! Az élők összeszorul- nak, hogy a halottnak helye legyen. Hogy minél több helye legyen. Csak minél távolabb kerülni tőle, mert elvesztette a nevét. Elvesztete a nevét. A csillag a mellén vérrel ivódott tele. Háromszáztizenegy — suttogja az, aki a kitagadottak sorsát figyeli a szőlőhegy alatti városban. Nyílik az ajtó. — Herausl Schnell! — két piszkoszöld német katona áll az ajtóban és ordít. A kitagadottak közül az elsők tétován indulnak a kijárat felé. — Herausl Schnell! — rugdossák a katonák a lábukat és ököllel verik a fejüket. A nevek lavinaszerűen tódulnak ki a teremből, középre véve a kisebbeket és a lányokat. — Heraus! Schnell! — ordítoznak a katonák. Sárga méreggel aláfestett szemük villog. Nem zsibbad a lábuk, • nem zsibbad a kezük. Meggyőződésből, élvezettel, vad szenvedéllyel rúgnak, ütlegelnek, oly kitartóan, ahogy a legyek rakják le mikroszkopikus cipóhoz hasonló petéiket. Férgek! KALLA! ISTVÁN fordítása Voszilij Belov to Ei'g'rocD oNCb^oj«2.^2,a)a)» p »5 8 “ CS S £ * *• 5 S3 > ssi» § «o^gS£«.»Ss CD osH. < *-prf^pN3Í2mra»-iN'ONa,N b b |i ;8l3 »rb b g ff Big <d>S b r 03 OJ ^ D* 3 ..CD F. O CD >z- CD CD 03 C-" n w E. <2.2.0 s f§8r£s 3 §11 i-s ■< cd ® »j-asiS’ft £.3 CD\ 2, >—' CD F 3 *—. 0* rr * CD ,3* CD O' r-T ^ £ 3 CDv CD ^ — W OQ 'S- ^ CD 03'2aB.N<{*rD,O'CDv“, 2L 3 Cu 3 DT CD Q, cp O.Í-T »o^SBS'5 *S gS32g:2: jS®S2.3i» —-»(^CDogcoCja B, S < =-2.2.5 §.£ § S & B 5/ 5 § - n5dSj*oS(S ® B ' in n in (D^JSS™oBrC?(DFdc" &£? ? § Ny áron aztán, mikor már meleg volt, fogtam egy kést, és titokban sokáig fentem egy kövön. Szénakaszálás ideje volt, mindenki kiment a rétre. Az erdei ösvényen lopakodtam át Melenkibe. Marjáék háza a falu szélén állt, a kapu sarokvasának támasztva vlzeshordórúd fehérlett. A fürdőház mellett sokáig hasaltam a fűben, hallgatóztam, de senki sem járt arra, csak a tyúkok kapirgáltak a krumpli- földön. Kúszva jutottam el az istállóig, nem törődve a csalánnal, a fal mentén osontam tovább. De az utcaajtó mozdíthatatlanul be volt zárva belülről. Akkor hátra kerültem, és megkerestem az Istálló- ablakot. Fenyőfa keresztléccel volt elreteszelve. Nem emlékszem, mennyi időbe tellett késsel két helyen átvágni ezt a keresztfát. Azután bedugtam a fejem az ablakon. Tudtam, ha a fejem befér, akkor át tudok mászni rajta. Gombjaimat leszaggatva bepréseltem magam a sötét istállóba. Kimentem az udvarra, és a sötét lépcsőn felmentem a fészerbe. Otthoni tapasztalataimból tudom, hogy a könyvek általában vagy a padláson hányódnak, vagy a sötét- szénapajtában a régi szövöszerszámok társaságában, valahol a kaskák, szakajtók körül. Épp fel akartam mászni az eresztéken Marjáék padlására, amikor a pitvarajtó kinyílt — meghűlt bennem a vér; köténye alatt összekulcsolt kézzel Marja anyó állt az ajtóban, és fejét csóválta: — Kiféle vagy te, bátyuska, csak nem az Anyiszja fia? De bizony úgy vélem, éppen azé, nocsak meséld el. gyönyörűség, miért másztál be a más fészerébe? He? Elöntött a vér, reszkettem szégyenemben, és mert nem sikerült sírva fakadnom, beugrottam az árnyékszékre. Most, tizennyolc évvel az eset után, leültem egy malomkőre és felkacagtam: nesze neked, szépséges Salambo. A malomkő felmelegedett a napon. A folyó a. közelében csobogott a köveken, a vízimalom romjain nőtt málna és csalán Illata szinte elfojtotta cigarettám füstjének szagát. Felálltam, és a vízmosásban elindultam Melenkibe. Átmásztam a sövényen, és a veteményeskertek alján kijutottam a faluhoz. Vajon hogy fogad Marja? Most is elcsíp? Emlékszik-e még arra az esetre? Nem akartam se mentegetőzni előtte, se magyarázkodni, de nyugtalan voltam, talán kevésbé, mint akkor, régen, mikor hason kúsztam a házához, hogy megszerezzem a könyveket, amelyekért úgy fájt a szívem. Megkerülve a lóistállót, kiértem a kisközbe. Azon a helyen, ahol Marjáék háza állt, rendetlen gerendarakás magasodott. A gerendák egyik oldala szürke volt az esőtől, az illesztéseknél pedig fehérlettek a csapok. Két, számomra ismeretlen ács ült cigarettázva a gerendákon. Odamentem. — Marját kérded? — harákolta egyikük. — Marja elköltözött, valahová Leningrad környékére a lányához. A házat megvette a községi tanács tüzelőnek. Pedig bűn még ezt a házat tűzre lökni, elfüstölni a levegőbe, nem volt ennek semmi baja. — És a szekerce tokával megkopogtatta a gerendát. A gerenda pengett az ütés alatt. Leültem az ácsokhoz, rágyújtottunk, azután mintegy véletlenül, elkezdtem a gerendáról tépdesni a tapétát. Alatta volt egy újságpapír réteg, az alól előbukkant még egy réteg. Óvatosan letéptem ezt is — és egyszer csak megláttam egy sárga, az Illesztésnél kettészakadt könyvlapot. „Tehát azután még háromszor tapétázták a házikót“, ötlött agyamba, és éreztem, hogy valami régi, édes érzés szorítja össze a szívem. Megtisztítottam a lapot a csiriztől, nagy nehezen elolvastam egy bekezdést: „... Ez a zűrös hangkáosz töltötte be egész Karthágót. Egyetlen szót, egyetlen őrjöngő jelzőt — perceken át szüntelen hangoztattak. A házak fala szinte remegett a borzalmas kiáltásoktól, és Mathó- nak úgy tetszett, mintha az utca két oldala egyre közelednék, és mint két óriási kar emelné a magasba és fojtogatnál... Szeme előtt elsötétült a világ, forgott vele a város, csípőjén tátongó sebéből patakzott a vér, és úgy érezte, meg kell halnia. Térde berogyott, és lásson leereszkedett a kőlapokra.“ Olyan tisztán elképzeltem a mohó, ujjongó Karthágót, olyan világosan láttam magam előtt a felkelők megkínzott, haldokló vezéréti Partifecskék cikáztak nesztelenül a szürkületben, az ácsok kíváncsian néztek rám. Az évszázados gerendaprés alatt összenyomódott mohát tépdestem, s az elsárgult papírfoszlány a lábam elé hullott. DOBOSS GYULA fordítása c N <D J!C J) 50 'fl> N < ä < z * D-i O Q <-i >
