Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-25 / 30. szám

ŰJSZÚ Om itrij Kabaievszkij: DAL A HŐSIESSÉGRŐL 1976 VII. 25. 11 Egyetlen zenei hang semj csendült még fel, csak most kezd tárulni a sú­lyos színházi függöny két szárnya, s a feszült csendben dalosmadarak vará- zsos éneke csendül. Mesés szépségű erdő tárul elénk. Áthatolhatatlannak tűnik fel ez az erdő, a fák koronái beláthatatlan magasságokba nyúlnak, s csak ahol ritkábban állnak a törzsek, s nem oly sűrű a lomb, csillan meg egy tó alig remegő tükre. A tisztáson egy csoport fiatal fiú és lány. Egyikük kezében gitár. Elhallgat a madárdal, s a zenekarból gitárhangú akkordok csendülnek, oly óvatosan, mintha félnének elriasztani a csöndes hajnal szépségét. Az egyik fiú halk lí­rai dalba kezd. A Nagy Színház Csendesek a hajnalok című új darabjának már az első percei költői hangulatot teremtenek, s valami­féle heves, bár még nem tudatos belső feszültséggel töltenek meg. A színpad mélyéről, levett katona-- sapkával kezében, egyenruhás, idős fér­fi közeledik lassan. S ebben a pillanat­ban, mintegy elsodorva a lírai dalt, a zenekar fúvósai izgatott, patetikus dal­lamba — „győzelmi témába“ — fognak. És az erdő mélyéből, akárcsak egy másik életből, katonaruhás lányok jön­nek elő, vállukon puskával. Így kezdődik az előadás, amely a sző igazi értelmében vett tragédia, teli köl­tészettel, lírával, belső szépséggel és fennköltséggel. Olyan előadás ez, amely nemcsak a háború megpróbáltatásait megélt embereket zaklatja fel és kész­teti könnyekre, hanem a fiatalokat is, akik a Nagy Honvédő Háborút csak az idősebbek elbeszélései nyomán, csak a tankönyvekből s talán legelevenebben az irodalomból s a művészetből isme­rik. A zeneszerző, a színház feszes, pon­tosan eltalált és lényegében nagyon egyszerű eszközzel szól a mához, az élőkhöz (de milyen nehéz megtalálni az ilyen „egyszerű“ eszközöket!. És kibontakozik a zenedráma cselek­ménye arról, hogyan indult el négy ka­tonalány és parancsnokuk elfogni az erdőben meglesett két fasisztát, s he­lyettük hogyan ütköztek bele egy tizen­hattagú osztagba. A lányok sorra oda­vesztek, csak Vaszkov őrmesternek hagyta meg az életét a sors. Mérhe­tetlenül félelmetes nézni Vaszkov szen­vedését, amikor két lány elvesztése után képtelen megparancsolni a másik, még életben maradt kettőnek, hogy a harcálláspontról a veszélytelen hát­országba menjenek. S a lányok is kép­telenek egyedül hagyni őt, akit már nem őrmesternek, csak egyszerűen fivé­rüknek, egyszerűen Fegyának éreznek, s együtt verekednek vele, halálig, utol­só leheletükig. Ez a darab legnagy­szerűbb jelenete. Molcsanov új operája azonban nem­csak erről szól. Úgy érzem, hogy min­denekelőtt az ember belső gazdagságá­ról, belső szépségéről akar szólni, azok­ról a tulajdonságokról, amelyek né­pünkben éppen a háború tragikus és hősies éveiben bontakoztak ki ó legtel­jesebben, s a győzelemről, mint uz em­beri lélek szépségének legmagasabb rendű megnyilvánulásáról. Kirill Molcsanov szerencsésen egyesíti egy személyben a zeneszerzőt és a dra­maturgot, kétségkívül hallotta önnön librettójának minden egyes epizódját, és látott minden egyes zenei ' részletet, amit kottákba öntött. Ezért építkezik oly természetesen az ópera, az első ütemtől az utolsóig. Ezért oly elevenek és egyéniek a szereplők. Ezért érezzük olyan egységesnek a művet, bár cse­lekménye sok apró epizódból tevődik össze. A jelenetek közül különösen mara­dandó hatást kelt a három „emlékhul­lám“. Az első a báli jelenet, a lendü­letes keringő, amely Zsenya képzeleté­ben a szeretett férfi alakjával fonódik össze, akitől elszakította a háború... A második — Rita emlékei otthonáról, családjáról, fiáról. Ez a „hullám“ tra­gikus sűrítettségével ráz meg. A kicsiny, rémült, tehetetlen fiúcska magára ma­rad: apja s anyja kétfelé indulnak, de mindkét út a frontra vezet... És vé­gül a harmadik — Szonja emlékei a zenéről — az »emlékek mélyéből fakad az először aranyként szikrázó, majd a harcok bíbor lángjától sugárzó orgona- zene. És a háborús erdőben meseként árad Händel gyönyörű muzsikája ... Kirill Molcsanov operai dramaturgiája rendkívül modern, sok szempontból új és szokatlan, Szergej Prokofjev művé­szetéhez nyúlik vissza, és kétségkívül érződik rajta a filmművészet hatása Is. A Hajnalok-ban (Molcsanovnak ez már i hetedik operája) jó néhány olyan epizód van, amely arra mutat, hogy ez az alkotás a modern filmművészetnek ahhoz az irányzatához kapcsolódik, amelyben a dokumentumfelvételek a já­tékfilm fontos részévé váltak. Ilyen „dokumentumfelvételnek“ ér­zem a Hajnalok-ban a gramofon-jelene­tet, amelyben a zenegépből előbb Leo- nyid Utyoszov hangját halljuk („Szívem, te nem vágyódsz - a nyugalomra“), az­tán egy keringőt. a korábbi báli kerin- gők stílusában, s végül, amikor Rita kisfiára emlékezik, Iszaak Dunajevszkij altatódalát; ilyen Händel áriájának nagy­szerű interpretálása (a színfalak mö­gül). Bizonyos fokig ezt a „dokumen- talitást“ érezni a turistadalban és Biok. Szimonov, Gudzenko verseinek felhang­zásában. Az „idegen“ versrészleteket és az „ide­gen“ zenei részleteket Molcsanov talá­lóan és mesterien választotta ki; szer­ves egységbe olvadnak az opera szö­vegének és zenéjének eleven szövevé­nyével. És ebből könnyen megállapít­ható rokonsága nemcsak a modern film- művészettel, hanem a klasszikusokkal is. Elegendő megemlíteni a Pique Da­me példáját, amelyben a XVIII. századi szellemben komponált Pastorale főtémá­jául Csajkovszkij felhasználta Mozart zongoraversenyének dallamait, és az ifjúkorára emlékező grófnővel egy régi francia dalocskát énekeltet Grétry va­laha oly divatos Oroszlánszívű Richárd című operájából. Molcsanov a győzelem dallamának in­tonációjából bontja ki egész zenei szö­vedékét. Ebből a hangvételből születik Rita „Minket nem kell sajnálni“ kez­detű monológja, ez csillan át meg át azon a bájos dúdoláson, amellyel Szonja Biok verseit dalolja, Zsenya erős érzelmi töltésű ária-románcán, amelyben a Várj reám-ot énekli, és Liza szaba­don áramló vokalizációján. Ez az into­náció adja annak a hősi kórusnak alap­hangját, amely a színfalak mögül hang­zik fel az egyenlőtlen küzdelem hősies epizódjakor, ez a dallamvilág jelzi az opera teljességét, szimfonikus jellegét. Nem könnyű dolog ilyen operát ren­dezni. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a Nagy Színháznak sikerült megbirkóz­nia a feladattal. Vonatkozik ez a fő­szerepek s a legapróbb epizódszerepek alakítóira egyaránt. Artúr Ejzen (Vasz­kov őrmester) felena Obrazcova (Zsenya Komelkova), G. Boriszova (Rita Oszja- nyina), G. Klainyina (Liza Bricskina) és K. Kadinszkaja (Szonja Gurvics) — képezik a nagyszerű művészegyüttes ge­rincét, amely lenyűgözi a nézőt szép hangjával, vokális és játékbeli tudásá­val. A fenti ötös mellé oda kell még sorolni jevgenyij Kibkalót, akinek elő­adásában a turistadal a korszerű lírai dalművészet példájául szolgálhat. Újból elragadtatást vált ki a dísz­lettervező, Valerij Levental festői te­hetsége, igazán kimeríthetetlen alkotó képzelőereje és az a tulajdonsága, hogy maradéktalanul együtt éljen a zenével. A varázslatos erdő a színek minden le­hetséges árnyalatát felöld a színpadon — a szelíd kék árnyalattól a vakító nap fényességén át egészen a lángoló bíborig. Lazarov karmester finoman és bizto­san tárja fel a partitúra gazdagságát és sokszínűségét; hangsúlyozza a Hajnalok zenei dramaturgiájának sajátosságait az­által, hogy felfedi az olyan epizódok közötti kontrasztokat, mint a természet költőisége és az ifjú légelhárító-lányok lírai érzelmei; illetve a hősiességet és a diadalt kifejező részleteket. A Nagy Színház hírneves együttese, a zenekar és a kórus szakadatlanul érzékenyen reagáló és aktív résztvevői a színpa­don kibontakozó cselekménynek. És végül Sz. Stein, a rendező, aki először mutatkozott be fővárosi színpa­don, költészetet és hősiességet árasztó előadást rendezett. Nagy biztonsággal érezte meg és juttatta kifejezésre a ket­tős alap — a lírai és a hősi egységét Borisz Vasziljev elbeszélésében és az annak új életet adó Kirill Molcsanov- operában egyaránt. Hiszek abban, hogy a Csendesek a hajnalok című opera hosszú életű lesz (már húsznál is több színház mutatta illetve mutatja be itthon és külföldön). Mélységes meggyőződésem, hogy ennek a műalkotásnak nagy és jótékony sze­rep jut ifjúságunk benső világának gaz­dagításában. Mert gyönyörű és könnyen befogadható művészi formában kapunk benne választ olyan kérdésekre, ame­lyek nap nap mellett, óráról órára fel­bukkannak minden emberben: Mi az élet? Mi a győzelem? És a Nagy Színház új előadása még egy, különösen az ifjú­ság számára fontos kérdésre ad fele­letet: Miben rejlik a művészet szépsége, s mi a szerepe az életünkben. BALOGH JUDIT fordítása Varga Imre versei: Bejegyzések a szerelem könyvébe Megnyugodott test, hunyt szemek; világunk előtti tájba lógó csapzott hajzat. Páfrányok porától sárga tavak, hömpölygő, aranypor-zománcú folyók. A levegőben: szagos sárga ködök. Az alkony! égen magsejtecske úszik lassan sírülő ostorkával. Makacs-mód. kikerülve a csillagokat, halad, halad a telő hold iránt. * * * Mindegy: a pokol legfenekén vagy a Vízöntőt karcoló zikkurat ormán heverészel. S a nőnek is ugyanegy: lefelé vagy a magasba mén. A csúcs és mélység mdsvilági. Valóság csupán az, út. Zene is szólt a hangfalakból: templomi ének. A hamutartóban tövig égett cigaretták, púpozva velük a kis üvegtál. Koponyám belső falán a lassan lüktető Tejút. Megnyílik hangtalanul az ajtóm, belép az Aranycipős Űrnő. Rögvest pás de deux-be hív; búja, illedelmes. Fölállok, a megvadult lemezről groteszk hangon visít a zsoltár, immár lázas szerelmi ének. Állj bosszút, állj bosszút, hogy tiéd legyen az örökélet — mondja az Arany­cipős Úrnő. Ébredek arra, hogy mindez álom, te simogatsz szerelemmel. S a fél pár arany-cipő az ég hajnalán világít. Lovacska napnyugtában Terinek és Ferinek Ez a sötét, szelíd árnyék térés térbe, zöldbe vágyik — várja, hogy szem bebocsássa, betörjön a benső tájra. >Jap mögüle égre keljen s rét sötétje felzöldelljen. Fut majd a mén fától fáig: a bensőt bejárja váltig. Ez a sötét, szelíd árnyék térés térben zöldbe vágyik. Szavaid közt hogy robogjon, csánkja alól fény szakadjon. Fekete ének Szállj le a sírba utánam! Fekszem, csillag töri a váll am Fekszem bűnbe-földbe fogva, Nevemet nagy páva szólja. Szállj le a sírba utánam. Szállj le sírva utánam. Szobor-szülők szigete Részlet egy verses játékból Nézd, a távolban amott, ahol terped a nagy víz, s habjai be-beszöknek az ég alapja alá, s ahol a hajnal kibontja sugárlegyezőjét, nézd, amott szobrokat szülnek a nők. Nézd: ott kő-meredélyen a házuk. Bölcsőben ringatják, zászlóba takarják kicsiny kőbubáikat. A sziklaparton, ha figyelsz, láthatod, most vagy két tucat egymás mellett ragyog, min ledöntött apró páncélos lovagok.

Next

/
Oldalképek
Tartalom