Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-25 / 30. szám
ŰJSZÚ Om itrij Kabaievszkij: DAL A HŐSIESSÉGRŐL 1976 VII. 25. 11 Egyetlen zenei hang semj csendült még fel, csak most kezd tárulni a súlyos színházi függöny két szárnya, s a feszült csendben dalosmadarak vará- zsos éneke csendül. Mesés szépségű erdő tárul elénk. Áthatolhatatlannak tűnik fel ez az erdő, a fák koronái beláthatatlan magasságokba nyúlnak, s csak ahol ritkábban állnak a törzsek, s nem oly sűrű a lomb, csillan meg egy tó alig remegő tükre. A tisztáson egy csoport fiatal fiú és lány. Egyikük kezében gitár. Elhallgat a madárdal, s a zenekarból gitárhangú akkordok csendülnek, oly óvatosan, mintha félnének elriasztani a csöndes hajnal szépségét. Az egyik fiú halk lírai dalba kezd. A Nagy Színház Csendesek a hajnalok című új darabjának már az első percei költői hangulatot teremtenek, s valamiféle heves, bár még nem tudatos belső feszültséggel töltenek meg. A színpad mélyéről, levett katona-- sapkával kezében, egyenruhás, idős férfi közeledik lassan. S ebben a pillanatban, mintegy elsodorva a lírai dalt, a zenekar fúvósai izgatott, patetikus dallamba — „győzelmi témába“ — fognak. És az erdő mélyéből, akárcsak egy másik életből, katonaruhás lányok jönnek elő, vállukon puskával. Így kezdődik az előadás, amely a sző igazi értelmében vett tragédia, teli költészettel, lírával, belső szépséggel és fennköltséggel. Olyan előadás ez, amely nemcsak a háború megpróbáltatásait megélt embereket zaklatja fel és készteti könnyekre, hanem a fiatalokat is, akik a Nagy Honvédő Háborút csak az idősebbek elbeszélései nyomán, csak a tankönyvekből s talán legelevenebben az irodalomból s a művészetből ismerik. A zeneszerző, a színház feszes, pontosan eltalált és lényegében nagyon egyszerű eszközzel szól a mához, az élőkhöz (de milyen nehéz megtalálni az ilyen „egyszerű“ eszközöket!. És kibontakozik a zenedráma cselekménye arról, hogyan indult el négy katonalány és parancsnokuk elfogni az erdőben meglesett két fasisztát, s helyettük hogyan ütköztek bele egy tizenhattagú osztagba. A lányok sorra odavesztek, csak Vaszkov őrmesternek hagyta meg az életét a sors. Mérhetetlenül félelmetes nézni Vaszkov szenvedését, amikor két lány elvesztése után képtelen megparancsolni a másik, még életben maradt kettőnek, hogy a harcálláspontról a veszélytelen hátországba menjenek. S a lányok is képtelenek egyedül hagyni őt, akit már nem őrmesternek, csak egyszerűen fivérüknek, egyszerűen Fegyának éreznek, s együtt verekednek vele, halálig, utolsó leheletükig. Ez a darab legnagyszerűbb jelenete. Molcsanov új operája azonban nemcsak erről szól. Úgy érzem, hogy mindenekelőtt az ember belső gazdagságáról, belső szépségéről akar szólni, azokról a tulajdonságokról, amelyek népünkben éppen a háború tragikus és hősies éveiben bontakoztak ki ó legteljesebben, s a győzelemről, mint uz emberi lélek szépségének legmagasabb rendű megnyilvánulásáról. Kirill Molcsanov szerencsésen egyesíti egy személyben a zeneszerzőt és a dramaturgot, kétségkívül hallotta önnön librettójának minden egyes epizódját, és látott minden egyes zenei ' részletet, amit kottákba öntött. Ezért építkezik oly természetesen az ópera, az első ütemtől az utolsóig. Ezért oly elevenek és egyéniek a szereplők. Ezért érezzük olyan egységesnek a művet, bár cselekménye sok apró epizódból tevődik össze. A jelenetek közül különösen maradandó hatást kelt a három „emlékhullám“. Az első a báli jelenet, a lendületes keringő, amely Zsenya képzeletében a szeretett férfi alakjával fonódik össze, akitől elszakította a háború... A második — Rita emlékei otthonáról, családjáról, fiáról. Ez a „hullám“ tragikus sűrítettségével ráz meg. A kicsiny, rémült, tehetetlen fiúcska magára marad: apja s anyja kétfelé indulnak, de mindkét út a frontra vezet... És végül a harmadik — Szonja emlékei a zenéről — az »emlékek mélyéből fakad az először aranyként szikrázó, majd a harcok bíbor lángjától sugárzó orgona- zene. És a háborús erdőben meseként árad Händel gyönyörű muzsikája ... Kirill Molcsanov operai dramaturgiája rendkívül modern, sok szempontból új és szokatlan, Szergej Prokofjev művészetéhez nyúlik vissza, és kétségkívül érződik rajta a filmművészet hatása Is. A Hajnalok-ban (Molcsanovnak ez már i hetedik operája) jó néhány olyan epizód van, amely arra mutat, hogy ez az alkotás a modern filmművészetnek ahhoz az irányzatához kapcsolódik, amelyben a dokumentumfelvételek a játékfilm fontos részévé váltak. Ilyen „dokumentumfelvételnek“ érzem a Hajnalok-ban a gramofon-jelenetet, amelyben a zenegépből előbb Leo- nyid Utyoszov hangját halljuk („Szívem, te nem vágyódsz - a nyugalomra“), aztán egy keringőt. a korábbi báli kerin- gők stílusában, s végül, amikor Rita kisfiára emlékezik, Iszaak Dunajevszkij altatódalát; ilyen Händel áriájának nagyszerű interpretálása (a színfalak mögül). Bizonyos fokig ezt a „dokumen- talitást“ érezni a turistadalban és Biok. Szimonov, Gudzenko verseinek felhangzásában. Az „idegen“ versrészleteket és az „idegen“ zenei részleteket Molcsanov találóan és mesterien választotta ki; szerves egységbe olvadnak az opera szövegének és zenéjének eleven szövevényével. És ebből könnyen megállapítható rokonsága nemcsak a modern film- művészettel, hanem a klasszikusokkal is. Elegendő megemlíteni a Pique Dame példáját, amelyben a XVIII. századi szellemben komponált Pastorale főtémájául Csajkovszkij felhasználta Mozart zongoraversenyének dallamait, és az ifjúkorára emlékező grófnővel egy régi francia dalocskát énekeltet Grétry valaha oly divatos Oroszlánszívű Richárd című operájából. Molcsanov a győzelem dallamának intonációjából bontja ki egész zenei szövedékét. Ebből a hangvételből születik Rita „Minket nem kell sajnálni“ kezdetű monológja, ez csillan át meg át azon a bájos dúdoláson, amellyel Szonja Biok verseit dalolja, Zsenya erős érzelmi töltésű ária-románcán, amelyben a Várj reám-ot énekli, és Liza szabadon áramló vokalizációján. Ez az intonáció adja annak a hősi kórusnak alaphangját, amely a színfalak mögül hangzik fel az egyenlőtlen küzdelem hősies epizódjakor, ez a dallamvilág jelzi az opera teljességét, szimfonikus jellegét. Nem könnyű dolog ilyen operát rendezni. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a Nagy Színháznak sikerült megbirkóznia a feladattal. Vonatkozik ez a főszerepek s a legapróbb epizódszerepek alakítóira egyaránt. Artúr Ejzen (Vaszkov őrmester) felena Obrazcova (Zsenya Komelkova), G. Boriszova (Rita Oszja- nyina), G. Klainyina (Liza Bricskina) és K. Kadinszkaja (Szonja Gurvics) — képezik a nagyszerű művészegyüttes gerincét, amely lenyűgözi a nézőt szép hangjával, vokális és játékbeli tudásával. A fenti ötös mellé oda kell még sorolni jevgenyij Kibkalót, akinek előadásában a turistadal a korszerű lírai dalművészet példájául szolgálhat. Újból elragadtatást vált ki a díszlettervező, Valerij Levental festői tehetsége, igazán kimeríthetetlen alkotó képzelőereje és az a tulajdonsága, hogy maradéktalanul együtt éljen a zenével. A varázslatos erdő a színek minden lehetséges árnyalatát felöld a színpadon — a szelíd kék árnyalattól a vakító nap fényességén át egészen a lángoló bíborig. Lazarov karmester finoman és biztosan tárja fel a partitúra gazdagságát és sokszínűségét; hangsúlyozza a Hajnalok zenei dramaturgiájának sajátosságait azáltal, hogy felfedi az olyan epizódok közötti kontrasztokat, mint a természet költőisége és az ifjú légelhárító-lányok lírai érzelmei; illetve a hősiességet és a diadalt kifejező részleteket. A Nagy Színház hírneves együttese, a zenekar és a kórus szakadatlanul érzékenyen reagáló és aktív résztvevői a színpadon kibontakozó cselekménynek. És végül Sz. Stein, a rendező, aki először mutatkozott be fővárosi színpadon, költészetet és hősiességet árasztó előadást rendezett. Nagy biztonsággal érezte meg és juttatta kifejezésre a kettős alap — a lírai és a hősi egységét Borisz Vasziljev elbeszélésében és az annak új életet adó Kirill Molcsanov- operában egyaránt. Hiszek abban, hogy a Csendesek a hajnalok című opera hosszú életű lesz (már húsznál is több színház mutatta illetve mutatja be itthon és külföldön). Mélységes meggyőződésem, hogy ennek a műalkotásnak nagy és jótékony szerep jut ifjúságunk benső világának gazdagításában. Mert gyönyörű és könnyen befogadható művészi formában kapunk benne választ olyan kérdésekre, amelyek nap nap mellett, óráról órára felbukkannak minden emberben: Mi az élet? Mi a győzelem? És a Nagy Színház új előadása még egy, különösen az ifjúság számára fontos kérdésre ad feleletet: Miben rejlik a művészet szépsége, s mi a szerepe az életünkben. BALOGH JUDIT fordítása Varga Imre versei: Bejegyzések a szerelem könyvébe Megnyugodott test, hunyt szemek; világunk előtti tájba lógó csapzott hajzat. Páfrányok porától sárga tavak, hömpölygő, aranypor-zománcú folyók. A levegőben: szagos sárga ködök. Az alkony! égen magsejtecske úszik lassan sírülő ostorkával. Makacs-mód. kikerülve a csillagokat, halad, halad a telő hold iránt. * * * Mindegy: a pokol legfenekén vagy a Vízöntőt karcoló zikkurat ormán heverészel. S a nőnek is ugyanegy: lefelé vagy a magasba mén. A csúcs és mélység mdsvilági. Valóság csupán az, út. Zene is szólt a hangfalakból: templomi ének. A hamutartóban tövig égett cigaretták, púpozva velük a kis üvegtál. Koponyám belső falán a lassan lüktető Tejút. Megnyílik hangtalanul az ajtóm, belép az Aranycipős Űrnő. Rögvest pás de deux-be hív; búja, illedelmes. Fölállok, a megvadult lemezről groteszk hangon visít a zsoltár, immár lázas szerelmi ének. Állj bosszút, állj bosszút, hogy tiéd legyen az örökélet — mondja az Aranycipős Úrnő. Ébredek arra, hogy mindez álom, te simogatsz szerelemmel. S a fél pár arany-cipő az ég hajnalán világít. Lovacska napnyugtában Terinek és Ferinek Ez a sötét, szelíd árnyék térés térbe, zöldbe vágyik — várja, hogy szem bebocsássa, betörjön a benső tájra. >Jap mögüle égre keljen s rét sötétje felzöldelljen. Fut majd a mén fától fáig: a bensőt bejárja váltig. Ez a sötét, szelíd árnyék térés térben zöldbe vágyik. Szavaid közt hogy robogjon, csánkja alól fény szakadjon. Fekete ének Szállj le a sírba utánam! Fekszem, csillag töri a váll am Fekszem bűnbe-földbe fogva, Nevemet nagy páva szólja. Szállj le a sírba utánam. Szállj le sírva utánam. Szobor-szülők szigete Részlet egy verses játékból Nézd, a távolban amott, ahol terped a nagy víz, s habjai be-beszöknek az ég alapja alá, s ahol a hajnal kibontja sugárlegyezőjét, nézd, amott szobrokat szülnek a nők. Nézd: ott kő-meredélyen a házuk. Bölcsőben ringatják, zászlóba takarják kicsiny kőbubáikat. A sziklaparton, ha figyelsz, láthatod, most vagy két tucat egymás mellett ragyog, min ledöntött apró páncélos lovagok.