Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-04 / 27. szám

L eningrad ugyanazon ä szélessé­gi fokon fekszik, mint Grönland és Alaszka déli része. Ennek ellenére aránylag szelíd éghajlatú északi vá­ros. Földrajzi helyzetéből adódóan most, ebben az évszakban egyáltalán nem sötétedik be. A nap csak egé­szen rövid időre bukik le, és csak ke­véssé a látóhatár alá, egész éjszakán át tart a világos szürkület. Ezek a híres „fehér éjszakák“ különös varázst teremtenek: a város díszes épületei közelről és távolról egyaránt mssesze- rűek, az ember nem szívesen alszik, inkább az utcákon jár, nézelődik, be­szélget, barátkozik. Az első éjszaka előtt, vacsora után a Nyevszkij Frosz- pekten sétálunk, hiszen kilenc óráig nyitva tartanak az üzletek. Már az első lépések után észreveszem, hogy a többnyire négyemeletes házak szép, harmonikus vonalat képeznek. A pá­lyaudvar mögött az út egy folyót szel át. Ez a Fontanka. A parton szabá­lyos sorban nyírott fák állnak. A Fon- tanka-hídon láthatók a lovászok híres szobrai. Mellettük átmegyünk az Anics- kov-palotához, III. Sándor cár valami­kori rezidenciájához, mely ma a pioní­rok tulajdona. Feldíszített, szalagos, zászlós autóbuszok kanyarodnak ki a palotaudvarról. A sort egy teherautó vezeti. Nem akármilyen ám, hanem olyan, amelyen díszes csapatzászlót lengetnek a pionírok. Az „Orosz Die­sel“ üzem dolgozóinak gyermekei pio­nírtáborba indulnak. Messze délre, Tas­kent mellé. Hosszan integetünk utá­nuk. És ekkor kísérőnk, Tamara Va- szilovna csak ennyit mond: Tízig nyit­va tartják a petrodvoreci kastélypar­kot. Nem sokáig tanakodunk, már in­dulunk is. Autóbuszunk elhagyja az Obvodnyij-csatornát. Minden különö­sebb magyarázat nélkül is elhisszük, hogy a városnak közel ötszáz hídja van, és nem fér kétség az „Észak Ve­lencéje“ elnevezéshez. Ipari negyedbe jutunk. A „Vörös vonalon“ haladunk. Pázsit és bokorsövény kétoldalt. Oj lakóházak, nagy áruházak, iskolák. Modern gyárak. Oj építészet: forma- gazdagság, üvegfalak. Rátérünk a Moszkvai műútra. Olyan házsorokat lá­tunk, mint néhány nappal ezelőtt, az út másik végén, Moszkvában. Ott Le- ningrádi műút a neve. Jobbra van a nagy húskombinát. Nézzünk balra! Em­lékmű hirdeti: Eddig jutottak a né­metek, egy lépéssel se tovább ... A petrodvoreci kastély gyönyörű. Ta­mara mondja: — Olyan, mint valaha, pedig a fasiszták feldúlták, két évig tartották megszállva. A kastélyként szökőkútjai csodálato­sak. Kattognak a fényképezőgépek. Este kilenc óra van, de a fénymérő azt mutatja, hogy bátran lehet fényké­pezni, jók a fényviszonyok. Nem hiszem azonban, hogy a szökőkutak és az aranyozott szobrok adta szépséget hű­en visszaadnák a felvételek. A körülöttük levő díszkertek is cso­dálatosak. Még nem jártam Versailles- ban, de kétkedés nélkül elhiszem, hogy annak szépségével vetekednek. Raké­tahajón, tíz óra után megyünk vissza a városba. A víz fölötti tiszta levegő­ben -a messzeség közelinek tűnik. Olyan világosan rajzolódik ki a város­kép, mint egy rézmetszeten. Amikor a Néva-torkolatnál levő kikötőben ismét szárazföldre lépünk, megcsodáljuk a kronstadti erőd, az orosz Tower falait. És csodálkozunk, mert közel éjfélt mutat az óra, de az utcán újságot le­het olvasni. Akár hazait is, hiszen a a munkanap csak reggel kilenckor kez­dődik, de akkorra már véget ér a szállítás és a rakodás. Mi búcsút in­tünk a Névának, s felszállunk az Ad- miralitás mellé érkező, első, hajnali autóbuszra. Már fényesen világít a nap, amikor elfüggönyözzük szobánk ablakát és aludni próbálunk. A harmadik éjszaka számunkra éjfél után kezdődik, mert korán reggel indul a hajónk, de előbb még szétnézünk a városban. Hova, merre menjünk? Három hosszú su­gárút — mindegyik 4—5 kilométeres — vezet a világos éjszakában jól lát­ható, tűzhegyes, aranyfényű ék. az Admiralitás, vagyis a városközpont fe­lé. Mi a Nyevszkij Proszpekten sétá­lunk. Érdeklődve figyeljük, hogy a su­gárút egyik oldalán már megkezdték a házak átépítését. A tető, a homlok­zat, az oldalfalak, az utcára nyíló ab­lakok megmaradnak, de a belső részt bontják, átépítik. Modern, központi fű- téses, fürdőszobás lakások lesznek be­lőlük. Az egyik áruház raktára előtt idősebb férfi irányítja a rakodást. Mel­lén világoszöld szalagot látunk. Meg­ismerkedünk. Nyikolaj Zeravoszkij el­mondja, hogy akik átélték Leningrad ostromát és kiérdemelték a „Lenin­grad védelméért“ adományozott ér­demrendet, mind ilyen szalagot kap­tak. Nem szívesen emlékszik vissza az ostromnapokra. Keserű tréfálkozással mondja: — Villamossal utazhattunk a frontra. Inkább a fehér éjszakákról beszél. Csodálatos szépségükért olyan téllel fizetnek, amelynek borús napjai olyan rövidek, mint nyáron az éjszakák Reg­gel tíz óra tájban világosodik, de há­rom felé már lámpát kell gyújtani, viszont újév után a napok hosszab­bodnak. Jelvényeket cserélünk. La­punk, az Üj Szó vöröscsillagos jelvé­nye különösen tetszik neki. A világos­zöld szalag mellé tűzi. Kezet fogunk: Druzsba! Értjük egymást. Hajnali fény­ben folytatjuk utunkat a kikötő felé. Nézegetünk és fényképezünk. A nyári Leningrád különös varázsát próbáljuk megörökíteni. Idejében, 4 óra 30 percre megérkezünk a kikötőbe. Egy raké­tahajón folytatjuk utunkat, amely a Ladoga-tón át tovább, északra visz bennünket. Elsuhanunk a Szmolnij előtt. Azután mindkét parton raktárak, gyárak és üzemek sora következik. Az elővárosok láncában az utolsó Petro- kreposzty, a Péter-erőd. Már látjuk a Ladoga-tó szélességét, messzeségbe tű­nő partjait. Utunk a leningrádi véde­lem hősi eposzára emlékeztet; akkor „Életút" volt a neve, s a befagyott víziút jegén szállították sok ezer te­herautóval a lőszert, benzint, lisztet, fagyasztott húst, az utánpótlást. Egy erőmű is feltűnik d festői erdős tá­jon, a vörhenyes lankájú dombok kö­zött. Ragyogó ablakai fénylenek. Óránkra pillantunk, és kérdezzük egy­mástól: Elmúlt már a csodálatos éj­szaka? Rakétahajőnk éles kanyart vesz. Még visszapillantunk a varázs­latos fényben csillogó városra, s már reggeli frissességgel tervezzük további utunkat. Fel, északra, a Karelofinn SZSZK-ba, melyen át Murmanszkba, de nem felejtjük el biztatni egymást: Európa legészakibb városába utazunk, Leningrádba visszajövünk még, hiszen oly gyönyörű a város, és csodálatosak a fehér éjszakák. HAJDÚ ANDRÁS gyárakban, az üzletekben, mindenhol kezdődik a munkanap. Tizenegykor már igazán csendes az ..utca. Bezártak a cukrászdák, a kávéházak is. Éjfél után a világos eget kémleljük. A vi­lágos égen ragyogó néhány csillag mind délen van, ahol észrevétlenül sö­tétedik. Egy órakor a látóhatárt köny- nyű színek takarják: halvány rózsa­szín, szalmasárga, szelíd zöld árnya­latok. Félkettőkor csöng a telefon: megérkezett a taxi. Indulás az Admi­ralitás épületéhez. Négyen közösen 77 kopejkát fizetünk a hajnali taxizá­sért. Előbb az épület szépségében gyö­nyörködünk. Az Admiralitás hosszú homlokzatát aranybetűs kupola koro­názza, fenn a csúcson egy régi hajó aranyozott képmása díszeleg. Világos van. Jól láthatók a Leningrádot jel­lemző színek: sárgák és fehérek az épületek. A falak sötétsárga felületeit oszlopok keretezik, fehér festés emeli ki az ablakok és kapuk díszes stukkó- foglalatait. Az esti pír közvetlenül megy át a hajnalpírba. A hídfő két oldalán, a Néva-parton már gyülekez­nek a kíváncsiskodók. Legtöbbjük ide: gen, a szovjetföld távoli vidékeiről vagy külföldről érkezett látogató, de sok közöttük a leningrádi is. Főleg fiatalok. Nem merem megkérdezni, hogy most kezdik a sétát, vagy a sé­ta végére hagyták-e a látványt. Bá­mulják a vizet, melyet lángoló bíbor­ral festett meg a hajnalpír. És ponto­san kettőkor felemelkedik a híd két szárnya. Vele együtt magasba emel­kednek a díszes villanyoszlopok, vil­lamossínek. Óriás karokként nyúlik fel az égbe a másik, a Strelkához vezető híd is. Néhány perc múlva motoros hajó jön felülről lefelé. Hosszú sor uszályt vezet a Finn-öböl, a tenger felé. Nagy-nagy hajókat, széles vonta tókat. A gránittal kövezett part olda­lára olyan nagy, örvénylő hullámokat nyom vonulásuk, hogy néha a mell­védig felcsap a csillogó víz! Háromkor, alig ötperces csönd után alulról felfe­lé jön egy másik motoros hajó. A ten­ger felől vezeti fel a hajókat, uszá­lyokat. Most egy óra hosszáig felfelé vonulnak. Négykor véget ér vonulá­suk. Leeresztik a felvont hídszárnya- kat. Felgyűl a hídfő jelzőlámpája. Át­gördülnek a teherautók. Hordják az árut a raktárakba, az üzletekbe. Igaz, kiadás után csak egynapos késéssel érkezett ide, az egyik utcai újságárus­nál vásároltuk. Éjfél előtt néhány perccel, már szobánkban pihenve be­kapcsoljuk a tv-készüléket. A moszk­vai műsort. Nyugodalmas jó éjszakát kíván a bemondó, és a képernyőn már a Vörös teret látjuk. A Kreml órája éjfélt mutat, s a Lenin-mauzóleum elé éppen abban a pillanatban érkezik a díszőrség váltása, amikor megszólal a harang. Akaratlan is dúdoljuk a műsort záró himnusz dallamát: Szabad­dá lett népek örök szövetsége . . Az­után kitárjuk az ablakot, és még leg­alább másfél óra hosszáig gyönyörkö­dünk a láthatár bágyadt északi szí­neinek derengő világosságában, a fény­ben. A második éjszaka pihenéssel kezdődik, mert hajnali ket­tőkor felnyitják a Néva hídjait, s azt feltétlenül, meg szeretnénk nézni. Be- függönyözött szobában nézzük a tévé műsorát. A moszkvait, később a lenin- grádit. Érdekes a Moldavijából közve­tített ifjúsági vetélkedő, de még ér­dekesebb a világos éjszaka. A függönyt minduntalan félrehúzzuk, kilesünk az utcára. Tízkor már csendesedik. Hogy­ne, hiszen másnap reggel kilenckor a ■ ESS ■ 1976. VII. 4 ‘S *­„Neptun“ szökőkút a petrodvoreci kastélykertien Szökőkutak és szubrok a peliudvuieci kasiélyktutben

Next

/
Oldalképek
Tartalom