Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-04 / 27. szám
egy Klement Gottwald állami díjas tudóssal ír. Miroslav Semonsk^ docens, mérnök, a tudományok kandidátusa Beszélgetés A XV. pártkongresszus egyik határozata — egészségügyünk feladataival foglalkozva — az egészségügyi programok tervszerű, következetes megvalósításának a fontosságát hangsúlyozza. Tudósainknak kísérleti és kutatómunkájukban nagy segítséget nyújtanak a KGST-tagországokban hasonló munkakörben tevékenykedő kollegáik. Sajnos, még mindig akadnak társadalmi, sőt világproblémát jelentő betegségek, amelyeknek leküzdését, illetve gyógykezelését tekintve az eredmények nem kielégítők. Köztudott, hogy az emberiség egyik legnagyobb réme a rákbetegség. A rosszindulatú daganatok száznál is több fajtája különböző gyógymódokat és orvosságokat igényel. Nem létezik ugyanis univerzális gyógyszer, olyan, amely e sokfajta rosszindulatú daganatra azojában eljut a kórházi betegekhez, a szakembereknek minden tekintetben bizonyosságot kell szerezniük hatékonyságáról és arról, hogy — ha egyeseknek esetleg nem is használ — nem ártalmas az egészségre. Ezt pedig az Egészségügyi Minisztérium erre a célra létesített bizottságának is meg kell erősítenie. Csak ezután kerülhet sor a gyógyszer klinikai, illetve kórházi kipróbálására. ♦ — Az elmondottakból is nyilvánvaló, hogy az ember egymagában nem sokat jelent — utal a tudós a vegyészetben, a gyógyszertudományban, a toxikológiában, az analitikában és más tudományágakban tevékenykedő tudományos dolgozókra. Tudatában van annak, hogy nekik — köztük a Szlovák Tudományos Akadémia Onkológiai Kísérleti Intézetének és a bratislavai Komensk? Nincsenek csodaszerek Ma már mintegy 50 fajta gyógyszerrel kezelik a rákos betegeket. Köztük van Miroslav Semonsk? docens három találmánya is, amelyekről szerzőjük így nyilatkozik: — Senki se higgye, nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjon. Még szabad Idejét is a kísérleti és kutatómunkának szentelte. Bízott önmagában.. Érezte, tudta, hogy nemhiába fáradozik, hogy idővel meg kell találnia azt, amit keres. És nem tévedett. A hatvanas évek elején már nem tűnt annyira valószínűtlennek az, amire 10—15 esztendővel azelőtt a tudósok is csak lemondóan legyintettek. TÖBB CSATÁT MEGNYERTÜNK, DE A HARC MÉG NEM ÉRT VÉGET nos hatással lenne. De még az azonos eredetű daganatokra alkalmazott gyógyszerek sem minden esetben váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. A tudományos dolgozók ennek ellenére sem adják fel a harcot. Tudják ugyan, hogy a páciensek teljes gyógyulására ma még kevés a lehetőség, ám életük meghosszabbítására irányuló fáradozásaikat többnyire siker koronázza. Lépésről lépésre haladnak tehát azon az úton, amelyen — meggyőződésük szerint — előbb utóbb célhoz érnek, hogy egyszer majd kijelenthessék: győztünk, megtaláltuk a rákos daganatok elleni biztos gyógyszert. Embertársai szenvedését igyekszik enyhíteni Ebben a törekvésben látja élete érteimét Dr. Miroslav Semonsky docens, mérnök, a tudományok kandidátusa. A prágai Gyógyszerészeti és Biokémiai Kutatóintézet igazgatóhelyettesét a rosszindulatú daganatok terjedését megakadályozó vegyi anyagok kifejlesztésében elért eredményeinek elismeréseként az idén május elsején már másodszor tüntették ki a Klement Gottwald állami díjjal. Első ízben az anyarozs-alkaloidokkal kapcsolatos felismeréseiért 1955-ben részesült ebben a magyas kitüntetésben. Vérbeli tüdős. Már a középiskolában arról álmodozott, hogy szenvedő embertársain segítsen, hogy enyhítse fájdalmukat. — Nem volt könnyű dolgom — emlékezik vissza a főiskolások 1939. november 17-i tüntetésére, melynek résztvevőjeként a sachsenhauseni, majd az oranienburgi koncentrációs táborba került. Visszatérve ebből a pokolból, elhelyezkedett a Chrudím közelében levő chrasti gyógyszergyárban. — Boldog voltam — vallja —, mert végre a szakmámnak élhettem. Akkoriban a rákos daganatok terjedésének megakadályozására még alig volt remény. Miroslav Semonsk^t azonban hogy gyógyszereim, amelyeket kórházainkban már néhány éve alkalmaznak, csodát művelnek. Korántsem, — ismételgeti vendéglátóm többször is beszélgetésünk során. — Csupán kiegészítik a már meglevő, többnyire bevált orvosságokat. A hangsúly itt a „többnyire" szón van, mert a tapasztalatok szerint nincs két egyforma ember s ezért a gyógyszerek is minden szervezetre más-más hatással vannak. Amelyiktől az egyik beteg meggyógyul, arra nem feltétlenül kell pozitívan reagálnia a másik ember szervezetének. Az általánosan elfogadott elv szerint a legfontosabb a daganat időben való felismerése. Ha ez sikerül, akkor a betegnek ma már többnyire nyert ügye van. Az orvosnak kel) eldöntenie, kinek milyen fajta és mennyiségű gyógyszerre van szüksége, helyénvaló-e a műtét, a besugárzás, illetve a szervezet ellenállóképességét biztosító feltételek megteremtése. Elengedhetetlen követelmény tehát a komplex- és ennek keretében az egyéni gyógykezelés. Az orvosok rendszerint a daganat műtét útján való eltávolítása mellett döntenek. Ezt megfelelő adagolású, rendkívüli szakismeretet igénylő besugárzásnak kell követnie, hogy a rákos sejtek elpusztuljanak. az egészségesek viszont épek maradjanak. — Ebben a stádiumban alkalmazzuk a gyógyszerek külöjn- bözö fajtáit is — mondja vendéglátóm, majd megjegyzi: — Minél többfajta gyógyszerünk van. annál jobb. További két gyógyszer a láthatáron Semonsk? docens munkatársaival további két rákellenes preparátum előállításán dolgozik, és — amint mondja —, ha semmi sem jön közbe, a 6. ötéves tervidőszak végén mindkettő használható lesz majd a gyógyításban. Addig azonban még sok víz lefolyik a Moldván. Az új készítményt először az egereken és patkányokon próbálják ki. Amíg az anyag gyógyszer formáEgyetem Gyógyszerészeti Tanszéke dolgozóinak — köszönheti eredményeit. Nemzetközi együttműködés Dr. Miroslav Semonsk? tehát ennek az együttműködésnek, nem utolsósorban pedig a bratislavai Komensk? Egyetem Gyógyszerészeti Tanszékén tartott előadásainak köszönheti, hogy nevét országszerte Jól ismerik. De tevékenységét a KGST-tagországokban, elsősorban a Szovjetunióban és a többi országban is nagyra becsülik. — A prágai Gyógyszerészeti és Biokémiai Kutatóintézet a KGST keretében a rákellenes kutatások koordinátora — folytatja vendéglátóm, majd elmondja, hogy a nemzetközi értekezleteken, megbeszéléseken és előadásokon örömmel osztja meg ismereteit kollégáival. Semonsky docensnek a mai napig mintegy 150 tanulmánya és értekezése jelent meg, hazai és külföldön is szabadalmazott találmányainak a száma pedig meghaladja az ötvenet. Érdeklődéssel kíséri azoknak a sorsát, akik hálás szívvel gondolnak rá, mert gyógyszereivel meghosszabbította az életüket. — Derűlátó vagyok, az elbizakodásra azonban nincs okunk — mondja. — A daganatok gyógykezelését tekintve sikereink elvitathatatlanok ugyan, de korántsem lehetünk elégedettek. Még mindig sokan vannak, akiken nem tudunk segíteni. — A rákos daganatok elleni harc tehát — noha több csatát megnyertünk, még nem ért véget — folytatja. További együttes erőfeszítést igényel a szocialista országok, elsősorban a Szovjetunió tudósaival, hogy mielőbb célt érjünk. SemonskJ docens tisztában van azzal, hogy ennek a jelentős segítségnek — csakúgy mint a hazai munkatársaival folytatott szoros együttműködésének köszönheti a tevékenységet értékelő elismerést. És ez arra kötelezi, hogy még kitartóbban, még nagyobb lelkesedéssel folytassa megkezdett művét. KARDOS MÁRTA NYÁRELŐI „CSEVEGÉS“ Beköszöntött a nyár, hétvégeken „Lackó a nyakunkon“, csapot, papot otthagyunk és menekülünk korszerű lakótelepeink tikkasztó, perzselő betonrengetegéből. Ki, a természet lágy öléret — hangzik el szinte minden családban a sürgető, türelmetlen jelszó pénteken délután, szombaton reggel. A tavak, folyók partját elözönlik az emberek, az erdők árnyas ösvényein vidám gyerekhad vonul — országszerte. S hogy a pihenés óráit ki-ki kellemesen töltse, felpakolja „tarisznyáját“. Am éppen a tarisznyák okozzák a legnagyobb gondot. A folyóparton műanyagzacskóba csomagolt sültcsirkék kerülnek elő belőlük, amelyeket — természetesen a zacskó kivételével — jóízűen elfogyasztunk, konzervek, italok bújnak meg bennük, amelyekkel szomjunkat, éhünket csillapítjuk. Persze, a szellemi táplálékról sem feledkezünk meg, újsági folyóirat nélkül vajon mit érne a hét vége? Eddig rendjén is lenne, ha a műanyagzacskók nem kerülnének a bokrok tövébe, ha az üres konzervdobozok nem hemperegnének a pázsiton, ha az erdei ösvényeken nem kergetne napszítta folyóiratokat a szellő, ha a folyóparti fövenyből nem meredeznének szomorúan a sörösüvegek, miután a hazaindulás lehangoló pillanataiban kijelentettük: ugyan, egy koronáért kár őket visszacipeh ni... Előre, pontosabban közbevet« jük: tisztelet a kivételnek! Sajnos, azonban még mindig nem kivétel az olyan motoros, aki — a pihenés perceit kihasználva — járművét nyugodt lelkiismerettel „belemossa“ a tóba, az olyan kutyabarát, aki kedvenc ebét a halastó vizében csutakolja. Sajnos, nem kivétel. Mint az olyan „igazi természetbarát“ sem, aki a valódi hétvéget, az igazi kirándulást elképzelhetett lennek tartja bográcsgulyás, ropogós zsiványpecsenye, szalonnasütés nélkül. Most viszont fordítsunk egy lapot, illetve egy hetet, és figyeljük csak, vajon mi történik? Idézzünk: „Olyan ez a tisztás akár a szemétdomb. Minek mászik az ilyen a természetbe? Szemetelni?“ „Srácok, itt ne labdázzatokI Hát nem látjátok, hogy tele a fű elhajigált konzervdobozokkal? Még csak az hiányzik hogy valamelyik bevágja a lábát!“ „Egyáltalán lehet itt halászni? Mit foghat itt az ember. Bakancsot se... esetleg sörösüveget.“ „Legalább ne fejtette volna meg a keresztrejtvényt, ha már itt dobta el az újságját!“ „Ezeknek ki engedte meg, hogy itt tüzeljenek? Minden csupa üszők, korom, szalonnabőr. A bokrok ts megperzselődtek. Még szerencse, hogy nem gyújtották fel az egész erdőt!“ Hát igen. Háborgunk, méltatlankodunk, aztán vasárnap este hazafelé indulva elhajigáljuk, bocsánat, véletlenül ottfelejtjük a bokor tövében a műanyagzacskót, a pázsiton az üres konzervdobozt, az erdei ösvényen a folyóiratot (benne a megfejtett keresztrejtvénnyel), a folyóparti fövenyben a sörösüveget, sietve eltapossuk a tábortűzben fel-fel- izzó parazsakat — és megnyugtatjuk a lelkiismeretünket: „Most már úgyis mindegy.“ Valóban mindegy? ... BALOGH P. IMRE * u
