Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-12-19 / 51. szám

)k, mint egy őrült. Kopogás nélkül lázba, amelyben teljes sötétség uralgtalak sem a konyhában, sem az ptem a hálószobába és — emléktál, arcodat tenyeredbe rejtve. A te isszonyod, aki abban a pillanatban ighez volt hasonló, fejszével vagdos- kvő férjét, aki akkor már halott ibokban hevert a saját vérének tó- letetlen mennyiségű vér láttán én Úrnőd akkor kezedbe nyomta a szólt; Adj neki te is! Megfizetlek Id meg, kérlek!

, hogy az úr látta, mi történt, mon- és verejtékezve, mert az emberek ncselni, amikor az asszonyom azt hogy én öltem meg a férjét. Már ;y minden baj és rossz mögött enni tehetnél nekem egy szolgálatot, negmentettelek a börtöntől, és meg- jélni, olvasni, - írni, akár egy kisitot, uram?

már régen el akarsz menni tőlünk, id is, éreztem. Csak arra vársz, n a papírjaid, a keresztlevelet, meg Jset, hogy aztán egy óvatlan pilla- ss. Nem teszek szemrehányást érte. ürgősen Limába kell utaznom és yedül hagyni a feleségemet, szük- •e, aki elvégzi a főzést, mosást, va- : hónapról van szó, Juana. Azután izerzem a papírjaidat és mehetsz, tartja. Rendben? ijen az úr. mennem kell.

in, akkor mi mást tehetnék? radt vagyok ahhoz, hogy visszatér- pedig még el kell mosnom a fail a tányérokat és a fedőket, le kell áron száradó ruhát, vizet kell hor- óba. Szinte félálomban szedem le fen ott van még a reggeli is. Öva- zbe a kicsi tejesüvegét, mert már párat és nem akarok újabb összeal. Mire lefekvésre kerül sor, már b mászom a kimerültségtől. Húsz- úr mondta), s úgy tudok beszélni, tt akármelyik kisasszony. És még szennyes állatbőrön hálok, bolhák, ok társaságában. Az asszony leve- om. Akárhogy igyekszem, nem jön m, állandóan fülemben cseng az . folyton arra a szívességre kell megígértem neki. Két hónap nél- alatt a feleségével, aki szép, tiszta így lepedő. A haja fekete, mint az pedig, akár az állaté. És micsoda zemében, amikor csak rám néz, a hasítja a bőrömet, ahányszor taszít Memegyszer hallottam tőle, hogy mint a dísztök, hogy az agyaraim, i (így mondta), hányszor nevetett Csak azért tűröm meg, mert a fér- gy kicsit, mondta a barátnőinek, ha rajtam múlna, már holnap ki- isnék helyette egy szelídebbet és ■átnői meg nagyokat nevetnek, de eszébe megkérdezni tőlem, hogy ik, kifizették-e egyszer is a bére- ogy elhordott ruhákat kapok, vagy :ravalót, amiért csak állóhelyet veik, de mégsem tehetem. Ezt a kér-. Idanom, mégpedig minél hamarabb, s, hogy zajt ne üssek, mert a gaz- immi sem kerüli el, ami a házban jel, sem nappal. Csendben felöltőiéi előveszem a batyuba kötött hol- óta várakozik ott erre a pillanat- ímel a kezemben menekülök, hogy ül maradnom az úrnőmmel.

'it kell tennem, hogy átvágok az í a tolózárat, kinyitom, majd újra ut, és futásnak eredek a piactér ndig megy valami teherkocsi Lima mintha megérezte volna, felgyújtja itánam kiált: Te vagy az, Juana? lábam bírja, bízva a sikerben, hi*

, de ő meg elszánt a végsőkig, így i sarkamban van. Még egy útsza- rerek Terén vagyok, ahol annyi a isárnapi korzón. Éjfélig szórakozik tő. A gazdám ekkor kiáltozni kezd, :ait, ismerőseit, hogy állják el az iák közre. Mikor ez megtörténik,

hogy el ne szökjön! Megvettem léikül nem mehet el a házambóll mert már érzem, mi rejlik a sza- s menekvés, és azt is tudom, hogy i ugyanazt a képet: a feleségét, a konyhámban. Ezúttal pedig nem lomra.

hagyjon engem elmenni, könyöríondja ő. im ...

in, hogy a felesége halálára gon- :r majd a lálíam előtt a konyha

meg az úr egymaga? Engem meg mondom neki halkan, ről beszélsz, te lány. kezdek:

meg az úr egymaga, miért nem iből az egészből?

lat! — üvölt rám még nálam is íjra a körülöttünk állókhoz fordul: neg végre!

, te idétlen, mordul rám az első, bezárult körbe.

MIKOLA ANIKÓ fordítása

R

ubinnét megkértem, hogy bocsássa egy vasárnap rendelkezésemre homok- futóját. Kora reggel indulnék, és alkonyat előtt visszatérnék. Szeretnék betérni egy falusi házba, ahol az én egyik elesett bajtársam született. Szeretném megszorítani a szülei kezét és elmondani nekik, milyen derék volt a fiuk, aki megmentette az életemet.

Leszerelésem után, 1920 tavaszán fel akartam keresni Jakab Zsiga barátom szüleit. Jártam a házban, ahol édesapjának műhelye volt, s akkor megtudtam, hogy Zsiga édesanyját sírba vitte a bánat, az apja pedig nagy magányában •nem bírt meglenni a házban, és valahová keletre költözött, ahol az asszony lánya élt.

Miközben a Főikéi a nap című regényemen dolgoztam, felelevenedtek bennem a karszti harcok emlékei, s egyre jobban gyötört, hogy mulasztást követtem el. A tervezett utat magamban ve zek lésnek éreztem.

Egri Viktor

Annyit már megtanultam, hogy minden a kifejezésen, a szón múlik, amelynek pontosnak és találónak kell lennie, amely mással nem helyettesíthető, mert az a más pontatlan, gyengíti, sokszor meg is hamisítja a mondanivalót. Meg kell tanulnom úgy írni —, ha ez megtanulható —, hogy regényem alakjai élményt adóan elevenen hassanak, tetteikben jellemükhöz illően elszántak és következetesek legyenek, az elképzelt történet pedig valónak lássék, tartalmának legyen meg az a sugárzása, amely egy Tolsztoj-regényt, egy Csehov - novellát olyan ellenállhatatlanul igézővé és igazzá tesz. Sok mindent elvégez a képzelet, de a képzeletnek a valósághoz kell tapadnia, abból kell kiindulnia.

Anda szülőföldjére azért kell elmennem, hogy ellenőrizzem mindazt, amit a képzeletem megteremtett. Honnan fakadt az én Andám embersége, mi formálta, mi tette olyanná, hogy az én számomra csak a teste enyészik el a földben, de életével, tettével megmarad élőnek, felejthetetlennek? Ez a Wdppach völgye, a Karszt és Verdun iskolája. Ez a holtaknak az élőkért intő iskolája.

Az első eset volt ez, hogy valamit kértem Rubinnétól, s az asszony örömmel teljesítette kívánságomat.

— Reggel hatkor ott lesz maguknál a kocsi. Ebédre ne legyen gondja. Becsomagolok mindent, ami (kell.

Jankó, a parádés kocsis, percnyi pontossággal jelentkezett. Mintha Ihászék öreg huszárjának és egy szlovák anyának fia lett volna: nyalka, villogó fogú fiatal atléta, friss piros ajkú, hetyke bajuszok. Sötétkék, pitykés zubbonya, zsinó- ros nadrágja feszült rajta, fényesre kefélt csizmáján a nap szinte hanyatt esett. Ahogy egyenes derékkal a gyeplőt fogva ült a bakon, s nyelv- csettintéssel, apró ostorsuhintással szaporább futásra nógatta a két vasderest, tökéletes harmóniában összeolvadt velük.

Rubinná értő szemmel válo* Részlet a szerző Társakkal és társtalanul című, most készülő regényéből

gáttá ki kocsisát a béresiegé- nyek közül. Jankó ott lakott a villa mögött, az istállóval ösz- szekötött házmesterlakásban; fiatal házas volt, a felesége a szobalányi teendőket látta el a villában. Egyszer^másszor hallottam Rubinnét, ahogy parancsot adott Jankónak, hangjának lágy csengése óhatatlanul elárulta, hogy ezt a szerelemre termett pompás férfit mindenképpen a kegyébe fogadta.

Ültünk egymás mellett a bakon, én, Rubinná legújabb hódítása és Jankó, régebbi szeretője, akit bizonyára a látszat kedvéért kiházasított, s minden jóval ellátott. Látszott az Jankó parádés öltönyén, csizmáján, erőtől és fiatalságtól sugárzó, simára borotvált pirospozsgás arcán.

— Kenyéradó asszonya nemrég említette, hogy ősszel autót vásárol. Mi lesz akkor magával, Jankó? Nem lesz szükség fwrádés kocsisra.

— Arra mindig szükség lesz, fiatalúr. A hintó, a szép ló

urasabb a büdös autónál... Az apám gépész és kazánkovács. Sok mindent megtanultam tőle. Értek én is mindenféle masinához. Meglovagolom azt a benzines csudát is — felelte magabiztosan.

Porzott az út a homokfutó alatt; jobban kedvelem a hegyi világot, de így a magas bakról vonzóbb lett a selymes kéklő ég alatt a kitárulkozó sík táj, a reggeli széltől ringatott búzatenger, az öreg kazlak barnasága, s mintha megállt volna az idő a nagy csendességben, amelyet csak a paták ütemes dobbanása s egy-egy rövid nyerítés tört meg.

Alig négyórás kocsizás után Anda falujába értünk. Megkértem Jankót, álljon meg a templomtéren, s míg én körülnézek, megkeresem Anda szüleit, etesse-itassa meg a két vasderest, és nyúljon jó étvággyal az elemózsiás kosárhoz.

Egy surbankó legénykét megszólítottam, igazítson útba. Kiderült, hogy majd egy tucat Anda család él a faluban, melyiket keresem, kihez vezessen el, a szép hangú Kantor Andához, a Táncoshoz vagy a Muszkához, aki négy esztendeig ette a rabkenyeret Szibériában? Van aztán Kerekes, meg Csik- mák és Bivalyos Anda is.

Zavarba ejtett a sok név, az én Andám sohasem említette családja ragadványnevét.

— Azokat az Andáékat keresem, akiknek a fia tizenhétben elesett a háborúban — szóltam.

A kamasz a fejét ingatta, nem tudott útba igazítani. A templomtéren álló, mezei és kerti virágcsokrokkal díszített emlékoszlop sem, mert azon nem állt az én Andám ragadványneve. Szerencsére egy idősebb bácsi meghallotta faggatózásomat. Ha Mihály az elesett legény neve, akkor csak a Csik- mák fia lehet.

Készségesen elvezetett a házig, a kerítésnél megállt, onnan csak kíváncsi pillantással kísért tovább. A paraszti illendőség tiltotta, hogy kérdésekkel ostromoljon: vajon mi dolgom van Andáéknál? Hivatalos ügyrői sző sem lehet, mert aktatáskát tartanék a kezemben, munkanap jöttem volna.

A tornácos ház konyhájának ajtaját nyitva találtam, odabent a tűzhelynél egy idősebb asz- szony az ünnepi ebédet főzte. A levesbe rakott friss zöldség szaga kellemesan csiklandozta az orromat.

Köszöntem és beljebb léptem.

— Az uramat keresi? — fordult felém az asszony, s egy székhez nyúlt, a kötényével megtörtölte csak úgy illendőségből, mert egy porszem sem látszott rajta. — Ide a szomszédba ment. Elhívom, ha vele van dolga.

— Maradjon, kedves Anda néni... Csak azért jöttem, hogy ezt a házat lássam... és magukat. Körülnézek az udvaron, a kertben Is, ha megengedi.

Az öregasszony hallgatag megrökönyödésén látnom kellett, valahogy furcsa lehetett a kérésem. De képtelen voltam mindjárt az első percben szóba hozni, hogy egy régi mulasztás hozott ide a faluba, ebbe a képzeletemben olyan elevenen élő házba. Ha megbarátkozom a jól kiszolgált konyhaasztallal, a falra aggatott és polcra rakott mázas tányérokkal, csuprokkal, s bent a két összetolt, sok párnás, tömött dunyhás ággyal, a felettük függő szentképpel, a pitvarral, az istállóval, ha látom a kert gyümölcsfáit, egy percre leülök a diófa alatti lócára, amelyről az én Andám oly nagy szeretettel beszélt, akkor majd néhány keresetlen szóval elmondhatom, mennyire szívemhez nőtt a fiuk, aki élete utolsó órájában mellettem volt.

A szüle szótlanul bevezetett a szobába. Értetlenül és csodálkozva méregetett. Vajon mit jelent ez a váratlan látogatás s ez a különös kíváncsiság.

— A Mihályuk hol aludt?

A szüle szemében furcsa csillogás jelent meg. Anyák néznek így, ha emlékeznek, egy régen elmúlt fájdalom visszajár bennük, a hangja egyszerre lágy lett, s mintha már nem tartott volna betolakodó idegennek.

— Télen a kamrában, a konyha mellett, nyáron a csűrben vetett magának ágyat. Legények szeretik a friss, jó szagú szénát.

Elakadt a szava és csak nézett, nézett. Anyásán meg egy kis gyanakvással is. Vajon miért érdekel mindez, s miféle kapcsolat fűz engem, a sosem látott idegent elesett, régen megsiratott fiához?

A kérdés nem hangzott el, én mégis feleltem rá:

— Szívbéli barátom volt a fia, Anda néni. Úgy vigyázott rám, mintha az édestestvére lettem volna ... Látja ezt a sebhelyet a mutatóujjam tövében? Szurony nyoma ... A maga fia mentette meg az életemet ... Azért jöttem, hogy lássam magukat, és megmondjam,, milyen áldott jó lélek volt. Ember a javából.

Egyszerre kemény és hideg lett a szüle tekintete. És az a lágy és áldott anyai hangja oily éles, mint a kés pengéje.

— Mit akar? ... Mit keres itt? Maga él és az én fiam meghalt. Az egyetlen fiam!

Kővé dermedtem. Csodálkozásom hirtelen rémületbe váltott át. S mintha a padló, az

egész föld megrengett volna a talpam alatt, s nem volt mibe kapaszkodni, csak támolyogtam hangtalanul, mint a szálütött.

A szüle kinyújtotta a karját. Parancsolóan, engesztelhetetlenül:

— Menjen!

Ha az emlékek súlya alatt könnyekben tör ki, átkarolom, megölelem és vigasztaltam volna: ne sírjon, drága mama, ne sírjon!... Bennem él a fia, a halálomig nem felejtem el!

De azok a könnytelen szemek, s az a vádló kéznyújtás megdermesztett, mintha jóvátehetetlen bűnt követtem volna el, s csak most ébredtem a tudatára.

Esett fejjel, megroggyanva úgy hagytam el a házat, mint akit kemény husánggal megütöttek.

Mikor felültem a bakra Jankó mellé, csak nehezen jött szó a számra:

— Indulhatunk, Jankó!

Jankó csodálkozó pillantást

vetett rám és hallgatott. Csendes poroszkálással vittek a lovak, és én feldúlt lélekkel, ösz- szotörten hagytam el a falut, melybe az emlékektől csordultig telt szívvel jöttem, s melyből bűnösként menekülnöm kellett, hogy engem az a tíz évvel azelőtti vihar nem pusztított el.

Egy selyemboglárkával, porcsinnal, papsajttal és perjével telehintett réten megpihentünk. Jankó előszedte a kosárból az elemózsiát; evőeszköz, tiszta kendő, két pohár is volt benne. Akkurátusán megterített, egyre nógatott, kínálgatott, de én alig tudtam néhány falatot lenyelni. — Mi a baja, fiatalúr?

— Megütöttek, Jankó.

— Magát? ... Ugyan kicsoda?

— Egy boldogtalan öregasz- szony.

Jankó a fejét csóválta:

— Ugyan miért? ... Megbántotta?

— Megbántottam azzal, hogy é’.ek és az egyetlen fia elpusztult.

Elmondtam apróra, mi történt velem a házban, ahová úgy tértem be, mint gyermekkoromban egy templomba. Azt hittem, hogy az öreg szülének jólesik, ha elmondom neki, milyen derék ember volt, akit a világra szült. Szerettem őt, és mindig szeretettel gondolok rá.

— Nem most, mindjárt a háború után kellett volna idejönnie, fiatalúr! — mondta Jankó.

— Akkor nem jöhettem. Frissek voltak még a sebek.

— Nem tette jól, későn jött, fiatalúr. Feltépte a szüle sebét.

Lehdjtottam a fejemet. Bűnbánóan és szégyenkezve. Menynyire igaza vplt: későn jöttem, az ón szavam nem hozhatott vigaszt az anyának, aki egyetlen fiát megsiratta, s 'talán el is felejtette, mert az élet rendje az, hogy a legfájdalmasabb csapást is el kell felejtenünk ... Vajon nem áltatom magam? Az én anyám sohasem feliejtette ed Micl nővéremet, minden emlékét őrzi, a ruháit, az iskolás könyveit, a csecsebecséket, amelyekkel valaha megajándékozta.

Lemondtam arról a szándékomról, hogy a Csilizközbe elmenjek, felkeressem az én öreg barátom, Lehotay papa feleségét és családját. Ki tudja, a falujában találtam volna-e őket, az asszony talán újból férjhez ment, s ha nem is mutatna ajtót nekem, mint az öreg szüle tette, feltéptem volna a régen behegedt sebet.

Lehotay papa emlékével is egyedül kell megbirkóznom, s hogy most visszapillantok a rég múltba, s alakját beleszövöm emlékeim kuszán indázó világába, úgy áll előttem sugaras okosságával, mint minden bánatom megéidesüil, felragyognak az együtt töltött napok, visszajár bennem hangjának szelíd elnézéssel oktató lejtése, s ő is megszépül, mint egy gyümölcsöt termő fa árnyékot vető, elterebélyesedett kosara.