Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-19 / 51. szám
Carlos E. Zavaleta* Inkább állva maradok a gazdám előtt, hogy ne erezzem annyira magaménak ezt a házat, amelyet annyira megkedveltem hatalmas ablakaiért s mindent elborító könyveiért. De az úr újból hellyel kínál: Ülj le Juana, beszélgessünk el egy kicsit, mintha barátok lennénk, hiszen idestova három éve dolgozol a házamban. De én azt felelem, nem, köszönöm, jó nekem így is. Erre ő azt mondja, felejtsem el a régi gonosz és perverz gazdáimat, az a fontos, hogy mi jól megvagyunk egymással, s csak harmadszor vagy negyedszer fordul elő, hogy meg kell korholnia, amiért durva voltam az asszonyához, aki egyébként olyan szép, hogy mindig megrémülök, ha látom. Dehorgasztom a fejemet, úgy hallgatom végig, amíg elmeséli, hogyan kerültem Oaxapampába, első, ma már halott úrnőm konyhájába. Mit éreztem, amikor el kellett hagynom a hegyeket, s mennyire nehezteltem a szüléimre, mert eladtak a kereskedőknek húsz szolért. Hagyom beszélni, elvégre kell, hogy valami igazság legyen abban, amit a Colegio Medio tanára mond. Különben is én csak egy cselédlány vagyok, aki a korát se tudja pontosan. Nincs se keresztlevelem, se születési bizonyítványom, és senkit, se látok a városban, akinek hasonló formájú feje, arca, lába lenne, mint nekem. Azt mondja, nyomozott utánam, és sok mindent megtudott rólam, mielőtt a házába fogadott volna, mielőtt írni, olvasni tanított volna, mint valami szenyoritát. Jobban szeretsz újságot meg képeslapokat olvasni, mint a feleségem, mondja. Emlékszel még arra a napra, amikor megérkeztél? És csak beszél, beszél, szünet nélkül, mint egy papagáj. Mindig így tesz, amikor rá akar venni valamire. Húsz szol értékű tocuyőt adtak érted az oaxapam- pai piacon. Melletted kenyérsütéshez való banánt árultak, yuccát, tápiókát, ananászt, paltát, jobbat, mint amilyet Limába visznek. Sütni való kismajmo- kat, remek a húsuk, igaz?... Félelemtől reszkető, kiabáló kismajom voltál te is. Elbújtál anyád rongyai közé. Ö persze nem kínált fel téged senkinek, azt se mondta, mennyit akar érted, de bezzeg a La Mer- ced-i és San Remo-i vásárosok már tudták a gyermekvásárlás fortélyát. Nem értetted az egészet — egyszer csak fenn ültél a vándorkereskedők teherautóján és nézted a tíz év körüli félvér fiúcskát, aki bástyaként ült a disznók és teközötted, hogy azok szét ne tépjenek téged. Bizonyára kétségbeesetten sikoltoztál, amikor láttad, hogy anyád magadra hagy. Először mozdult meg veled a föld azon a teherautón, és' az erdő egyetlen fának tűnt fel, amelyet az út sebhelye szelt ketté. A kisfiú nem értette, mit beszélsz, te meg azt hitted, a disznók a saját nyelvükön összeesküvést szőnek ellened, hát te is röfögni kezdtél. És hánytál, mire a kisfiú elhúzódott tőled. Minden egyes alkalommal, amikor a hányás görcsbe rántotta a testedet, élesebbé vált fejedben a fájdalom. Közben a teherautó megállt, a két férfi lecsapta az oldalát és leemelt róla egyet a disznók közül. Bevitték a kapun és pénzt kaptak érte, ezüstöt. Aztán megint az út, a hányás az egyre kínzóbb lüktetés a fejedben, aztán újabb megálló következett, és megint lekerült egy röfögő, visító jószág a teherautóról. Végül egyedül maradtál, mert a fiút is eladták valamelyik portán (legalábbis így hitted, pedig ő csak dolga végeztével hazatért az otthonába). Amikor beértetek a városba, téged ott hagytak a téren, hogy a kíváncsiskodók megbámulhassanak. Végül egy házaspár megvett és magával vitt az otthonába, a iftocskos, hangyáikkal és nyulakkal teli konyhába. Ott gubbasztottál, mint egy beteg csirke és nézted a tűzhelyet, mert tudtad, hogy előbb vagy utóbb étel kerül le onnan számodra. Téved, ha azt hiszi, hogy fájdalmat okoz azzal, amit mond, nevetnem kell, mert épp ellenkezőleg: végtelen boldogsággal töltött el az az első leves, amit ott a földön ülve elfogyasztottam. Később, amikor elterjedt a híre, hogy megölted az asszonyt, és a csendőrök afelől faggattak, miért őt és miért nem a férjét, azt a gonoszságáról közismert, ostoba albkot, nem tudtál mit felelni. Pedig egyszerű. Az asszony volt közelebb hozzád és éppen eleget gyötört ő is, attól a naptól fogva, hogy odakerültél. Bántott, mert nem értetted a parancsait és az arcjátéka sem mondott semmit számodra. Amikor az ólhoz * Perui novellairó (Caraz, 1928) vezetett, hogy megmutassa, hogyan kell megetetni szangóval a kismalacokat, te belefeküdtél a vályúba, ö meg két pofonnal visszakergetett a konyhába. Eléd rakta a tárgyakat, rikácsolva ismételgette a nevüket, ide-oda lökdösött, amíg meg nem tanultad, hová kell menned, hogyan kell mártást főznöd, hogyan kell bánni a vasalónak nevezett tüzes ördöggel, amivel olyan érdekes dolgokat lehetett csinálni, például szép vasaló formájú lyukakat égetni a ruhába, jó mélyeket, hogy több réteg ruhán keresztül s az asztal lapján keresztül leértek a földig. Az öregasszony rikácsolása egy percre 9em szünetelt, rágta a füledet, mint a féreg. Mélyen ülő szemével, megfeketedett fogaival, eltorzult testével, puf- fadt hasával, púpos hátával rád telepedett, nyomasztott, mint az átok. És minden összekeveredett benned, a furcsa szók, amiket mondott, amikor megfogott vajamit, az értelmetlen parancsok, amiket mindig félreértettél. Jobbra mentél, mikor ő balra küldött, szá- monkérte tőled, kész-e az ebéd, pedig előzőleg csak annyit parancsolt, hogy söpörj össze és mosd ki az úr ingét. Engedelmeskedtél, de nem úgy, ahogy ő akarta. Egyszer tüzet okoztál a konyhában. Az öreg asszony felkapott egy égő fahasábot, hogy azzal üssön. Elestél. Olyan voltál, mint egy kis piszkos rongycsomó. Behívta a férjét. Habzott a szája, amikor rád mutatott. Az öregember is felélénkült, amikor beléd rúghatott. Keménykötésű gyerek voltál, nem hagytad magad, végül a hasadra meg a combodra kellett lépnie, hogy nyugton maradj. Ez volt az első nagy verés, igaz? Ha az úr mondja, biztosan. Nőni kezdtél, mint akit húznak. De csak akkor tudtad meg, milyen is vagy tulajdonképpen, amikor — egyszer egyedül lévén a házban — beléptél a hálószobába, és megláttad magadat a ruhásszekrény tükrében. Megláttad csónak formájú fejedet, arcodat, amelyet a tetoválás kék ábrái borítottak, odvas fogaidat, hosszú majomkarjaidat, satnya lábadat, amelyet béklyóba fogott a nehéz katonabakancs. Attól fogva számlálni kezdted a napokat, anélkül, hogy ismerted volna a számjegyéket, ahogy az órát sem ismerted, azt a boszorkányos masinát, ami messze volt ugyan a konyhától, mégis valami köze volt a fazekakhoz és az öregasszony ökléhez, amit annyiszor éreztél a bordáidon. A konyha pedig egy szép napon fellázadt ellened, és már nem tudtál úrrá lenni rajta. Becsapott, túljárt az eszeden minden pillanatban. Feltetted a tűzhelyre a vízzel teli fazekat, aztán egyszeriben szárazon izzott, és abban a pillanatban esett szét darabokra, amikor az öregasszony belépett. Máskor meg a tejre került sor, tönkrement az egész reggeli fejés. Az öregasszony egyszer ellenőrzést tartott a konyhában, megkérdezte, mi van a harmadik fazékban. Nem tudtad nevén nevezni, ezért felemelted a fedőt és megmutattad neki. Több napos húsmiaradék volt, amit félretettél magadnak, hogy majd kicsinyenként elrágcsálod. Szép fehér, kövér kukacok másztak elő belőle, szelídek és nyugodtak voltak. De az öregasszony visítva csapta arcodba a húst a kukacokkal együtt, hogy hallani vélted fájdalmas nyöszörgésüket. És a hús, ami akkora érték volt számodra, ott hevert a piszkos talajon. Eljött a pillanat, amikor meg kellett kapnia, amit érdemelt. Az első tárgy, ami kezedbe akadt, a konyhakés volt, akkora, mint a karod. Felkaptad és nekiszegezted az öregasszonynak, követted minden mozdulatát, érezted a kés sürgetését, hogy egyesülni akar a testtel. Az öreg azonban megérezte, hogy valami történik odabent és még jókor, vagy éppen rosszkor — bélépett. Valójában nem ölted meg, csak megsebesítetted. A férje ölte meg azzal, hogy nem akarta gyógyíttat- ni. Tüdővérzésbem halt meg, mert az öregnek eszébe sem jutott, hogy orvost hívjon hozzá. Szerelmes volt egy szép, fiatal szenyoritába, mondom. Persze, persze, éppen ezért kezdte híresztelní, hogy tüdőgyulladásban halt meg a felesége. Ott egyébként nincs szüksége az embernek halotti bizonyítványra ahhoz, hogy eltemessék. Tulajdonképpen nagy szívességet tettél neki, mert így nyugodt lélekkel összeállhatott Tarmával és új életet kezdhetett az új asszonnyal. A halottvirrasztáson ott volt a kisasszony is, mondom, de ő már tudja. Igen, s nem sokkal később ő lett az úrnőd. Kezdetben olyan jó volt, olyan kedves volt hozzám, álmomban sem gondoltam volna, hogy úgy megváltozik. Tervei voltak veled, ezért híselgett eleinte. Megfésülte a hajadat, minden vasárnap elvitt misére, utána pedig a piacra. Ámultál az üzletekkell teli ut cák láttán, a boltok tele voltak szépséges szövetekkel, a szövetek színekkel, a színek pedig, mint megannyi szem, téged néztek. Kosárral a karodon mentél úrnőd mögött a tömegben, alig tudtál lépést tartani vele. Az; emberek megnézték őt is, de téged is, mint valami csodálatra méltó dolgot, úgy megbámultak. Érthetően kiejtett, de számodra jelentés nélküli szavakat, megjegyzéseket hallottál a hátad mögött. Mamete, mameta, szóltál utána, mi az, hogy szajha? Valami jó, mint a kenyér vagy a cukor? Hallgass, ostoba, ki mondta ezt neked? Ezek a fiúk itt, akik mögötted mentek, válaszoltad. Akkor hát nekem szólt? — kérdezte meglepődve, de aztán nevetni kezdett... Egyik este, miután elmostad az edényt és a drótra fűzött maradék húst kitetted a szabad ég alá, leterítetted a földre irha-ágyadat, amelyre holtfárad- tan roskadtál, hogy reggel jó korán érd meg a feltámadást. Egyszer csak nyílt az ajtó és belépett valami szörny-forma, égő gyertyával a kezében. Fogtad a húsvágó bárdot, bizonyára még kiáltottál is. A gazdád volt az, égő petróleumlámpával a kezében. Végül is fellökött, elvette tőled a bárdot és megragadta a hajadat. Hol van a feleségem? Biztosan tudod. Kivel ment moziba? Jaj, uram, majd meghaltam, bizony, mondom, és reszketni kezdek, mintha újra át kellene élnem a történteket. Az öreg meg akart ölni, igen, igen, és akkor én... Távozóban még néhányszor beléd rúgott, majd otthagyott, de testeden annyira fájtak az ütések és rúgások nyomai, hogy éjfélig nem jött álom a szemedre. Ekkor hallottad megérkezni az asszonyodat, s a hálószobából kihallatszó zajokra figyelve- elégedetten mosolyodtól el, hogy most ő is megkapja a magáét, aztán aludni tértél. Akartam, uram. De honnan tudja, amikor nem is volt ott? No jó, másnap reggel az asszonyod kilépett a konyhába az öreg ütéseitől formátlanná dagadt arccal: Te mondtad meg neki! Te voltál az, sátánfaj- zat! És neked rontott.' Első pillanatban a húsvágó- bárdra gondoltál, hogy megragadod, de alig volt erő a kezedben, hát c§ak ütlegelni kezdted, ahol érted, ő meg sírt, mint egy gyerek. Tudtad, hogy „ az öreg elment hazulról, és senki sem fog megzavarni ebben a gyönyörödben. Elfeledkeztél róla, világos, hogy mi szomszédok hallottuk őt segítségért kiáltani, és futottunk egyenesen a házba. Végül is így ismerhettelek meg közelebbről. Láttalak már az első napon is, amikor megérkeztél a városba, s nem tagadom, hogy mindig érdeklődéssel néztem rád. Mit nézett, a csúf tökfejemet, vagy a görbe lábamat? Sokszor láttalak kenyeret vásárolni, tejet szűrni, láttam, hogy misére, vagy a piacra kíséred az asz- szonyodat. Mikor az az eset történt, beadtam neked egy nyugtatót, és ott maradtam nálad a konyhában, beszélgetni. Emlékszel? A többi szomszéd azzal a meggyőződéssel ment el, hogy vadállat vagy, s hogy ezt az asszonyodat is meg akartad ölni, akár az elsőt. Emlékszem, de az úr annyit kérdezget, nekem meg főznöm kellene. Akkor ötlött fel bennem először, hogy idehozlak. Köszönöm, hogy megmentett a csendőröktől, de úgyis tudja az űr, hogy előbb-utóbb elmegyek innen. Gondoltam. Elmész Limába, elvégzel valami tit- kárnő-tanfolyamot, vagy áruházi alkalmazottként fogsz dolgozni. Ne tréfáljon velem, uram. Miért? Nem vagy te buta. Például miért nem menekültél el a verekedés után, hiszen mindenki meg volt győződve róla, hogy az öreg börtönbe csukát. Ez így is lett volna rendjén, nem? Megmondom neked, miért: mert féít, hogy kiíecseged, hogyan halt meg az első felesége. Sőt, még meg is jutalmazott, amiért helyben hagytad ezt a másodikat, aki egy mozis emberrel csalta őt. (...) Azután az a szőr nyű éjszaka. Azt hittem, az egész városnegyed békésen alszik. S akkor hirtelen furcsa dobbanások a házatok irányából. Kisvártatva az asszonyod hang ját hallottam, majd a te sikoltásodat, ami elég fúr csának tűnt fel számomra, mert mindig az volt a meggyőződésem, hogy nincs az a fájdalom, amit szótlanul el ne tűrnél. Felkaptam a ruháimat és *s 'CO u M 1 s o ’► o u CB e 5 B « h CB JVIUlvl HUROK • • mnmn Mm futott ronto ködöt ebédl szel? szép inkáb ta az volt. csájál is fe fejsze Juana Méj dóm meg mond megss gem 1 Vis: mond tanító asszoi Mifi Tud ha m hogy a töb natba: Most nem sége salást hazaji amerr Inki Min Hát Túli jek a zekak szedni dánon az as: tosan összet tűzést szinte éves i írni o mindij hangy tett r a sze urasá{ gondo küle! és fel éjszak gyűlöl körme egyet olyan akár a tető jem k csakis rúgná] tisztát egyikr amiótf met, í néha i hetek Aluc dést r Övatoí dám f történ zöm, £ mimat ra. Öc ne ke Már udvarc becsül felé, £ felé. 1 a vili Futok, szén e hát k kasz sétáló, itt ez és hí\ utama odajör Kötc őt és Meri vak m mindk aki he lesz ir Szé[ gök. Azt Kön Elég Látó dől, a kövén. Miéi hagyn. Nein Ekk- Miéi hagy 1 Hall hango: Gyérül Meg aki ho
