Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-12 / 50. szám
7 /J 68 éves, de ezt senki sem hin- «”• né el róla. Legalább tíz évvel íiatalabbnak néz ki — pedig a legkeményebb munka elől sem hátrált meg soha. Huszonhét évig volt munkás a Cierna nad Tisou-i (ágcser- nyői) vasúti átrakóállomáson. Három éve ment nyugdíjba. Most is szülőfalujában lakik. Egyedül. Felesége közel másfél évtizede agyvérzésben halt meg. Egyetlen lányát a falusi tanítóhoz adta feleségül. így Zita a faluban maradt, s legalább ebédre volt kihez járnia. Z. G. örült a nyugdíjas életnek. Azt tervezte, hogy tesz-vesz majd a kertben, vigyáz a kísunokára, mindennap átolvassa az újságot, este meg — míg el nem álmosodik — a televíziót nézi. Amint nyugdíjba vonult, felkereste lányát. — Ide figyeljetek — mondta. — Itt van ez a bankkönyv. Hatvanezer korona van rajta. Nektek raktam félre, vegyetek autót. Zita hirtelen nem is tudott szóhoz jutni, megcsókolta az apját. A tanító is keblére ölelte az öreget. Z. G. aznap este a lányánál vacsorázott. Csaknem háromnegyed év telt el az autóvásárlás óta, amikor egyik este Zita és férje kopogtatott Z. G. ajtaján. — Ezt már tovább nem bírjuk! Apa, elegünk van a faluból — öntötte magából a szót Zita. Hogy minden világosabb legyen, a tanító is keserűen kifakadt: — Én, aki szabad időmet is arra fordítottam, hogy legyen a faluban színdarab meg zenekar, én, aki tanfolyamokat szerveztem nekik — nem vagyok jó! Képesek azt mondani, hogy semmit sem csinálok! Nemhogy megköszönnék, amit tettem, de még áskálódnak ellenem. Persze tudom, mindez csak azért van, mert a szövetkezeti elnök a testvére fiát akarja ide tanítónak. Hát én nem akarok infarktust kapni! Inkább kitérek az elnök meg a rokonai elől. A városban legalább én is kapok egy kis kultúrát. A CSEMADOK-ban tárt karokkal várnak az ilyen emberekre, mint én vagyok! Z. G.-t, ha nem beszélték is nagyon rá, de hívták, hogy menjen velük, ö azonban határozottan nemet mondott. Szerette a házát, a kertjét és a falut is. — Itthagyni csak úgy az egészet?! Hogy képzeltek ti ilyet? Megfutamodni, ha minden nem megy simán?! Nem, én nem megyek! Inkább főzni fogok magamnak, de akkor sem megyek. Ti csak menjetek, majd megbánjátok! Zitáék kölcsönre vettek szövetkezeti lakást a városban. A tanítóból nevelő lett az egyik diákotthonban. A feleségének eddig még nem találtak megfelelő állást. T- Elégedett vagyok. Szép a lakásunk. Nézze meg, jól be is rendeztük. A könyvtárunk is gyarapodott, holott még csak másfél éve élünk itt. Panaszunk semmire sem lehet, ha csak arra nem, hogy a pénz gyorsan elmegy... „Elégedett vagyok“ — mondotta a tanítóból lett nevelő, de arcáról mégis azt kellett leolvasnom, hogy feszélyezett, nem találja a helyét és csak szeretne elégedett lenni. És nemcsak a pénzzel, hanem a szabad idővel, az óhajtott kultúrszomjjal is baj lehet. — Hát, moziban egyszer már voltunk. Színházba még nem jutottunk el. Hangversenyre is mehetnénk ... — T.-ben nem a szövetkezeti elnök testvérének a fia lett a tanító. Gö- mörből ment oda egy fiatal pedagógusnő! — Tudom — mondja ravasz mosollyal a nevelő. — Ha az igazat akarja tudni, akkor elmondom, hogy az elnök testvérének a fia nem is akart oda menni, de nekem ki kellett valamit találnom, hogy eljöhessek. — De hát miért volt erre szükség? — Nézze, nehéz erről beszélni. Mindenesetre annyit mondhatok, nekem már kevés volt a falu. Tudja, úgy van az, hogy a falu kicsi, a város nagy. Itt nagyobbak a lehetőségek. — Mihez? A nevelő habozik, majd gesztikulálni kezd. — Hát, a szórakozás, az érvényesülés, a kulturális lehetőség ... — Apropó, a CSEMADOK melyik utcában is található ebben a városban? — Bocsánat. Egy pillanat, azt hiszem felfőtt a víz a kávéhoz — mondotta és kiment a konyhába. Hangtalan léptekkel mentem utána, mert valamit sejtettem. Nem tévedtem. Idegesen forgatta a telefonkönyvet. Kereste a CSEMADOK városi bizottságának a címét... Az ősszel ismét voltam T-ben, Z. G.-t a kapuban találtam. — Nagy újság van, fiam! — kiáltotta már messziről, mikor észrevette, hogy feléje tartok. — Mégis elmegyek a városba! Tudod, azt gondoltam, hogy nem árt egy kicsit szétnézni a világban ... — Nos és a ház, a kert, a falu — ez már semmi? Nem fognak hiányozni? — soroltam meglepődve egykori érveit. — A házat meg a kertet eladom. Azt mondták, hogy a városban csak pénz kell, akkor van minden. Segíteni akarom még a lányomékat, meg aztán azt mondta a vöm, hogy ott nyugdíjasklub is van. Járhatok oda szórakozni, kártyázgatni. Ott még ebédet is olcsón adnak __ El szorult a torkom. Nehéz szívvel indultam tovább. Azon töprengtem, vajon ez a tanító-nevelő mikor kezd mesélni apósának a szociális otthonról? SZÁSZAK GYÖRGY Kanócos puskák, jatagánok FEGYVERTÖRTÉNETI KIÄLÜTÄS A DUNAMENTI MÚZEUMBAN Gazdag tevékenységet fejt ki a komárnói (komáromi] Dunamenti Múzeum, a múlt és a jelen értékeinek jeles tárháza, gyűjtője, rendszerezője és közzétevője. A hosszú évtizedek alatt felgyülemlett értékes anyagot megfelelő helyiségek hiányában nem tudják állandóan kiállítani, s ezért időszakonként tematikus kiállítások formájában tárják a múzeumlátogatók elé, ismételten alkalmat adva újabb és újabb ismeretek szerzésére. A múzeum emeleti dísztermében a közelmúltban nyitották meg azt a kiállítást, amely a kézi lőfegyverek fejlődését mutatja be a XX. századig. A kiállítás rendezői nem a fegyverek pusztító erejének dokumentálását tűzték ki célul, hanem azt, hogy a fegyvert elsősorban mint az élelemszerzés és a béke védelmének eszközét mutassák be. Erre utal egyébként a kiállítás bejáratánál elhelyezett mottó is: A támadó kezében a gyilkolást, a megtámadott kezében pedig a védelmet szolgálja a jegyver. A kiállításon látható kézi lőfegyvereket a rendezők a komárnói (komáromi], Nővé Zámky-i (érsekújvári) és a trnavai múzeumok gyűjteményéből válogatták össze, és hat tematikus egységbe sorolták. Az első kézi lőfegyverek az 1440- es években jelentek meg Európában. A puskák ebben az időben néhány arasznyi hosszúságú, farúdhoz erősített csőből álltak. A csőbe szórták bele a lőport 2s helyezték el a lövedéket. A gyúj- tőnyíláshoz elsütéskor parázsló fadarabot vagy égő kanócot érintettek. A ravasszal ellátott ka- nőcos puska a 15. században jelent meg a harctereken, majd a következő évszázad első felében Nürnbergben a puskaművesek feltalálták a kerék- záváros puskát. A kovás puska a 17. század elején alakult ki Franciaországban. Ennél tökéletesebb a csappantyús, illetve gyutacsos puska, amely a durranóhigany megismerése után terjedt el az 1830-as években. Technikailag a következő fejlődési fokozatot a csövek huzagolása és a hátultöltős puska megjelenése jelentette. A múlt század második felében a kézi fegyverek tovább tökéletesedtek, s kialakult az önműködő ismétlő fegyver. A kiállítás anyagában fegyvertechnikai szempontból is számos fegyverkülönlegesség látható. Ezek közé tartozik a Johann Schiffer puskaműves által 1673 körül készített vadászpuska. Ennek elsütőszerkezete keréklakatos, lakatlemeze díszített — vadászjelenetet vésett bele készítője, aki nemcsak a csövet, hanem a lakatlemezt is nevével szignálta. A remekművű puska agyfája szép példája a korra jellemző barokkos díszítésnek. Az első hátultöltős puskákat is láthatjuk a kiállításon. Ezek közé tartozik a Dreyse-rendsze- rű, 1864-ből származó és a francia Chassepot- rendszerű 1868-ból származó gyújtós puska. A'kézi lőfegyverek fejlettebb fokozatát számos neves puska képviseli. Közülük figyelmet érdemel a kiállítás anyagában található négy darab amerikai Winchester-puska, melyek közül a legrégibb- 1868-ból származik. A Winchester egyike volt az első ismétlőfegyvereknek. A vadászpuskákat bemutató részen egy, a 18. századból származó kovás vadászpuska hívja magára a szakértő látogatók és vadászok figyelmét. Az egycsövű vadászpuska hátultöltős. Mivel zárófeje nincs és závárzata technikailag még nem tökéletes, a töltényűrbe a lövedékkel együtt egy betétet is csúsztattak, amely a lövéskor keletkezett feszítőerő ellen biztosította a cső hátsó részét. A kovás lakat felső részénél, illetve a tusanyak végénél a puska derékszögben megtörhető, illetve annak csöve teljes 90 fokos szögben előrebillenthető. A kiállításon látható ezenkívül Feszty Árpád A bánhidai csata című nagyméretű olajfestménye, A kiállítás látogatói megismerkednek a régi fegyverekkel (A szerző *f el vétele) az egykori komáromi 12. gyalogezred ruházatát és fegyverzetét bemutató képek, továbbá szúrófegyverek is. A látogatók hosszabban elidőznek a török puskáknál, szablyáknál és jatagánoknál is, melyek mindegyike egy-egy fegyvertechnikai remekmű. A tárlat anyagában való könnyebb tájékozódást ismertető szövegek és a fegyverek működési elvét bemutató rajzok, valamint egy rövid, de tömör ismertető kiadvány könnyíti meg. Amint azt az ismertetés előszavában Kajtár József, a Dunamenti Múzeum igazgatója hangsúlyozza „ ... látogatóinkban olyan érzelmeket és gondolatokat szeretnénk ébren tartani, melyek nagyon is aktuálisak korunkban s összefüggnek a haladó emberiség békeóhajával, valamint azzal, hogy a tudomány és technika legújabb vívmányait a békés építés céljaira használhassuk jel“. A kiállítás rendezői — úgy gondolom — elérték céljukat, nemcsak újabb történelmi és technikai ismeretekkel gazdagították a múzeumlátogatókat, hanem egyben napjainkban rendkívül időszerű kérdéseket, gondolatokat is ébresztettek bennük. K. NÉMETH ISTVÁN 1978. XII. 12.
