Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-31 / 44. szám
Lérfyegében persze egyre megy, hiszen programjukat tekintve a jámbor választópolgár nagy eltéréseket úgysem talál. Legfeljebb, hogy Ford a hatalom sáncai mögül vezeti kampányát az elnöki szék megszerzéséért, míg Carter „a változás embereként“ lépett fel az országos politika színpadára. A kétpártrendszer egyébként az amerikai politikai élet intézményesített formája, s sző sincs ennek „klasszikus“ értelmezéséről. A pártok ugyanis nem két párt két különböző osztályának érdekeit képviselik. „Az Egyesült AlTamokra úgy tekinthetünk —, írja Ferdinand Lund- berg —, hogy Qtt tulajdonképpen egy- pártrendszsr Van; a tulajdonosi párt rendszere. Ezt a pártot két alcsoport összességeként tekintjük. Az egyik a republikánus párt, amely az alkalmazkodó kiigazítások ellensége (ezért nevezik »konzervatívnak«), a másik a demokrata párt, amely az utóbbi, évtizedekben hajlik kiigazításokra (ezért nevezik »liberálisnak«). Magától értetődő, hogy egy tulajdonosi párt két különböző »frakcióval« ideális lehetőséget ad a hatalmi struktúra biztos konzerválására. Ez a fajta kétpártrendszer a maga »váltógazdaságával« módot nyújt hol a republikánusok, hol a demokrata pártiak számára, hogy a lakosság elégedetlen rétegeivel és érdekcsoportjaival alkalmi politikai szövetségre lépjenek, hogy bevonják ezeket a rétegeket a rendszer politikai folyamataiba — azt az érzést keltve bennük, hogy valódi döntési jogokkal rendelkeznek, miközben a döntési jog szükségképp korlátozott.“ A FEHÉR HÁZ ÁRA Egy amerikai szociológus, Theodore White „Elnökcsinálás“ címmel Kennedy óta könyvet írt az elnökválasztásokról. A négyévenként megismétlődő esetaényt a legjobb hirdetési kam pánynak mondja, mely persze renge- , teg pénzbe kerül. 1932-ben Roosevelt első győzelmének költsége még csak 9 millió dollárt tett ki (mai pénzértékben kifejezve), Nixon negyven évvel későbbi sikere már 80 millióba került. Az <ez évi elnökválasztási hadjárat költségeit mintegy 120 millió dóikéra becsülik. Ennek felét az előválasztások 15 pályázója már felemésztette, a két pártkonvenció pedig 4,4 millió dollárba került. A többi az őszi hadjáratra maradt. A költségvetés túlnyomó többségét (75 millió dollár) központi forrásból folyósítja, az állam adóbevételeiből. 1974 óta az elnökválasztási kampány költségeiről törvény rendelkezik. Amerikai források szerint 1972- ben Nixon újraválasztásához 750 ezer dollárt adtak össze azok, akik az új elnöktől hivatalt, vagy éppen nagyköveti státuszt reméltek. Üjabb egymilliót a nagyvállalatok adtak, gazdag magánszemélyektől pedig csaknem 20 millió folyt be. Az új törvény „nagyrészt“ közpénzekből kívánja pénzelni az elnökválasztási hadjáratot, hogy ezzel elejét vegyék a visszaéléseknek. így például előírja, hogy magánszemély 1000 dollárnál többet nem fizethet az elnökjelölt kasszájába. Az „egyenlő“ esély biztosításának szándéka, valamint a monopóliumok befolyásának csökkentése azonban jobbára csak szándék maradt. A „big business“ ugyanis megtalálta a „kisajtót“. Mivel a vállalatok „közvetlenül“ nem támogathatják az elnökválasztási hadjáratot, „közvetett“ megoldást találtak. A pénzt jutalomként „megbízható“ munkatársak között kiosztják, akik aztán közvetítik azt az illetékes pártkasszába. A „sima módszerek“ közé tartoznak a „politikai akcióbizottságok“, melyek a vállalat, vagy a szakszervezet tagjainak pénzét továbbítják a jelöltnek. Az „elnökcsinálásban“ érdekelt vállalatok és ipagánszemélyek megtalálják hát a módját, hogy „besegítsenek“ abban, az amerikai választópolgár Forddal vagy Carterral „vásároljon-e be“ az elkövetkezendő négy évre. CARTER A DÖNTŐBEN Egy évvel ezelőtt jimmy Carter, Georgia volt kormányzója neve jóformán ismeretlen volt a tömegek előtt. A „vájfülűek úgy gondolták, a jej. löltek hada darabokra szaggatja a demokrata pártot. Nos, Carter az elnökválasztásokon meglepő fölénnyel utasította maga mögé riválisait, s ennek köszönhetően a demokrata párt ma egységesebb, mint korábban. Az „egyszerű földimogyoró-farmer“, aki szereti magát „georgiai legénynek“, „friss embernek“ nevezni, csu- pafog-mosolyával tehát viszonylag gyorsan leküzdötte az „Ismeretlenségi hányadost“. A kisember barátjaként, a bürokrácia ostorozójaként nemcsak népszerűségét tudta növelni, hanem maga mögé állította a demokrata párt különböző színárnyalatait képviselő csoportokat is. „A közszolgának, mint nekem ... különös felelőssége, hogy elkerülje a nagymenőket („big shots“), mint önök és mint saját magam, s hogy koncentrált erőfeszítést tegyen, hogy megértse a szegényeket, a feketéket, az idegen anyanyelvűeket, azokat, akik nem járhattak jő iskolákba, nem tudják kifejezni magukat, s akiknek monumentális problémáik vannak“ — mondta a hollywoodi milliomosok szállodájában, a Wil- shire Hotelban tartott fogadáson. Az eredmény nem maradt el. A demokrata pártkongresszus után (melyet ott konvenciónak neveznek) a hatalomra éhes demokraták választási egységbe tömörültek Carter mögé. A közvéleménykutatók adatai szerint a demokrata jelölt elképesztő módon, 23 százalékkal vezetett köztársasági ellenfele (az akkor még jelöltségre pályázó) Ford elnökkel szemben. Időközben ugyan kiderült, hogy az „egyszerű földimogyoró-farmer“ valójában a leggazdagabb elnökjelöltek egyike, milliomos, kilátásait ez azonban mit sem rontotta. Azzal pedig, hogy a „jobbközép“ állású Carter a demokrata párt liberális szárnyának „aranypróbás“ egyéniségét, Walter Mondale szenátort választotta maga mellé alelnökjelöltnek, csak még jobban növelte esélyeit. A választási kampány során elsősorban a demokraták növelték tömegbázisukat. A CBS televíziós társaság felmérése szerint a köztársasági párt konvencióján a küldöttek 3 százaléka volt néger, a demokratákén 11 százalék. FORD SZKEPTIKUS, A VÁLASZTÁSI STÁB BIZAKODÓ Ford elnökválasztási hadjárata végül is nehezebb volt, mint amilyennek jósolták. Ford és Reagan között késhegyig menő harc dúlt az elnökjelöltségért. Az elnöki funkció varázsa, a hivatalban levő elnök nagyobb manőverezési lehetőségei ellenére a köztársasági párt konvenciójáig nyílt volt a küzdelem. Ebben szerepet játszott jócskán az is, hogy Ford elnök választási kampánya során elsősorban a konzervatív választópolgárok megnyerésére törekedett, s szinte abban versengett pártbeli vetélytársával, ki tud konzervatívabb nézeteket vallani. A feltételezhető voksokért még a '„détente“ (enyhülés) szót is kiiktatta szótárából. A meglehetősen ellentmondásos republikánus pártprogram éppúgy mint az elnök választási kampánya csak növelte a bizonytalansági tényezőket. Bármennyire is „magas színvonalú versenyt“ várt az elnök a választási kampány finisében, az eredmény — a csalódottság. Az amerikai választó- polgárok több mint fele nem akar szavazni a november 2-i választásokon, s a választószándékúak 50 százaléka pedig még mindig „window shopping“ (kirakatnéző), még nem döntött, kire adja le szavazatát. Ezért is komorak Ford gondolatai: „Bár csak éreztetni tudnánk az emberekkel, hogy amit tettünk, az hasznos volt számukra — mondta az egyik újságírómé. — A politikai középúton haladó többség apatikussá vált — és nem találtunk választ arra, miképpen lehetne erőiket megújítani." „Nagy hozzáértésről tanúskodó, gondosan megszervezett, a párt minden irányzatát képviselő csoport irányítja Ford választási hadjáratát“ — írta a közelmúltban az egyik hetilap, nem titkolva, hogy a korábban demokrata párti James Bakerben, a bizottság elnökében van minden reményük. Ford rezignáltan azt latolgatja, vereség esetén a politikai tudományok professzoraként kíván tevékenykedni valamelyik egyetemen, ám a választási stáb változatlanul bizakodó, győzelmet remél. Foggal-körömmel harcolnak az „ipari nyugatért“, mindenekelőtt New York szavazataiért, s szilárdítani szeretnék pozícióikat a közép-nyugaton, illetve az északkeleti és a déli államokban, ahol Carter erőteljesen vezet. FORD ÉS CARTER VITÁJA Meglehetősen sokat vártak Ford és Carter televíziós vitájától, ám az amerikai lapok az első két vita alapján (belpolitikai kérdésekről és a külpolitikáról) unalmas döntetlenről írnak. „Semmi olyan baja nincs a mi országunknak, amin egy értő és érző vezetés ne tudna változtatni“ — harsogják az amerikai lapokban közölt, Carter—Mondale páros mellett korteskedő hirdetések öles betűi. Nos, a viták távolról sem ezt bizonyítják. Nagy szavak röpködnek kicsi tettek fölött, s még az is ködössé vált, ami eddig — például a külpolitikában világosnak, megfontolt tettnek minősült. Fordnak problémát okoz, hogy az utóbbi hetekben továbbra is kedvezőtlenül fejlődik az amerikai gazdaság, s a nagykereskedelmi árak annyira megnőttek, hogy már-már új inflációé hullámtól tartanak. Szeptemberben 7 millió 400 ezer volt a munka- nélküliek száma (a munkaképes lakosság 7,8 százaléka). Carter ezt a 4 százalék alá ígéri leszorítani. Car- ternak viszont gondot okoz, nem tépázza-e meg tekintélyét, hogy interjút adott a Playboy című szexlapnak, bevallva, hogy ő is nem egyszer nézett vágyakozva a feleségén kívül más nőkre... A hír megrázta a nyugati világot, a bulvárlapok szalagcímekkel tájékoztatták az olvasót a meztelen igazságról... Kérdés, hogy fogadja az interjút a lap erkölcsös, sokmilliós olvasótábora. A „ki védi jobban az USA érdekeit“ gondolat dominált a nemzetközi kapcsolatokról és a hadikiadásokról rendezett szócsatában. Vádak, vádaskodások váltották egymást. Carter mintegy aláhúzta George Ball volt külügyminiszter-helyettes megállapítását, aki szerint Kissinger tevékenysége „háromszáz évvel vetette vissza az amerikai külpolitikát“, mivel Kis- singernek — s így az amerikai külpolitikának — csak taktikája volt, stratégiája nem. A licitálás és rálicitálás azt bizonyította, különösen Carternél kitapin- hatatlan a külpolitikai stratégiai elképzelés. A kételnökjelölt versengett annak bizonygatásában is, hogy a helsinki dokumentum nem jelenti „a Ke- let-Európa feletti szovjet uralom elismerését“. Az 50-es-évek hidegháborús frazeológiájával vitáztak a kelet-európai szocialista országok szuverenitásáról, csak azért, hogy a különböző rendű és rangú emigránsokat, választó- polgárokat megnyerjék. A szavazatok hajszolásának ez a módszere túllépi a jó ízlés határát, s plasztikusan mutatja, hol tart ma az Egyesült Államok a létfontosságú kérdések megíté- ’ lésében, s mennyire felelőtlenül lehet fellépni, csakhogy a kommunista- ellenességet bizonygassák a jelöltek. A kelet—nyugati enyhülés kérdésében, a maga „kemény vonalával“ önmagával is ellentétbe került Carter, aki korábban elismerte: „egyetlen döntő jelentőségű nemzetközi problémát sem lehet megoldani a Szovjetunió teljes közreműködése nélkül“. A választási kampánynak ezeket a hullámveréseit bármennyire is nem lehet teljes mértékben komolyan venni, azonban lebecsülni sem szabad, hiszen a jobboldalnak tett gesztusok miatt az amerikai külpolitika lelassult, a lebegés állapotába került, s ez akadályozza többek között az újabb SALT-egyezmény aláírását is. Igaz, Ford elnök a tévévitában elismerte az enyhülési politikában való amerikai érdekeltséget s az újabb SALT-megál- lapodás szükségességét — ennyivel volt konstruktívabb Carternél — a választási hadjárat során azonban elsősorban az kötötte le, hol tegyen engedményeket a jobboldalnak az enyhülési politika rovására. A harmadik tévévita témája kötetlen volt, a negyediknek pedig az al- elnökjelöltek, Walter F. Mondale és Robert ]. Dole a szereplői. A választási kampány során hiányzott a demokrata párt részéről, hogy új alternatívát találjon, s Carter megelégedett a köztársasági párt csődtömegének leltározásával. MIKOR VÁLASZTANAK ELNÖKÖT? November 2-án nemcsak Ford és Carter között választ az amerikai polgár, hanem újraválasztja a képviselőházat, továbbá 33 szenátusi hely sorsáról, s több állam képviselő-testületéről, valamint kormányzói tisztségek betöltéséről is döntenek. Valójában persze nem elnököt választanak, hanem elektorokat — ez az amerikai választási rendszer egyik különlegessége —, akik aztán decem- .g bér 13-án az illető állam fővárosának kormányzói palotájában adják le sza- ^ vazatukat. Az elektori kollégium létszáma 538, az elnökválasztáshoz szükséges egyszerű többség: 27U. Ford vagy Carter? Az estélyek azonosak, s nincs kizárva, hogy Carter megtart valamit abból az előnyből, amelyet a választási hadjárat során összeszedett. A választók 50 százaléka gyakorlatilag az urnák, illetve a szavazógépek előtt dönti el, kire adja le voksát. Egy jő finis kétségessé tehette volna Carter előnyét, a döntetlenek azonban a végeredmény megítélésében is tanácstalanná teszik a szemlélőt. Akárcsak a jámbor amerikai választópolgárt ... FONOD ZOLTÁN lí.f «7rí mm v agy BUS í : Gerald Ford Jimmy Carter
