Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-10-10 / 41. szám

A tizenhat hónapja dúló libanoni polgárháború, a külső beavatkozással súlyosbított véres belső válság bővelkedik drámai fordulatokban. A negyvenezer halottat követelő Iszonyatos dráma egyes fordulópontjai azonban majdnem kitapinthatatlanok: maguk a tragédia „rendezői“ és szereplői sem nagyon érzik, hogy kálváriájuk most fordulóponthoz érkezett. Első pillán* tásra a-Teli Zaatar-i csata Is csupán egynek látszott a többi közül, legfeljebb az ellenállás tartott tovább, legfeljebb a fegyverzetét és létszámát tekintve egyaránt túlerőben lévő jobboldal fellépése tűnt eltökéltebbnek, kegyetlenebbnek. A palesztinok kitartása is meggyőzőbb volt: több mint ötven napon át állták a rakétaesőt, a páncélosok dühödt rohamát, dacoltak a víz-, gyógyszer- és élelmiszerhiánnyal, s vállalták az áldozattöbbletet is, amelyet a sebesülteket, élelmiszert, gyógyszert és vizet szállító vöröskeresztes szerelvények feltartóztatása okozott. A libanoni baloldal és a palesztin mozgalom képviselői a megerősített tábor eleste után — talán a szóvirágok és a pátosz kísértésével szemben védtelen arab nyelv természetes sodrásának is engedve — kijelentették: Teli Zaatar jelkép lesz.

Mi a tábor elestét követő fejlemények némelyikének ismeretében szorítkozzunk csak annak megállapítására, ami történt: a tábor elpusztítása fordulópont a libanoni drámában. A szemben álló felek előtt ez pillanatokig sem volt kétséges, ez magyarázza a harcok elkeseredett folytatását. A támadók harci kedvét fokozta a nem csekély tét: a tábor ugyanis helyet adott a palesztin mozgalom káderei jelentős osztagának, így a libanoni jobboldal a a véres ostrommal végre akarta hajtani a mozgalom „részleges lefejezését“.

Aligha állnak távol az igazságtól azok a megfigyelők, akik Teli Zaatart ebben a tekintetben a Santiago de Chile i Moneda palota ostromához hasonlítják. Amikor a chilei fasiszták parancsot adtak az elnöki palota bombázására, végeredményben eleve halálra ítélték az elnököt és a körülötte tömörülő maroknyi védősereget. Az ösz- szeesküvők szempontjából teljesen mindegy volt, hogy a légitámadás, vagy a puccsisták géppisztolya hajtotta végre a véres munkát: a lényeg az ellenállást jelképező Allende elnök kiiktatása volt. A Teli Zaatart elözönlő jobboldali fegyveresek véres garázdálkodása sem minősíthető egyszerűen embertelen kilengésnek: a fegyvertelen palesztinok, a fogságba esett harcosok és káderek lemészárlása nagyon is jól körülhatárolt, egyértelmű célok érdekében történt.

A Közel-Kelet Svájca, a Közel-Kelet Írországává változott — mondta j nemrég egy Európában járt palesztin | vezető —, és Teli Zaatar hullabűzt le- | helő romjai sajátos aktualitást adnak j ennek a megállapításnak. A , palesztin káderek egy jelentős rétegének megsemmisítése ugyanis beleillik abba a politikai törekvésbe, amely egyesíti egymással a legkülönbözőbb reakciós arab erőket, a libanoni jobboldal bizonyos csoportjait, az izraeli vezetést, az amerikai diplomáciát — de még egy- , némely palesztin csoportokat is. Az ellenállási mozgalom „arafatlanításáról“ j van sző. Az említett tényezők ugyanis j alig titkolják, hogy szívesen látnának ; egy nem Arafat uralta palesztin veze- i tést, egy hajlékonyabb palesztin part- nert, amely a palesztin mozgalom, a palesztin államiság,- a palesztin szuverenitás, a palesztin mozgalom és a haladó baloldal szövetsége kárára tanúsítana hajlékonyságot az ellenféllel szemben.

A Teli Zaatar-i offenzívával párhuzamosan öltött nemzetközi méreteket az a kampány is, amely Jasszer Arafat politikai lejáratásának adott új lendületet. Londonban könyv jelent meg a PFSZ VB-elnökéről, nem túl kedvező megvilágításba hdlyezve Arafat életvitelét, életrajzának egyes mozzanatait. Ezzel egyidőben bizonyos arab tényezők érezhetően megbírálják Jasszer Arafatot, aki nemegyszer már arra is rákényszerült, hogy a tegnap még a sínai egyezmény miatt nagyon is barátságtalanul bírált Egyiptom segítségét igénybe vegye. Damaszkuszban nem is rejtették véka alá, hogy a PFSZ elnökénél szívesebben látják a

Politikai Osztály vezetőjét, Faruk el Kaddumit. Washington politikája is számolhatna egy fullánkját vesztett mozgalommal, s szemmel látható, hogy egy ilyesfajta kombinációtól nem zárkózna el mereven Izrael sem.

Pillanatnyilag ugyanis — bármilyen borús is a kép — sem Izrael, sem nyugati pártfogói, sem pedig a palesztinokkal szembekerült arab erők nem számíthatnak arra, hogy a mozgalom egy csapásra megsemmisül. Igaz, a vér- veszteségek óriásiak, szinte már hallani a mozgalom gerincének ropogását is. De mint másban, e tekintetbe^ sem egységes az arab világ: több főváros szívesen megjátssza a „palesztin színeket“ —, hogy ezzel is ellensúlyozni próbálja Szíria újabb, nem kívánatos és irigyelt térnyerését. így, miután a mozgalom teljes likvidálására nincs kilátása az ellenségnek, megpróbálja úgy legyengíteni, hogy az hosszú időre képtelen legyen az önálló politikai és katonai szerepvállalásra.

A palesztin dráma újabb felvonásának helyszíne: Libanon. A palesztin erők hosszú ideig lábhoz tett fegyverrel, szinte kívülállóként szemlélték a libanoni polgárháború eseményeit. Idővel azonban fel kellett adniok semlegességüket, hiszen a katonailag erősebb, szervezettebb jobboldal felülke- rekedése azt jelentette volna, hogy a mozgalom utolsó fontos bázisait is elveszíti. A palesztinok belesodródása a háborúba aztán egy csapásra a baloldali erők javára billentette a harcok mérlegét, s nemsokára az ország területének 80 százaléka az ő ellenőrzésük alá került. helyzet csak Szíria megismételt intervenciója után változott meg, s most a pelesztin mozgalom és a baloldal szorult tartósnak ígérkező defenzívába. Annak reménye azonban egyszer s mindenkorra elmúlt, hogy a régi libanoni államiság keretei között megnyugtató módon rendezzék az osztályerők által felvetett kérdéseket, csak úgy, mint a palesztin mozgalom problémáit. A maronita jobboldal ekkor lépett a szakadárság útjára. Stratégiai megfontolásai között nyilván szerepelt az is, hogy a Nyugathoz orientálódó újabb közel-keleti miniállam gyors és meggyőzően nagymérvű segítséget kap az újjáépítéshez, a „maradék“ muzulmán, baloldali és palesztin elkötelezettségű államtöredék pedig, miközben továbbra is játékszere lesz esetleg az arabközi spekulációknak, kénytelen lesz szembenézni az izraeli katonai és politikai nyomással is.

Izrael részvétele a harcokban máris több, mint egyértelmű. A falangista, katarbista tisztek kiképzése az izraeli katonai táborokban közismert. Nem titok az Izraelből érkező mind nagyobb fegyverszállítmányok ténye sem. Az izraeli légierő nemegyszer beleavatkozott már a harcokba, miközben a partvédelmi flottilla elvágta a baloldaliak tengeri utánpótlási vonalait. Nem szüneteltek a szárazföldi támadások sem, mintha csak arról lenne szó, hogy Izrael elhatározta: hozzászoktatja hatóságai, közegei jelenlétéhez a dél-libanoni települések lakosságát. Tel Avívnak ez a taktikája nem új keletű. A legjobban termő dél-libanonii földeket már régóta alig művelik; a lakosság egy része elmenekült, a birtokok elértéktelenedtek az izraeli támadások keltette bizonytalanság légkörében. Most az izraeli terményfelvásárlók akarják visszaadni a földművelőknek a munkájuk hasznába vetett hitet. Izrael dinamikusan fejlődő mezőgazdaságának gondjait egyébként egycsapás- ra megoldaná határainak északi kitolása; ezzel bővizű hegyi folyók kerülnének ellenőrzése alá, s biztosítanák az öntözésigényes, rendkívül belterjes izraeli földművelés további fejlesztését. Izrael harca így a „kutakért“ is folyik, határainak kitolása, vagy befolyásának határok által ki sem rajzolható megnövekedése jelentős többlet- kiadástól mentesítené Izraelt, hiszen megtakaríthatná azokat az összegeket, amelyeket a sósvizek lepárlására fordít

Izrael mindazonáltal elsősorban a palesztin mozgalom stratégiai legyen- gítésében érdekelt, s számára másodrendű kérdés, hogy ez milyen formában történik.

Pillanatnyilag úgy tűnik: bármilyen ideiglenes vagy hosszabb életű megoldás születik, a libanoni államiság már nem nyeri vissza régi, általunk ismert képét. Egy kantonális megoldás* látszik kirajzolódni, amely legfeljebb laza szövetségben lévő két vagy három „utód-Libanon“ ketrecébe zárva különíti el egymástól a ma még szembenálló erőket és a palesztinokat. Mindkét fél — mind a jobboldaliak, mind pedig a velük szemben álló baloldali blokk és a palesztinok — megtette az előkészületeket az önálló közigazgatás megteremtésére. Ez elkerülhetetlen, és tizenhat hónap véres káoszát ismerve, nem ítélhetők el azok a törekvések, amelyek valamiféle rend és biztonság megteremtését célozzák, még akkor sem, ha erre csak szűkös földrajzi határok közt kerül sor. A baloldal ugyan kétségbeesetten harcol a libanoni integritás megőrzéséért, de legutóbb mégis arra kényszerült, hogy belső igazgatásának létrehozása után saját külön diplomáciai szolgálatának kiépítéséhez is hozzáfogjon — mint tette és teszi ezt már a jobboldal is.

Ezek a folyamatok felgyorsultak Teli Zaatar ostroma után. Az elesett tábor romjai, bulldózerekkel eltemetett halottal ennyiben jelentenek politikai határkövet, ha úgy tetszik, fordulópontot.

A libanoni baloldalra és a Palesztinái ellenálásra nehezendő katonai nyomás növekedésével párhuzamosan érezhetően gyarapodnak azok a diplomáciai látszatakciók, amelyekből a felületes megfigyelők arra következtetnek: az arab világ végre hivatásának magaslatáról mérlegeli a helyzetet, s elhatározó jelentőségű kezdeményezéssel kívánja megoldani a válságot, véget vet a vérontásnak. A mind magasabb szinten megtartandó arabközi tanácskozások beharangozása azonban mit sem enyhít a katonai feszültségen, sőt a helyzet ismerői felkészültek arra is, hogy az új elnök, Elias Szárkisz szeptember 23-ái beiktatásáig hátralevő időben a helyzet további súlyosbodásával kell számolni.

A bonyolult történelme folytán a politikai labilitásban oly járatos Európa is megrökönyödve tapasztalhatta, hogy az euráziai kontinenskomplexum egyik legkisebb kiterjedésű országa két elnököt is „elbír“. Az új államfő Damaszkusz árnyékában lett bankkormányzóból köztársasági elnök, a régi

pedig szemmel láthatóan szíriai jóváhagyással gyakorolja még mindig a hatalmat. Libanoni politikáról és politikusokról manapság általában Damaszkuszban mondják a mértéktartó véleményt és jellemzést: ami a katonailag fölénybe került libanoni jobboldal és a szíriai csapatok ellenőrizte területen történik, az szükségképpen elsősorban a damaszkuszi kül- és belpolitikához kötődik.

Elképzelni is nehéz, hogy az arab világban kinek és minek érdeke az a medrét vesztett politikai zajlás, ami Libanonban történik. Márpedig nyilvánvaló, hogy az arabközi mozgásoknak olyannyira kitett Libanonban semmi nem történik a szőkébb és tágabb arab világ „bejátszása“ nélkül. A . kép szerfelett ellentmondásos, hiszen miközben a nyugati és az arabközi reakció mindent megtesz a palesztin mozgalom katonai megproppantásáért — a Palesztinái Felszabadítás! Szervezet teljes jogú tagja lett az Arab Ligának. Nyilvánvaló, hogy a PFSZ nem tesz egyenlőségjelet a katonai teljesítőképesség és a diplomáciai térnyerés közé, s ugyanez mondható el a libanoni baloldalról is.

Egyébként hol a baloldal, hol a jobboldal nyilvánítja bizalmát vagy éppen bizalmatlanságát az előkészület alatt áló arab mini csúcsértekezlettel kapcsolatban, s mindkét felet az a nem jogtalan aggodalom fűti, hogy a nagyobb kiterjedésű erők játéka valahogy partvonalon kívülre repíti, s a végső alkura a háta mögött kerül sor.

A jobboldal egyebek közt totális katonai fellépéssel kívánja megelőzni az ilyesfajta spekulációkat és kombinációkat, az erejét újra felmérő és számba vevő baloldal és a palesztin mozgalom pedig sorozással akarja pótolni a rendkívülinek tűnő vérveszteségeket. Közben hallatnak magukról a szemben álló felek támaszai is: a Szíriát és a palesztin mozgalmát egyaránt támogató Arab-öböl menti országok — elsősorban a kisebb politikai hatalmat és t annál nagyobb gazdagságot reprezentáló emigrátusok — hol Damaszkuszi, hol a PFSZ-t próbálják presszionálni. Amiből nem kevesebb következik, mint hogy mindkét fél függősége növekedett a külső hatalmaktól. Ez pedig mindenképpen ellenére lehet mind Da- maszkusznak, mind pedig a libanoni baloldalnak és a vele szövetséges Palesztinái ellenállásnak.

Ebben a térségben mindenfajta arabközi ellenérzés és ellenkezés dacára meghatározó befolyásra tett szert Damaszkusz. Ez feltehetően szerepelt is a szíriai vezetés céljai között, amikor döntött a libanoni katonai beavatkozásról. De kimondva-kimondatlanul mindinkább megnövekszik az izraeli befolyás is, hiszen a maronita jobboldal szemmel láthatóan tudomásul vette az ország várható amputálását is, s ezzel Izrael újabb tér- és területnyerését. Tel Aviv megszolgálja ezt a megértést: már jóideje táborokat, kórházakat, áteresztő bázisokat s nagy meny- nyiségben fegyvereket és lőszereket bocsát az arabellenes avantgárd kétes dicsőségére pályázó libanoni jobboldal rendelkezésére. No, nem önzetlenül, a támogatásnak ára van. Igái Állón miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter nemrég értésre adta: Izrael nem hajlandó eltűrni, hogy a háta mögött megegyezés jöjjön létre a libanoni fe- ' lek között. Sajátos helyzet: ezt a mértéktartást mind Tel Aviv, mind pedig Damaszkusz megtagadja. Negatív módszerű következtetés ugyan, de feltételezhető, hogy ami eddig történt, az találkozik Libanon keleti és déli szomszédjának elképzeléseivel, vagy legalábbis nem ütközik azokkal.

Ez pedig eleve szűkösre szabja azokat a manőverezési lehetőségeket, amelyeket akár az arabközi, akár más nemzetközi közvetítési kísérleteknek tulajdonítanak. És nehéz is már közvetítési kísérletekről beszélni: a térségben „tájékozódó“ amerikai diplomaták mozgása az ország széttagolt státuszának washingtoni elismerését készíti elő. A külföldi megszállás alá került területeken felállított hadbíróságok máris úgy működnek, mintha bizonyos föderációs-konföderációs megoldások már nem is csupán a tervekben szerepelnének, hanem tényként kellene számolni velük.

Libanon barátai természetszerűleg továbbra is Libanon állami- nemzeti egységének szilárd elvi alapján állnak, és kívánatosnak tartják, hogy az anti-. imperialista harc jelentős frontszakaszában áldozatosan küzdő palesztin ellenállás is megtalálja a lehetőségekhez és a történelmi feladatokhoz méltó szerepét, küldetését. Napjaink libanoni forgószínpadán azonban — úgy látszik — azok az erők kezdik játszani a meghatározóbb érvényű szerepeket, amelyek eltávolodtak az állami-nemzeti integritás eszméjétől, s törekvésükben az sem fékezi őket, hogy pillanatnyi céljaik egybeesnek Izrael stratégiai célki- « tűzéseivel. Ez összefügg a nemzetközi reakció térhódításával a térségben és azzal is, hogy az amerikai—izraeli taktika sikereket ért el az arab világ további megosztásában.

KRAJCZÁR IMRE

Parádéznak a libanoni fasiszták, a „cédrus fiai“