Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-10 / 41. szám
F rantz Fühmann, az NDK-ban élő neves lírikus és műfordító, a magyar költészet híve és elkötelezett tolmúcsolója, néhány évvel ezelőtt egy rostocki kiadónál közreadta megka- póan szép, tiszta és őszinte hangú útinaplóját magyarországi impresszióiról. Zweiundzwanzig Tage, oder die Hälfte des Lebens a kis kötet címe: mivelhogy írója minálunk döbbent rá. mit jelent túl lenni az emberélet felén, dantei modorban szólva: túl a fiatalkori vadonon, a pokol bugyrain meg a tisztítótűzön, Lukács György sokszor idézett kifejezésével: túljutni a sorsfordulón, a személyes üggyé innervált katarzison. Werner Miltenzwei, az NDK Tudományos Akadémiája Irodalomtörténeti Intézetének vezetője nemrégiben a lipcsei Reclam kiadónál megjelentetett egy nem kevésbé figyelemre méltó tanulmánygyűjteményt. A fenti címmel, mivelhogy munkatársaival együtt úgy érezte, itt az ideje újra felvenni egy megszakadt „párbeszéd és vita“ fonalát azzal a Lukács Györggyel, aki tett egy s mást, hogy az a bizonyos sorsforduló létre1 jöjjön és kiteljesedjen. És akivel ma is sokan vitatkozni szerelnének — a kötet tanúsága szerint a szerzőkollektíva tagjai is, vitatkozni „új szinten“, a „rokonérzelműek közötti“ (unter Gleichgesinnten) dialógus jegyében. Mittenzwei előszava és a kötetben publikált két terjedelmes tanulmánya ezt a szándékot tükrözi. Marxisták közötti dialógust kezdeményez. Egy költői vallomás és egy tudósi kezdeményezés: megérdemli, hogy felfigyeljenek rá. Naplóbejegyzés Führaann-nál: A Duna-parton sétál, önkéntelenül feltekint a Belgrád rakparti bérház egyik ablakára, és egy pillanatra elfogja a régi kísértés — felhívni most rögtön az idős házigazdát, tudná-e fogadni az alkalmi látogatót. Csakhogy a régi terv most már mindörökre teljesíthetetlen. Lukács halott. Öngyötrő felismerés: ez is és még mi minden maradt teljesítetlen! Kivallatlan, megíratlan. Egy jegyzete így szól: „Mi lelkesített fel annyira, amikor első ízben olvastam Lukácsot? Bármilyen furcsán hangzik is, legkevésbé az, ami „Lukács“ volt ebben az olvasmányban, legkevésbé a sajátos, sokkal inkább (s lehet, hogy csakis) az általános! Az első tapasztalása volt a szellemben másnak, első találkozásom a marxizmussal, a dialektikával, a materializmussal; hogyan is olvashattam volna ki belőle, ami individuális... Ami lélegzetem elállí- tott'a, önnön sorsom megjelenítése volt, mivel egyszerre könyvekről megértettem: Tua rés agitur... így a költő. Fühmann még a hadifogságban kezdett hozzá Lukács olvasásához; vallonuísos sorait most Mittenzwei egyik tanulmányában is olvashatni. Az „általános“ nemcsak kordokumentum: alap és keret akkor is, ha valaki individuális pályaképet akar felrajzolni. Például „Lukács irodalomelméleti álláspontjának fejlődéséről“. Az irodalom- történész koronatanúként idézheti a költőt,, mert szemmel láthatóan maga sem másként ítéli meg a dolgokat: „Lukács müve sokaknak segített megszabadulni a végzetes régitől és odafordulni az álhoz: felnyitotta a marxizmus—leninizmus világába vezető kaput. Talán legnagyobb érdeme Lukácsnak, hogy elméletileg érdeklődő emberek egész nemzedékét segítette át a küszöbön.“ (I. m. 90. o.) Tiszta és világos beszéd:: hitelt adhat a dialógusnak is, a vitának is. Mert ha Mittenzwei és szerzőtársai — vagy bárki más — úgy érzik, hogy van vitatkoznivalójuk egy különben történelmi jelentőségű életművel, ezeji az alapon, ezen az „új síkon“ joguk és kötelességük a szókimondás, az ellentmondás. És a Mittenzwei vezette kollektíva ,nemcsak szándékokról ad számot. Eredményeket is felmutathat. még akkor is, ha célja ezúttal körülhatárolt: „az olvasó előtt fekvő munka témctköre Lukácsnak német szocialista írókkal 1931 és a 40-es évek vége, 50-es évek eleje közötti időszakban folytatott eszmecseréire korlátozódik“. (5. o.) Pontosabban: elsősorban a máig gyűrűző kontroverziára a brechti dramaturgiával, a 30-as évek nevezetes expresszionizmus-vitájában elfoglalt lukácsi álláspontra, a Linkskurvéban kibontakozott eszmei szópárbajra a riportregényről, a „tényirodalomról“; Lukács emigráciőbeli konfrontációjára az örökség értelmezésében a zeneszerző Hanns Eislerrel. a filozófus Ernst Blochhal; aztán a tisztázás útját egyengetni kezdő Ismert levélváltása Anna Seghersszel. És nem marad említetlen az sem, hogy hogyan ítélt, milyen ügyet képviselt Lukács akkor, amikor kiállt Johannes R. Becher lírája, Gustav Wangenheim színháza mellett, vagy hogy öregkori megemlékezésében fin memóriám Hanns Eisler, 1964 — magyarul lásd: Kritika 1974. jan.) maga is revízióra szorulónak minősítette egyik-másik — főként Brechtre és Eislerre vonatkozó — korábbi állás- foglalását, és hangot adott meggyőződésének: a háború utáni találkozásai, beszélgetései Eislerrel meggyőzték őt a régi viták újragondolásának szükségességéről. Meg arról is, hogy egykori vitapartnerei ugyanazt az alagutat fúrják a hegy alatt, mint ő maga, s így az ellentétes oldalról kiinduló útépítők a középen szükségképpen találkoznak majd. Látnivaló, bármilyen körülhatárolt a tematika történetileg, az elméleti spektum mégis igen széles. A „módszer-vita“ rekonstrukciója pedig nagyon is gazdag hozadékot ígér. Új adatokat és szempontokat jelenkori problémák megközelítésére. Ezek között kell számon tartanunk egyebek közt azt, amit a szocialista művészet új funkciójáról, az nvnntgarde jellegű formai előretörés és a társadalmi-realitás diktálta technológiai „visszalépés“ dialektikájáról, mindenekelőtt pedig az egész Lukács-kérdés markánsabb hisztorizáiásának szükségességéről olvashatunk. A mérleg pozitív oldalához tartozik a zárófejezet is: Lukács életének és működésének — az apróbb tévedéseket leszámítva — korrekt krónikája. Az összkép mindazonáltal nem egységes — erre maga a szerkesztői előszó is figyelmeztet — és főképp: lényeges pontján nem éppen meggyőző. Mélyebben átgondolandó, nem utolsósorban következetesebben historizálandó lenne például az esztétikai értékeknek az a vonulata is. meiy- lyel a szerzők az irodalomkritikus Lukács álláspontját szembesíteni akarják, s melyre voltaképpeni ellenjavaslatukat építik. Szerintük a XX. századi szocialista irodalom igazi irányjelző fá- roszai éppen azok az életművek, amelyekkel szemben Lukács leginkább fenntartással viseltetett: Brechté mindenekelőtt, a „tényirodalmat“ népszerűsítő Szergej Tretyakové a zenei anyag funkcióváltásának törvényszerűségeit vizsgáló Eisleré — az ő nyomukban formálódott ki a weimari Németországban, majd az emigrációban az az irodalom, amelyre a jelenkor szocialista kultúrája mint közvetlen előzményre támaszkodhat. Nem lenne értelme most szavakon lovagolni, s azon meditálni, mi indokolja, hogy ezt a vonulatot a „Materialästhetik“ gyűjtőfogalma alá rendeljük, ahogy ezt Mittenzwel vagy az Eisler- tanulmány szerzői, G. Mayer és G. Knepler teszik, és túl messzire vezetne, ha itt akarnók tisztázni, helyesen értelmezzük-e az új művészeti technikát, ha tőle várjuk a kulcsot az új művészet eszmei radikalizmusának, a befogadót intenzívebben aktivizáló hatékonyságának megértéséhez, ahogyan a lukácsi realizmuskoncepció számos bírálója teszi. Az persze kétségtelen, hogy a 30-as és a 40 es évek marxista esztétikájában — nemcsak Lukácsnál és elsősorban nem nála — gyakran okozott zavart egy sor technikai újítás közvetlen ideológiai minősítése; itt vitathatatlanul kívánatos ler.ne, hogy felülvizsgáljuk az elsietett-elnagyolt esztétikai általánosításokat. De vajon nem csupán egy vitatott álláspont továbbra is vitatható fonákja, ha például Thomas Mann helyett Brecht lesz a legfőbb esztétikai normatíva, a katarzisfogalmon alapuló „arisztotelé- szi“ esztétika helyett az elidegenítési hatáson alapuló „nem-arisztotelészi“ esztétika, vagy ha a tradíció nagyrabecsülése eleve a lukácsi felfogás előtti behódoiás ódiumát idézi fel, s ezért védelemre szorul még egy Becher is? Ha a vita tényleg marxisták között folyik, a tudományos objektivitás csakúgy, mint a mozgalom érdeke most azt követelné, hogy oszlassuk a fölös félreértések ködét. Miért kellene erőnek erejével bizonygatni, hogy az arisztotelészi és a nem-arisztotelészi alapozás között olyannyira áthidalhatatlan az űr, hogy változatlanul félreérti a brechti dramaturgiát, aki, mint ezt Lukács teszi, feltételezi a katarzis és az elidegenítési hatás — akár csak részleges — átfedéseit? A V- Effekt, olvassuk egy helyen, végső soron azon a világnézeti felismerésen alapul, hogy a társadalmi lét viszonyai, melyek a műben megjelennek, nem örök-természeti, hanem társadalmi-történeti, következésképpen a gyakorlat által megváltoztatható viszonyok. Tényleg azt hinné e fejtegetés szerzője, hogy a művészet defetisizáló- humanista küldetéséről szóló Lukács mást hirdetett? Hogy az elidegenítési hatás mechanizmusa eleve idegen attól a megrendüléstől, amelyet a jelentékeny mű a befogadóban kelt? Egyáltalán: tényleg az lenne kritériuma egy korszerű marxista esztétikának, hogy a teoretikus Brecht kanonizálása árán tegye jóvá a mulasztást, az érett drámaíró Brecht méltánytalan megítélését? Nem kevésbé elvarratlan szál az is, amit a lukácsi realizmuskoncepció kialakulásának történetéről olvashatunk. Való igaz: ennek egyik forrása a Blum tézisekben csírázó stratégiai elképzelés, a később kiteljesedő népfrontgondolat. De mindig is gyenge lábon állt az az érvelés, mely szerint a népfronteszme, vele együtt a munkásosztály új hangsúlyú szövetségi politikája csupán rövid kitérő, amelyet a történelmi helyzet múló bonyo- lódása kényszerített, s amelyet csak Lukács hibás elképzelése tett szinte monomániásan visszatérő stratégiai vezérelvvé. Egy német költőt idéztünk az imént: vallomása éppen Lukács máig tartó hatásáról szólt. A múlt feldolgozásának szükségességéről, amelyhez idő kell, több is, mint az emberélet fele, s amelyet nem ad ingyen a történelem. A fejlett szocializmus sem nélkülözheti egy, nemzet önemlékezetét és öntudatát, vele a realizmust, e szüntelen újra és újra megvívandó küzdelem művészeti organonját. Eggyel több ok arra, hogy a szocialista-humanista művészet legyen mélyen realista is. Eggyel több ok arra, hogy ne írjuk le, gyorsan avuló taktikai elképzelésként Lukács marxi—lenini fogantatásé, szüntelenül konkretizált és finomított realizmus- elméletét. Akkor sem, ha a konkretizálás és finomítás párbeszédre és vitára kötelez. ZOLTAI DÉNES * 0 z _ o' J UJ o 2 £ 1 O) H r. t< o 5 JE o 2 2 .= < a O J* LL C O E £ < BMI® ■ ■ ® WDlTfl mteWIMBM
