Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-26 / 39. szám
Tengerek, nyersanyagok, élelmiszerkincs I. Hosszú heteken át tárgyalt az ENSZ székhelyén, New Yorkban, a világszervezet által újra összehívott tengerjogi konferencia. Nemzetközi jogászok, halászati és olajkutatási szakemberek egész légiója figyelte a gyéren érkező, csak az időnként megrendezett sajtókonferenciákon nyilvánosságra hozott értesüléseket — a vita ugyanis zárt ajtók mögött folyt. Ezúttal nem is magáról az értekezletről, nem is az ott zajló vitákról szól két részből álló cikkünk, hanem a tengerjogi értekezlet hátterét próbáljuk meg felrajzolni és ösz- szefoglalni azokat a témákat, amelyek a világ országait — és egyáltalán nem csak a tenger mellett fekvő országokat — foglalkoztatják a tenger joggal összefüggésben. Azt mondják, hogy mindenki fellélegzett, amikor a New York i teremben az elnök, H. S. Ameraszínghe, Sri Lanka küldöttségének vezetője a megnyitó ülés tizedik percében bejelentette: zárt ajtók mögött tárgyalnak majd és a megnyitóülést követően csak sajtó- konferenciákon tájékoztatják a világot mindarról, ami a plenáris és bizottsági üléseken történik. Bejelentették előre azt is, hogy meddig tart most a konferencia munkája — de már az első kommentátorok hozzáfűzték ehhez a közléshez: teljesen valószínűtlen, hogy a tengerjogi konferencia mostani szakasza részletkérdések eldöntésén túl alapvetően rendezze álproblémákat. Tizennyolc esztendeje, 1958 íőta folynak a tengerjogi konferencia többször is újrakezdett megbeszéléssorozatai és bár jó néhány kérdésben ma is alapvetőnek tekinthető egyezmények születtek egy-egy konferencia-szakasz lezártával, mégiscsak maradt egy jó néhány olyan probléma, amelynek megoldására valószínűleg még több évig várni kell. Ezúttal nem is a mostani, New York-i konferencia-szakasz vitáiról kell beszélni, hanem egynéhány olyan dologról, ami könnyebbé teszi a New Yorkból érkező hírek értelmezését, egyáltalán annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy milyen témák megvitatására alkalmas és milyen megállapodások létesítésére nyújt lehetőséget ez a rendkívül széles plénummal tevékenykedő nemzetközi konferencia. (Ezúttal több mint 150 állam és igen sok felszabadító, illetve függetlenségi mozgalom küldte el delegátusait New Yorkba.) Hogy ez mit jelent, azt akkor értjük meg igazán, ha figyelembe vesszük: 1958-ban Genfben, az első tengerjogi konferencián még csak 86 állam küldöttei voltak jelen, és mindössze 46-an írták alá a zárójegyzőkönyvet és az ott megkötött egyezményeket. Ám azóta egykét kivétellel a világ minden országa és függetlenségi mozgalma rájött: magának árt távolmaradásával. Pár héttel ezelőtt hozták nyilvánosságra az 1974-re vonatkozó nemzetközi halászati adatokat. A Die Zeit című nyugatnémet hetilap megírta: a világtengereket veszedelem fenyegeti, a halászflották mind körmönfontabb technikai eszközökkel igyekeznek növelni halfogási eredményeiket. 1974-ben a zsákmány 70 millió tonna hal volt. A legbőségesebb halászati eredménnyel a japánok büszkélkedhetnek — közel 11 millió tonna hal volt hálóikban — utánuk mindjárt a Szovjetunió következik, több mint 9 millió, majd a Kínai Népköztársaság valamivel több mint 6 és fél millió tonna hallal. Ha valaki rápillant a Zeit által közölt térképre, láthatja a legfontosabb halászországok eredményeit, de az nincs ott a rajzon, hogy az országok legnagyobb része nemcsak partjai mentén halászik, hanem például az Atlanti-óceán északi felének vizéből az angolokon, izlandiakon, norvégeken és kanadaiakon kívül bőven merítenek az ezüsthátú zsákmányból brazil és mexikói, szovjet és dél-afrikai spanyol és fülöp-szi- geti halászhajők dolgozói is. Az sincs rajta a térképen, bár hallatlanul fontos dolog: a világ éhes szájainak ellátásában 1900 óta esztendőről esztendőre évi 2—2,2 százalékkal növekedik a tengerek halászatának szerepe. De ma már ennek a hallatlanul jelentős élelmezési szerepnek a fontosságát is túlhaladja egy másik kérdés: a tengermély más kincseinek, az olajnak, a földgáznak és a tenger alatti ásványoknak a kérdése. Kezdjük mindjárt az ásványokkal. Csak a legértékesebbeket említsük meg: Indonézia és Thaiföld közelében ónt, Dél-Afrika partjaitól 200 kilométerre gyémántot, a Mexikóiöbölben ként hoznak fel a tengermélyről egy két éve. 1974- ben kutatóhajók a Vörös-tenger forró, iszapos medrében rezet, cinket, ezüstöt és aranyat találtak és az a vélemény, hogy az ott található ásványmennyiség legszerényebben becsült értéke négYmilliárd dollár. A Csendes-óceánban esztendők óta komoly tudományos képzettségű szakértők vizsgálják ^a tengermélyen heverő krumplihoz hasonló formájú rögök összetételét. Az az elképzelés, hogy ezeknek a röA VILÁGTENGEREK VÁNDORAI — sok éven át a világ legnagyobb hajójának számított a Globtik Tokyo; mellette hatalmas gőzösök kis játékhajóknak látszanak göknek az anyaga — feldolgozás után rezet, nikkelt, kobaltot és mangánt állítottak elő a rögökből — a szárazföldről került a tengermélybe. A tudósoknak az az egyelőre még nem bizonyított feltételezése, hogy a folyók sodorták magukkal a valamilyen módon már feloldott ásványi anyagokat, amelyek egy-egy szilárd magra tapadva rögökké csomósodtak az óceánok mélyén. Az egyik nagy amerikai vállalat, a Summa Corporation nemrég szóz- millió dollár költséggel épített ezeknek a rögöknek a kutatására és felszínre hozására egy speciális, 36 000 tonnás hajót, a Glomar Explorert. Valószínűleg érdemes ilyen drága berendezésekkel a rögök nyomába szegődni, ugyanis John Merő kaliforniai tengerkutató szerint csak a Csendesóceánban legalább másfél trillió tonna ilyen rög van és ha a mai, egyelőre még fölöttébb drága feldolgozási módszerekkel vonják ki belőlük a tiszta fémet, akkor tonnánként 200 dollár értékű anyagot tartalmaznak. Ugyancsak Merő állapította meg egy szerény becslés alapján, hogy például nikkelből és rézből csak a Csendes-óceán mélyén levő és a rögök formájában összegyűlt tartalék bőségesen fedezi az egész emberiség két-három- száz éves szükségletét. De a zárt ajtók mögött, a New York-i teremben, a jelenlegi tengerjogi konferencián nem csak rézről, nikkelről, gyémántról, vagy mangánról, sőt még csak nem is csak halról van szó. Olaj és földgáz: ez a téma a legfontosabb és a tengerjogi konferenciákon még az is szóba kerül, hogy a szakemberek véleménye szerint miként viszonyul egymáshoz jelenleg a szárazföldi és a tengeri olajtartalék mennyisége és a kitermelés tonnánkénti költsége. Itt aztán mindjárt meg kell ismerkedni egy olyan fogalommal, amelyet először alig több mint fél évszázada ismert meg az emberiség. Abban a hágai teremben, ahol éppen augusztus végén zajlott a görög—tőrök vita a hágai nemzetközi bíróság előtt arról, hogy vajon kit Illet meg az Égei-tenger alatti rendkívül gazdag olajmedence hozama, 1923-ban Cecil Hurst a hágai nemzetközi bíróság állandó tanácsának akkori elnöke egy érdekes kérdő mondatot fogalmazott meg. „Kié a tengerfenék? — kérdezte Hurst, és a kérdésre adott válaszként kialakult vitában hangzott el először ez a fogalom: „kontinentális talapzat“. Hosszú esztendőkön keresztül csak geológusok, bányászok használták ezt a fogalmat, és 1958-ig, az első tengerjogi konferenciáig kellett várni, amíg a fogalom bevonult a nemzetközi jogba is. Nagyjában úgy fogalmazható meg hétköznapi nyelven a fogalom jelentése, hogy a kontinentális talapzat magában foglalja a parthoz csatlakozó, de a parti vizek területén kívül eső tenger alatti területekből a tengerfeneket, és az altalajt, körülbelül 200 méter vízmélységig. Persze ez a megfogalmazás nem felel meg egy nagyon lényeges kérdésre, hogy tulajdonképpen meddig tekinthető a part menti állam kizárólagos bányászati, kitermelési területének ez a kontinentális talapzat és vajon hol kezdődnek az úgynevezett „nemzetközi. vizek“, ahol már más országoknak is joga-módja van arra, hogy az egyáltalán nem olcsó tengeralatti bányászat segítségével ásványhoz, vagy ami ennél mostanában s valószínűleg még sokáig a legfontosabb, olajhoz jusson. Ehhez már - szükséges egy másik fogalom figyelembevétele, hozzákapcsolődása is, nevezetesen a felségvíz fogalmának kérdése. (Persze világosan meg kell mondani, éppen a mostani New York-i konferencia feladata lett volna, hogy megkísérelje véglegesen tisztázni a kontinentális talapzat ásványi kincseinek félreérthetetlen jogi helyzetét, mert ezt bizony eddig nem sikerült megtenni.) Ma az a helyzet, hogy a parttól tizenkét tengeri mérföldre (egy tengeri mérföld 1852 méter) a tenger a part menti ország felségvize; itt a part menti országé a kitermelés joga. Azt .már elfogadták a világ országai, hogy a felségvizeken túl, 200 tengeri mérföldig úgy nevezett „gazdasági zóna“ van — azt a kérdést azonban, hogy a 188 mérföld- nyi szélességű tengerrészeken, hogy áll a bányászati jog, az esetek döntő többségében még vitatják. Vannak tengerek, ahol a parti országok már régóta —* hat-nyolc éve — kölcsönös megállapodások sorozatával tisztázták ezt a problémát. Az Északi-tengeren például az olajkutatás és olajbányászat kérdéseit még azelőtt megállapodásokkal rendezték, mielőtt a mai. hihetetlenül nagyméretű és gyors fejlődéssel biztató olajbányászat megkezdődött volna. Az angolok, a norvégek, a dánok, a nyugatnémetek és az izlandiak elosztották egymás között a tengerfelületet és rárajzolták a térképre a kép- — zeletbeli határt. Hogy kinek jutott az olajban gazdagabb terület, azt e pillanatban még nem lehet tudni, az azonban kétségtelen tény, hogy a norvégok Ekofisk nevű vállalata és az angolok immár tizenkettőnél több mesterséges acélszigete alól jóval több fekete arany kerül tankhajókba és hordókba mint a nyugatnémet vagy az izlandi területekről. Hogy aztán holnap vagy holnapután mi történik majd. vajon nem azok a források lesznek-e a gazdagabbak, az még a jövő titka. Beszélni kell persze arról is, hogy mi minden történt másfélkét évtized alatt ä tengerfenék felhasználásában — mélység és parttól való távolság kérdésében. 1953-ban, amikor az első tenger alatti olajfúrásqk már eredményt hoztak, csak 25 méter vízmélység esetén mertek olajkutakat telepíteni. Tizenöt évvel később, 1968-ban 640 méternél tartottak, és 1975-ben már volt (az Északi-tengeren) olyan fúrás is, ahol a vízmélység több mint 2000 méter volt. Amikor az amerikaiak először fúrták meg a kontinentális talapzatot, az olajkutak maximális távolsága a parttól 31f kilométer volt. 1969-ben Ausztrália 300, Nicaragua 350 kilométerre partjaitól adott ki kutatási engedélyeket. A kutatási engedélyek témája mindjár fölveti azt a kérdést i-s, hogy vajon érdekes jogi emléknél jelenthet-e többet a valaha áthághatatlannak gondolt jogi elv, a „rex communis omnium usus“, vagyis a mindenki által használható, mindenki által birtokolt nemzetközi vizek kérdése, már ami az olajkutatást és az ásvány- kutatást illeti. Illő azonban itt rögtön leszögezni egy alapvetően fontos kérdést. A tengerek szabadságának, a hajózás szabadságának feltétlen megerősítése a nemzetközi tengerfog egyik legfontosabb alapelve, Azt jelenti, hogy minden országnak joga van hajózni a világtengereken, még akkor is, ha nincs tengerpartja és mesz- sze fekszik a hajózási utaktól, és jelenti azt, hogy az úgynevezett tengeri átjárókon, szorosokon minden ország minden - hajójának joga van áthaladni. Ez a félreérthetetlen alapelv mit sem változtat azokon a különböző korábbi-későbbi rendezéseken, amelyek mondjuk egy- egy ország part menti vizekkel kapcsolatos nyilatkozatait illetik, vagy azokat a már említett megállapodásokat, amelyeknek során, egyes part menti országok esetleg előzetes megállapodás alapján megosztják az egy-egy tengerrészre vonatkozó kutatási tevékenységet. • (Folytatjuk f G. M.
