Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-09-19 / 38. szám

1976 l. 19. volna egymást, előbb Franco húzta le róla a hálóinget kicsit erőszakosan, de mégis finoman, aztán ő is segített neki levetkőzni, és ott volt a fiú egy szál trikóban és alsónadrágban. És rajta sem volt már sémiin más, csak egy kis bugyi-... ■ Újból elpirult, és meleg hullámzott végig a testén. Megint érezte, talán még erősebben, az ágy illatával keve­redő dohány szagát. Franco fogai az övéhez koccantak, és mialatt Franco keze egyre bátrabb lett, ő a fiú nya­káról a hátára vonta a kezét, és kezdte lehúzni róla a trikót, sóhajtva: „Vedd le, Franchino, vedd lo...“ — Ébresztő! — kiált rá fivére né- hánv íitleg kíséretében. Már másodszor szólt neki, mire Franco felfogta, hogy fel kell kelnie. — Hány óra? — kérdezte nagyot ásítva, és kinyújtotta karját a takaró alól. — Hét. — Hét? — És már ugrott is ki az ágyból. Szörnyen fáradt volt, fáradtabb, mintha egész éjszaka verekedett vol­na. Kezét-lábát mintha gúzsba kötötték volna, szemét mintha sosem tudná tel­jesen kinyitni. Megmozgatta összetört tagjait, majd azzal biztatta magát, hogy a hidegvíz­től biztosan föléled. Mezítláb kiugrán­dozott a szobából és a vécé felé vette útját. Ha látjátok öt, egy szál rózsát helyettem néki adjatok, s a kószáló szél hozza eí nekem azt az illatot — énekelte, míg a vizet folyatta a mosdóba. Más adja nekem a rózsaszálat, bár engem szerettél. Légy boldog mással, ha velem nem lehettél. — Inkább csipkednéd magad ének­lés helyett — nógatta a bátyja, aki már. felöltözött. Franco nem felelt. I.ehajolt és a csap alá tartotta fejét, legkisebb porci- káját is átitató végtelen boldogság fé­nyében jelentéktelennek látszott az éb­ren álmodott hosszú szeretkezés min­den fáradalma, minden következménye. Beszappanozta az arcát, kezét, karját, és széles sugarakban zúdította magára a vizet. Az egész éjszakát Vele töltötte, las­san közeledett hozzá, simogatta, ölelte, magához szorította, csókolta, végül köl­csönösen segítve egymást, levetkőztek, s a lány ott maradt az ő karjában tel­jesen mezítelenül. Lehajtotta fejét, hogy hajából kirázza a vízcseppeket. A törülközővel alaposan ledörzsölte a karját, nyakát, arcát. Majd végignézett az alsónadrágján és elmosolyodott. „Tisztát kell vennem — gondolta. — De már nincs idő tisztességesen meg­mosakodni, majd este — határozta el. • — Majd este“ — ismételte. A konyhából testvére sürgetése hal­latszott: — Mozogj már! Hányszor mondjam! És Ö? Vajon Ö is velem tölthette az éjszakát? A címet megadta, hazafelé jövet küldök neki egy lapot, megírja, hogy vasárnap délután hánykor várja a hatos végállomásánál, vagyis ott, ahol megbeszélték. Még sosem látott olyan szép lányt, mint Rina; szép és tartózkodó. A többi lány visszataszító magakelletése csak növelte vonzódását Rina finom, egy­szerű természetéhez, még inkább meg­győződött arról, hogy ilyen lány való hozzá. Mert a nők csak így tetszettek neki. „A nő szépsége önmagában rej­lik“ — gondolta, és ez a megállapí­tás, először életében,- a férfiúi öntu­dat és büszkeség megnyugtató bizton­ságát váltotta ki belőle. Felöltözni, megfésülködni, beugrani a konyhába és üdvözölni az édesanyját, odaszólni indulássá kész, türelmetlenül topogó fivérének, hogy rögtön jövök, beleaprítanl a kenyeret a tejeskávéba, inni és enni, lefutni vele a lépcsőn, át­menni a kerten, utolérni bátyját, aki már a sarkon várta — mindezt olyan fantasztikus gyorsasággal vitte véghez, hogy maga is elcsodálkozott. „Ez már a szerelem — gondolta. — És a szerelemben még a fáradtság is gyönyör.“ Miközben-felpattant a biciklire, mint­ha látta volna Rinát, amint kilép a ka­pun, valamelyik barátnőjével felszáll a villamosra, beutazik a harisnyagyárba, és minden gondolatával, vágyával, tes­tével csak öt kívánja. „Fogod“ — mondta és csókot dobott neki. Mit érdekelte, hogy minden egyes mozdulatánál sajog keze-lába, hogy a szokásosnál kétszeres erőfeszítéssel tudja csak követni bátyját, aki tán so­sem pedálözott még Ilyen gyors iram­ban. Csekély ár volt gz az éjszakai gyö­nyörködés, kétszeresét is megadná érte nyomban. De várni kell vasárnapig. Ad­dig is ma egész nap vele lesz, és éj­szaka, álmában... A csókok, ölelések, a sóhajok, ahogy egymást szólongat- ják: „Rina, Rinetta“ és „Franco, Fran­chino“, és közben a simogató kezük ... De szép lesz, Szüzanyám, de szép! ÖVÁRI KATALIN fordítása Becsk, ez a vaskos nagyköz­ség, olyan öntelten terpesz­kedik a Dráva magyar part­ján, belekönyökülve a folyóba or­mótlan hídpilléreivel, hogy az Al­pokból gondtalanul érkező víz za­varodottan örvényleni kezd, nem tudva, folytathatja-e útját a Duna felé, és talán vissza is fordulna, ha a helybeliek közül egy rossz szót szólna valaki. A vasút szárny­vonala se mer oda egyből beállí­tani, a különben fontoskodva zi­háló gőzösök a helységen kívül tiszteletkört írnak'le, majd csö­römpölő vagonjaikkal közvetlenül a folyó pártján óvakodnak" végig, szinte készen rá, hogy a hullá­mokba bukfencezzenek le, ha egy­szer a külső szemafor erre utasí­tana; ám a terebélyes becski ál­lomás — a jómódban eltunyultak bambaságával — az iránt is kö­zömbös volt, hogy az akkori rit­ka forgalomban ugyancsak csóró kis szerelvények lihegtek be eléje, és sunyin füttyögve máris kattog­tak tovább. Pedig itt a háború előtt állandóan rakodó tehervona­tok ütközői csattogtak, túlterhel- ten feszülő tengelyek nyüszítettek, mert a nagybirtokok és a zsíros kör­bokrai mögé húzódtak a házak, vá­ratlanul egy-egy rohamozó kutya csapódott belülről a kerítésnek, és végig a porta mentén Őrjöngő acsarkodással kísérte ellenszenves katonaszagunkat. Embert alig lát­tunk, s a közelünkbe érők lehal­kított sváb és sokác beszéde fe­nyegetően érthetetlen susmorgás volt a fülünknek. A masszív épü­letek a termékeny Dráva-völgy gazdagságával hivalkodtak. Száza-' dók óta vásározók jártak le az Adriáig és föl Krakkóig, a helyi tímárok, korongosok, késesek és vargák, ötszázéves flórenci arany­tallérokat bújtattak a ládafiában. És mint hamu alatt a makacs pa- rázslás, ez a lefojtott világ fel­lobbanni vágyott: az inas férfiak testtartásában egy összenyomott rugó feszült, a hegyes és mégis nyúlánk nők pedig elutasítóan égő szemmel, aprózva imbolygó léptek­kel suhantak tovább, mint akik csordultig töltve viszik önnön ma­gukat. Éjszakánként olykor eszeve­szett mutatás-muzsikálás zuhogott ki a lángoló ablakú nagyvendég­lőből, a fekete titkú kertek felől izgatóan áradt a kanca-nevetés, és nyomában a minden átmenet nél--­0A1L tsm'N nyék parasztgazdasagai ömlesztet­ték a szállítanivalót. A MÁV beton- kerítéssel elzárt tágas rakodóterü­letén a korhardozó raktárak és a salakból döngölt betonfalú rámpák közt azóta is mellékvágányok rozsdásodnak ott, ahol valamikor gabonahegyek, krumpligörgetegek, cukorrépa-piramisok erjedő /szaga terjengett és a méla gulyák, ké­nyes ménesek közt közönségesen hangoskodó, retkes kondák. höm­pölyögtek sivítozva-röíögve. Ötven­kettőre mindebből semmi sem ma­radt. Az ország vérkeringését elté­rítették a jugoszláv határ mellől, a töltésen hivalkodó szögesdrót ke­rítésen túl elárvultán hínárosodott a Dráva, és ha locsogva a partol­dalba mart,, alattomos aknák for­dultak ki a parlagon hagyott, ter­mékeny hordaléktalajból. Az állo­másra beköltözött az Éberség, gép- pisztolyos, zöld tányérsapkások kutatták át az ide érkezett, ki­mustrált kocsikból összeállított, riadt személyvonatokat, és a rám­pák körül a határőr műszaki egy­ségeknek szállított román fenyő­gerendák máglyái tornyosultak, és szertedobálva a barátságtalan szö- gesdrót-gurigák légiója. Ebbe a konokul elcsöndesült nagyközség­be érkeztünk meg Illés őrmester­rel egy sárgán izzó pyári délutá­non, mikor a vidéki mozdulatlan­ság olyan sűrű légkörű, mintha vajtömbbe lennénk belezárva. Alig léptünk ki az állomásról, robba­nást hallottunk. Ilyenkor a ge­rincbe csapó első ijedtség után ro­hanni akar az ember, menteni, se­gíteni! — de körül semmi se moz­dult ... Nem nyíltak ki ablakok, nem trappoltak a kíváncsiskodók, még egy vonatellenőrző határőr se bukkant elő. Talán a folyó mo­sott ki egy aknát, és itt hozzá­szoktak már ehhez? Percekig to­pogtunk az állomás előtti salakos tér remegő forróságában, és egyre kevésbé volt kedvünk bemenni Becskre. Pedig a gesztenyefás Vasút utca két oldaláról a lombo­zat csodásán egybeolvadt, de ez a hűvös zöld meseút: ami másoknak oly barátságos lehetett, nekünk is­meretlen alagúttá vált, ahol a túl­vastagodott, komor törzsek elutasí­tóan furakodtak elénk a járda­szélről, és a fakoronák szövevé­nyéből tüskés gesztenyegránátok potyogtak ránk. Előkertek orgona­kül felvillámló késelések vércsu- szamoá sikolya. Akadt olyan legény, aki a gépállomás trakto­rával gázolt át drótakadályukon, a robbanásoktól megbillent akname­zőn fölfordult a géppel, és lesza­kított féllábát maga után von­szolva ugrott a Drávába, hogy a túlpartra vergődjön át, elszakított szeretőjéhez. Itt Pécs és Nagyka­nizsa közt félúton, a határőr ke­rületek középpontjaitól távol, egy kihelyezett műszaki-aknász szaka­szunk élte világát. A Stolz-féle el­hagyott kereskedőházban tanyáz- ' tak. Az elhanyagolt földszint egy­kori üzlethelyiségében, a lehúzott rozsdás vasredőny mögött, az ak- násládákon patkányok kergetődz- tek, és a homályban hetedíziglen emlékezve sivalkodtak a régmúlt idők cukros- és liszteszsákjai után. Az emeleten egy cigánytanyára emlékeztető körlet nyomorúságában ferdére taszigált, rendetlen emele­tes ágyak voltak, foltozott és kosz­tól kifényesedett szalmazsákokkal, a pokrócok foszlottan lengedez­tek, s az ágyak alól felgörbült orrú csizmák és vakfoltos gép­pisztolyok kandikáltak ki. Őrség sehol, minden tárva-nyitva, oda- fönt csak Makány tizedes — egy gömbölyű koponyájú, jámbor fiú — feküdt kuckóiéban, az emeletes ágy felső részén. A többiek? — kukucskált le ránk közömbösen. Pénzhez jutottak és valahová el­csámborogtak, igy megy ez megint napok óta, dobjuk le magunkat, vagy megjönnek vagy se. Hát nem töltögettek? — kérdeztük ja ki­mosott aknák visszatakarása ha­sonlít a krumpli töltögetéséhezj, de Makány fejcsóválva intett, hogy nem, és befordult a fal felé. Tud­tuk, hogy az itteniek saját magu­kat lopják meg. Az állomáson a leömlesztett és egyre újabb vonat- szerelvényekkel érkező, felmérhe­tetlen mennyiségű fenyőgerendát árulták, kihasználva, hogy akkori­ban egy szál redves deszkát se lehetett kapni. Ötletszerűen kótya­vetyélték el, teherautószám, és ha megszorultak, néhány liter pálin­káért is befarbltak éjszaka a vá­sárló udvarára. Pólyák törzsőrmes­ter volt ennek az elkárhozott sza­kasznak a parancsnoka, aki a ha­tárőrség Pálfy-féle újjászervezésé­ből, a hőskorszakból maradt meg. Hogy miért? És milyen áron ...?. Társai rég eltűntek, tudta, hogy egyszer rá is sor kerül, és fékte­lenül odadobva a gyeplőt, szágul­dott a lebukás felé. Az elhárítók már szemmel-, tartották, «.iramukba is iramodtak a becski erdőn túl, de a fatolvajok észrevették a kí­séretet, és a teherautó platójáról ledobálták a gerendákat, hogy ne tudják követni őket, Pécsett a gaz­dasági osztály lázasan készítette a kimutatásokat, hogy mennyi fa­anyagnak kellene lennie, csakhogy a kapkodó határmegerősítés fejet­lenségében számolatlanul érkeztek a tehervagonok, már semmiféle rovancsolás nem mérhette fel, mit építettek be és mi hever gazdátlanul. Pólyák tudta ezt, csak arra ügyelt, hogy ki ne józanodjdn, és meg ne lássa maga alatt az örvényt, ami véletlenül még a felszínen pörget­te. Ivott és kurvázott. A becsukott üzletű cukrászdásnéhoz járt, és amikor a szőke hústorony férje váratlanul toppant haza a sztálin- vúrosi kubikolásból, ez az agyag­képű, öles török cukrász olyan ve­rekedést csapott a menekülő Pó­lyákkal, hogy a segítségére siető becsiccsentett társai alig tudták ki­menteni. A helybeliek a török cuk­rász pártjára álltak, és hajnalig zengett a község a pofozkodástól, közelharc dúlt háztól házig... Éj­fél után szállingóztak haza a vi­rágos kedvű katonák. Az álmos Makány tizedes hiába szidta tár­sait az emeletes ágy magasá­ból, zajosan előrántott zöld kato­naládákra és a mocskos lepedőjű ágyakra telepedve, konzerveket hasítottak fel, befőttes üvegek rop­pantak szét az ügyetlenné vált markokban, és a harsogó jókedv szüneteiben pótivásokra körbejár­tak az üvegek. Morajlott a vén ház emelete, velünk alig törődtek. Illés őrmesternek tulajdonképpen szolid elszámolnivalója akadt ve­lük: Pólyák felcsinált a környéken egy némbert, és a gyerektartást Illésen akarták behajtani. Pólyák törzsőrmester is cafattá ázva ér­kezett meg, ezért mindjárt ma­gas hangon kezdte, egyre csak or­dítozott, tagadott, gúnyolódott: ilyen állapotban vékony nyaka ki­vörösödött, és felcsapott fejét rá- zogatva rikácsolt — ezért Pulyká­nak csúfoltuk. I-latárvadász volt a háború végén, és amikor nyugat­ról hazaóvakodott, kis idő után az újjászerveződő határőrséghez állt be. A nagy tisztogatásokat átvé­szelte, de szétesett, lelkileg lezül- lött, ez az alig harmincéves férfi úgy nézett ki, mint akin százéves háborúk meneteltek át. Illésben, továbbszolgáló tiszthelyettes társá­ban azt az új eresztést utálta, aki a helyükre áll. Illés nemrég írt alá, tényleges katonaidejét le­szolgálva, nem ment haza a falu­ba, földjüket elvette a téesz —in­kább katonának maradt. A régiek, a jutásiak ellen nevelték őket, hogy is tudott volna szót érteni Pólyákkal? Veszekedésük egyre vadabb lett, mert Pulyka döntöt­te magába az italt. Hiába rángat­tam Illés zubbonyát, eszét vesztő dühvei Pulyka fejére borította an­nak egész szennyesét: a lopásokat, botrányokat és katonai bűntette­ket. Köszörülik már a kést, amit a nyakára tesznek, fenyegette a lilán tántorgó törzsőrmestert, meg­unták a parancsnokságon ezt a tárgyadombot — és ekkor csönd lett a szobában. Nagy csönd. A kijózanodás dermesztő üressége, amikor mindenki a hadbíróság szűk udvarára gondol, az utoljára felolvasott ítéletre. Pulyka meg­roggyanva csúszott le a földre, el­hagyta az ereje. Azt hitte, mindent megértett. És vége mindennek. Mért nem mondtad, hogy ezért jöttél...? — motyogta, és előrán­gatta a revolverét. Nem viszel se­hová, rendben van, egyszer min­denkinek fizetni kell, de a nőnek te fizetsz, rajtam már semmit sem hajtanak be — és ahogy ott a föl­dön ült, vicsorogva, • szájba lőtte magát. Ordítást hallottunk: az ön­gyilkos fején átsurranó golyó Ma- kányt érte, aki a sarokágy felső részén feküdt, háttal kifelé, mint akinek semmi köze az egészhez. A fenekébe fúródott lövedéktől, fáj daliméban félőrülten forgolódott az ágyán, ide-oda vetette magát, amíg le nem zuhant a lábunk elé, és a padlón hentergett kínjában, kezé­vel a tompora felé kapkodva — ezért a tátott szájú és feltárult koponyájú nagyon csöndes öngyil­kossal senki se törődött. Makány ordítozó vonaglása elől ugráltunk félre, és a seggbelőtt ember lát­tára a részeg bandából kitört a hisztérikus nevetés. Fékezhetetle- nül röhögtek, hiába rivallt rájuk Illés elborzadva, hogy „abbahagy­ni, állatok!“ — görcsös csuklásokkal röhögtek, röhögtek, de úgy, hogy az már inkább zokogásnak hallat­szott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom