Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-19 / 38. szám
» mellett Franco halk, de félreérthetetlen hívását: „Jöjjön ki velem. A sarkon túl már rét van ..." Az ötödik táncnál mondta ezt. — A szeme valami csodálatos — csúszott ki akaratlanul a száján, de rögtön félbe is hagyta vallomását; érezte, ha folytatja, ha nem is mond mást, csak puszta dicséretet akkor is elárulja titkát, pedig helyesebb volna magában tartani. Áldott legyen az a délután, áldott legyen az az elhatározás, hogy Rescaldinában töltsék a vasárnapot. És ha belegondol, hogy az elején még ő ellenezte!-r Rescaldinában? — fordult a sráchoz, aki ezt ajánlotta nekik. — Miért pont Rescaldinában? — Ott lakik az egyik kollégám. — És nekünk mi közünk hozzá? — vágott vissza, bár tudta, ő a legfiatalabb, s a véleménye nem sokat nyom a latban. — Jól néznénk ki, ha mindannyian fel akarnánk keresni az ismerőseinket! — csatlakozott Rinához valamelyikük. — Megvan rá az okom, hogy ezt javaslom. A közelben van egy klassz hely, ott még táncolni is lehet. Néhány percig haboztak, nem tudtak választani a homályos, bizonytalan ötletek között. Végül mégiscsak Rescal- dina mellett döntöttek. — Rendben van, menjünk oda — határozott Riguttini az élsportolók magabiztosságával, tudva, hogy fölénye a tétovázókat is meggyőzi. — .De ha mégsem érezzük ott jól magunkat — tette hozzá —, megnézheted magad! Motorra és robogókra ültek: három szerelmespárocska, akiket többé vagy kevésbé gyöngéd szálak fűztek egymáshoz, és a maradék: két fiú és egy lány, Rina, aki magányos helyzete miatt viselkedett ilyen hűvösen és tartózkodóan, pedig... De ki is gondolta volna, hogy éppen ott. Rescaldinában találkozik vele hogy éppen ott találkozik az első szerelemmel? Elmosolyodott magában, nem is tudta, mit jelentsen ez a mosoly, örö- met-e vagy félelemmel átszőtt, ösztönös Védekezést, hogy elrejtse szíve szenvedélyét. Nem, nem lett volna szabad mesélnie róla, még legkedvesebb barátnőjének sem, aki semmiről sem tudott, hiszen azon a délutánon nem tartott velük. Szülei rokonlátogatóba mentek, és neki kellett vigyáznia beteg kisöccsé- re. Nem lett volna hát szabad beszélnie róla, bár az akadozó, tétovázó mesélés közben úgy érezte, mintha még mindig ott lenne vele, és ez az érzés különös örömmel töltötte el. „Kisasszony, megengedi?“ — ezek voltak ismeretségük első szavai. De ki is volt még akkor számára Franco? Csupán egy ismeretlen fiatalember valamelyik szemközti asztaltól. És mégis, Iminek tagadja, hogy a fiú már kezdettől fogva, amikor még csak álldogáiltak, vagy valamelyik társaságbeli lánnyal táncolva közelebb került hozzá, hosz- szan pihentette rajta lázasszenvedélyesen csillogó szemét. Aztán odalépett hozzá, s neki összeszorult a szíve. Fel kellett állnia. Pulóvere, megszabadulva háta szorításától, csúszni kezdett lefelé a szék támláján. Testét meleg öntötte el, és kipirult az arca. Talán mert őt kérte fel először az idegen? De hát nem volt ez logikus? A többi lány mind a fiújával volt, és ő nem várhatta el a társaságban levő két fiútól, hogy csak vele táncoljanak, többször is odamentek a közeli asztalhoz, és onnan kértek fel lányokat. Talán ez az idegen azért választotta pont őt, mert látta, hogy egyedül ücsörög az asztalnál, és titokban szomorúsággal figyeli az előbukkanó, majd újból eltűnő táncoló párokat? Ez a feltételezés egy kicsit megkeserítette jókedvét; igyekezett elűzni kellemetlen gondolatait, tudta — ha nem is volt rá különösképpen büszke —, hogy csinos, és jó alakja van. Szorongva ment a táncparkettig ismeretlen lovagjával, de önbizalma végül is segített legyőzni szorongását. Néhány elvétett vagy megkésett lépés után már tökéletesen sikerült követnie a zene ütemét, olyannyira, hogy a fiú szinte kötelességszerűen így kezdte a beszélgetésüket: — Csodálatosan táncol. A fiú fekete volt, és neki mindig a feketék tetszettek. Ez a tény újból igazolni látszott eddigi elképzeléseit, hiszen maga körül mindig látta és eddigi ismeretségei során maga is úgy tapasztalta, hogy a szerelemben a feketék a szőkékhez vonzódnak és viszont, eltekintve néhány kivételes esettől, amely csupán arra jó, hogy erősítse a szabályt. Fekete a haja és a bőre is sötét, hiszen egész nap ott áll a tűző napon a castellazzói égetőkemencék előtt, és a két szemében ... Ha megkérdezi, nem tudott volna válaszolni rá, hogy valójában lovagjának a szeme tetszett-e neki a legjobban, vagy csak azért vonzotta annyira, mert az keltette fel először a figyelmét. A következő' számok alatt, ahogy meg-megremegve összesimulva táncoltak, Franco arca olyan közel került hozzá, hogy érezte leheletét, száját, ajkát. És ha arra gondol, hogy egy napon — mikor, mikor? — majd őt csókolja ez a száj... Ezen a délutánon még alig-alig érinthette meg, futó sóhajként simogatta fülét, arcát... De most hogyan is fejezze be barátnőjének ezt a lelkendezést? Hagyja félben csak úgy, minden további magyarázat nélkül? — Na és aztán? — kérdezte barátnője, miután néhány percig hiába várta a folytatást. — Nincs tovább? — Hát... — kezdte újra Rina, majd némi töprengés után hozzátette: — Jól szórakoztunk, ez minden. Kár, hogy hamar vége szakadt az estének, és haza kellett jönni... — És így odavagy érte? — Kiért? Francóért? — Miért, mit gondolsz, kiről beszélek? — Tulajdonképpen ... felelte Rina és örömteli, ugyanakkor a helyzet ko, molyságáról árulkodó mosoly jelent meg a szája körül. — Értem én! Nem akarod beismerni, de így van — csapott le a barátnője. — Hagyd csak, én már jártas vagyok az ilyesmikben. „Jártas? Miben? Hogyan?“ — gondolta Rina, de nem szólt semmit. — Majd meglátjuk, mi lesz ebből. A címét megadta legalább? Még Rína is észrevette, pedig természeténél fogva jóhiszemű és naiv volt, hogy barátnője szavaiban irigység bujkál, de nem tudott, s ha tudott volna, sem akart hasonló hangnemben válaszolni. Csupán egyszerű tényre szorítkozott. Minek is hazudozni, amikor úgy volt szép minden, ahogy történt! — Én adtam meg az enyémet, és azt mondta, hogy majd ír. — Azt várhatod! — legyintett a barátnője. — Még mindig nem tudod, hogy milyenek a férfiak? Már á kölykök is értik a módját, hogyan kell fűzni a lányokat, aztán meg fütyülnek rád. De Rina nem hitte, hogy az ő res- caldinai lovagja is ilyen lenne; lehetséges — vélte —, hogy a többiek valóban olyanok, mint amilyennek a barátnője leírta őket. — Ahogy az ember elhallgat téged, még azt hihetné, hogy a férfiak eddig még csak csupa kellemetlenséget okoztak neked __ — így is van — hajtotta lo fejét a barátnője. — És eddig miért nem mondtál nekem soha semmit? — kérdezte Rina hirtelen támadt csalódással. — Mert csak a szép dolgokról mesél szívesen az ember. Ha szomorú, azt magában tartja. Így teszel majd te is, ha a piperkőcöd egy szép napon nem ad több hírt magáról. Nem ad? Még hogy semmit se tudjon róla, az ő Francójáról? Nem, az lehetetlen! Még ha már csókolóztak volna! De így, amikor még minden szép előttük van?! — Azt hiszem tévedsz — csak eny- nyit válaszolt. — Kívánom, hogy igazad legyen. De csak akkor nem ér csalódás, ha rosz- szat gondolsz a férfiakról. Későre járt, lassacskán megfogyatkoztak a házak előtt beszélgető csoportok, fiúk és lányok búcsúzkodtak. és hazafelé szállingóztak. Roserio és Vialba között, mint minden héten, haldoklóit' a vasárnap, pihenés, szórakozás a végéhez közeledett, s a kielégü- letlen telítettség fájó szomorúsággal lepett be mindent, a motorok és robogók zúgását, az embereket, lépteiket, beszélgetésüket, mintha újból rájuk nehezedett volna az plőttük álló. hat, munkával terhes nap minden búja, gondja, baja. — Menjünk, késő van már — szólalt meg Rina. — Menjünk, ha úgy gondolod — hagyta rá barátnője. És ahogy elköszöntek egymástól, még hozzátette: — Gondolom, felesleges szép álmokat kívánnom. Rina szomorúan elmosolyodott, rosz- szul esett neki, hogy még a legkedvesebb barátnője sem tudja átérezni boldogságát, még ő is iriggyé és álnokká válik, s egy bizonyos ponton túl senki idegen nem képes megérteni és átérezni azt, atai számunkra fontos, lényeges. Elköszönt és elindult hazafelé: „Ö, Franco. Franchinom!“ — szólon- gatta zárt ajakkal, a takaróba burkolózva. S ha bár nem volt egyedül a szobában — tőle két-három méterre, a faihoz támasztott tábori ágyon aludt nyolc- és ötéves kis öccse —, úgy érezte, most egyedül ura ő itt mindennek. Ha szükséges lenne, akár hagosán is kimondhatná a nevét, senki sem hallaná, senki sem venné észre. De szebb így, magában, magának ismételgetni, mintha ott lenne mellette az ágyban, és átölelné és csókolná és ő is ölelné őt és csókolná. Az első adandó alkalommal, ha újra találkoznának, nem engedné el füle Nem tréfálkozott szemtelen vidámsággal, mint a többi fiú, jobb kezével továbbra is a csípőjét szorította, óvatosan, mintha félne, hogy fájdalmat okoz neki, vagy esetleg megbántja; bal kezével egyre szorosabban fogta az ő kezét, és csak annyira emelte fel, amennyire feltétlenül szükséges volt, hogy betartsák a tánc szabályait, míg kedvük és vágyük szerint legszívesebben egymásra hemperedtek volna A hívásra, hogy menjen ki a rétre, nem szólt semmit, csak elmosolyodott, és Franco válaszként még jobban magához szorította, annyira, hogy szinte a lélegzete is elállt, és érthetetlen, ködös érzései támadtak tőle. Megfordul/' az ágyban, mintha ez az érzés, amely megint szétáradt benne, megtörte volna békés nyugalmát, amelyben eddig Francéra gondolva ringatózott. Forróság öntötte 3l a testét; felemelte a karját, megigazította a takarót, mintha a paplan alá tóduló friss levegő lecsillapíthatná. Az ágy másik végében feküdt, szemben az ablakkal, ‘amelynek rosszul záródó zsa- lugáterein beszivárgott az utcai lámpa fénye. A házuk előtt egy motor zúgott el, és zajára Rina összerezzent, mintha egy idegen éppen egy titkos, meghitt pillanatban lepte volna meg A szíve gyorsabban kezdett dobogni, és szokatlan ritmusával követte a motor zúgását a kanyaron túlra, túl a házakon és a mezőkön, míg a csönd újra vissza nem tért az utcára, a szobába. Időnként behallatszott, ahogy édesanyja tesz-vesz a konyhában, a nagy asztalon vasalta a tiszta ruhát; óvatos moccanások, nyikorgások, köhögések Hogy is tudna aludni ma éjszaka, amikor majd szét feszíti a boldogság, és valahányszor behunyja a szemét, Franco jelenik meg mellette, de nem azért, hogy sétálni hívja, hanem melléfekszik, az ő ágyába, átöleli a csípője körül, egyre jobban magához szorítja, a karjába zárja — .erősebben, Franco, erősebben“ —, a lábuk összefonódik, csókolgatja a nyakát, fülét, arcát, míg végül száját a szájára tapasztja, tán maga sem tudja, milyen szavakat suttog közben. „0, Franco, Franchino! — sóhajtott fel megint, és a fiú mintha a hálóinge alá nyúlna, és le akarná vetni róla. — Nem, nem, még elszakítod!“ Ekkor úgy rémlett neki, hogy a fiú arcát szomorúság vagy talán csalódottság árnyékolta be. Hogyan is fekhetne nyugodtan, hogyan is tudna elaludni, erőt gyűjteni a következő heti munkához? Különben is mit érdekli őt a holnap, az ébresztőóra csörgése reggel hétkoí, bánja is, hogy fáradtan fog ébredni, hiszen ma éjszaka — és ezt hiába is titkolná — kívánja őt, teljes szívéből kívánja, és biztosan arról fog álmodni, hogy vele szerelmeskedik. Mit érdeklik fáradt tagjai, a villamos, a társnői, akik úgyis rögtön észreveszik megviselt tekintetét; mit bánja ő a harisnyakötő üzemet, amint felbukkan az affiori végállomás után. a sziréna vonítását, az ellenőrző részleget, a hibákat, amiket elkövet? Mit érdekli mindez most, hogy Franco itt fekszik az ágyában — azokban a pillanatokban, amikor képes volt gondolkozni, azt kérdezgette magában, vajon rescaldinai otthonában ő is ilyen nyugtalan éjszakát él-e át, vajon ott érzi-e ő is maga mellett őt, az ágyban, ahogy öleli, magához szorítja, csókolja dohányizű szájával, hiszen mikor még csak alig érintette ajkával, már érezte a cigaretta szédítő illatát; és lassan-lassan, anélkül, hogy elengedték I97B IX. Varga Lajos illusztrációja
