Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-09-12 / 37. szám

ember azt hihetne, hogy a sáhel szó egy divatos kifejezés, ami a világsajtóban csak az utóbbi években kezdett feltűnni. A tényleges valóság azonban kissé másképp fest; ezt a divatos kifejezést egyszerűbb és érthetőbb rokonértelmű szó — az éhség is helyettesíthetné. Legalábbis az utóbbi évtizedekben ... A sáhel körülbelül azt jelenti, amit a sztyepp sző fogalmán értünk. Száraz sztyepp a Szahara szélén. Az utóbbi években az a terület, ahol néhány éve egyáltalán nem volt eső Ahol ezért nem nőtt sem az alfafű, sem más igénytelen növény, amely azelőtt a nomádok állatait éltette. Ahol kiszáradtak a kutak, amelyekből a csordákat itatták, Ahol kipusztult a jószágállomány, ezernyi nomád élelmezésének egyedüli forrása. Ahol éhen és szomjan haltak a gyermekek és az öregek. Ahol egyáltalán nincs már élet. Csupán azért, mert vízhiány van.

Afrikában az ember sok mindennel számolhat. Még olyannal is, amivel „normális“ körülmények között nem számol. Nos, mi is számoltunk azzal, hogy Tamanrasset-ből, Algéria legdélebben fekvő szaharai oázisából kell valamilyen rendszeres csatlakozásnak lennie délre, Niger felé. Az akadémia kiadásában megjelent legújabb tankönyv két transzszaharai utazási lehetőségről, két rendszeres transzszaharai autóbuszjáratról tesz említést! Az egyik az algériai Tamanrasset-ből az észak- nigeri Agadezbe vezet.

— Maguk tehát Agadezbe szeretnének jutni?

A tamanrasseti „éjszakai vállalat“, a Tropico bár tulajdonosa odaült az asztalunkhoz. — És tudják egyáltalán, hogy milyen messze van ide?

Időközben a segédje odahozta a teát. Mi mást hozhatott volna Szaharának ebben a zugában... Tulajdonképpen bocsánat! A Tropico bár a legfényűzőbb tamanrasseti vállalat, és ennek megfelelő a választéka is. Ha tehát óhajtja, rendelhet coca-colát, kávét vagy garantált, kifogástalan és lehűtött vizet. — Az urak azonban már bizonyára éhesek és vacsorát fognak rendelni... A tulajdonos agyondlcséri a szakácsát, tehát rendelünk. Természetesen kusz- kuszt rendelünk. Minden valószínűség szerint ez az egyedüli ételféleség 2000 km-es körzetben. Egy kevés rizs, egy kevés mártás, és egy kis darab tevehús. És mindehhez még saláta is tartozik. Az utóbbit azonban európainak nem lenne szabad rendelnie. Az orvosok ugyanis azt állítják, hogy az élősködő amőbák éppen a salátával együtt kerülnek a szervezetbe.

— Ki mondta maguknak, hogy Agadezbe autóbusz jár? Maguk európaiak állandóan azt gondolják, hogy itt is úgy van, mint odahaza.

Nem vesszük figyelembe az orvos tanácsát, és a száraz rizshez a salátából is harapunk. A bárban még vagy 10 európai van, többségük francia és többségük salátát eszik.

— De én segítek maguknak. Remélem, most, a Szaharán át megtett legnehezebb kétezer kilométer után csak nem akarnak hazatérni. Az én báromnál megállnak a kamionsofőrök. Valamilyen kamion mindennap érkezik ide Nigerből, és mindennap vissza is tér oda valamelyik. Beszélek a sofőrökkel, jöjjenek el holnap, biztosan valamelyik elviszi magukat Agadezbe ...

Mindez megnyugtatott minket, nos, hát megyünk tovább autóstoppal...

A szomszéd asztalnál ülő két német mosolyogva néz ránk. Holnap szintén útra kelnek Agadez felé. Majd Dahomey, Togo, Felső-Volta, Mali, Szenegál ... és talán még más országok is következnek Afrikában azonban az ember ebben sohasem lehet egészen biztos. Mosolyognak.

Kint várakozik rájuk a púpozva megrakott Volkswagen.

— Ez itt monsieur Benchochra Ham- ma, commercant... az igen tisztelt agadezi kereskedő.

Bemutatkozunk. A legközelebbi néhány nap alatt ő lesz az útitársunk. Vele együtt csaknem ezer kilométert fogunk megtenni. Szahara hátralevő részén és a sáhelen keresztül. Senki sem tudja pontosan megmondani, hogy, hol van a két terület határa. Fokozatosan megy át egyik a másikba. A Szahara azonban állandóan nyomul előre. Évente átlag néhány kilométerrel tovább.

— Három nap múlva Agadezben kellene lennünk .. . Azt hiszem, kényelmesen fogunk utazni . . . Egy óra múlva indulunk ....

Kezet rázunk Mindenben megegyeztünk. Az időben és ami fő, a fuvardíjban is. Hármunkért 100 dollárt fizetünk. Most már tudjuk, hogy miért mosolygott a Tropico bárban a két német, amikor az afrikai autóstopról beszéltünk. Ez valóban élmény ... Száz dollárért egy-egy ülőhely a rogyásig megrakott tehergépkocsin. És ez még csak a kezdet... \

— Ismét leugrálhatunk ...

Monsieur Benchochra Hamma kiszáll

a vezetőfülkéből,- a motor elhallgat. Körülbelül 100 métert előremegy, déli irányba. Ott kell valahol lennie a mi utunknak, ösvényünknek. Néhány száz méternyire tőlünk húzódnak a homokdombok, ahol a köves ösvénynek''kellene lennie. Itt azonban nincsenek útkarbantartók. mint az Algírból Taman- rasset-be vezető útszakaszon. Itt a sofőr magára van utalva, ha feltűnnek előtte a homokdombok. Ez Benchochra Hammára-is vonatkozik. Segédje, kocsikísérője vagy szolgája kezdi lerakni a homokakadályok leküzdésére való súlyos kapaszkodó szalagokat. Egy tua- regköpenybe és kopott, foltozott farmernadrágba öltözött francia, aki szintén útitársunk, segít neki; mi pedig a szalagokat a kerék ellenkező oldalához helyezzük. Monsieur Benchochra Hamma azt állítja, hogy ez az egyedüli módja annak, hogy az ilyen úton gépkocsival egyáltalán közlekedni lehessen anélkül, hogy az az állandó rázkódás következtében szét ne essen. ígv a kocsi inkább repül. Kerekei az égvik gödör széléről a másikra ugranak, és a fülkében ülő utas meg sem tudja különböztetni, hogy az autó első osztályú aszfaltúton vagy a szaharai „rölettán“ halad-e előre.

Monsieur Benchochra Hamma visszatért a terepszemléről. A kocsikísérő szolga becsapta a fülkeajtót, a motor beugrott, és egyre emelkedett a fordulatszáma. Az autó felgyorsult, valóságos homokgejzír csapott fel a kerekei alól, amelyek mély árkot hagytak maguk rriögött, ötven méter megtétele után a gépkocsi hirtelen lelassult, majd egy újabb homoktorlaszban megrekedt A kocsikísérő elővette a lapátot. Amá sik kezével megfogta a kapaszkodószalag egyik végét, a másik végét pedig a tuarégköpenyes, farmernadrágos francia, és a kamionhoz léptek. Mi is le szedtünk egy kapaszkodószalagot, és monsieur Benchochra Hammához men tünk, aki ismét a kamion előtti homokbuckákat nézegette.

— Ez azoknak a lelkiismereíén szárad ... -Nem tudnak vezetni... Másokra való tekintet nélkül vezetnek, tönkre teszik az utat... Hiszen ők életükben csak egyszer mennek át rajta, mi pedig minden héten erre járunk, és aztán kínlódhatunk!...

Az északi láthatáron a sárga homokban feltűnt egy fekete pont. Autó. Turisták. Néhány perc múlva a Volkswagenjük elhaladt melettünk. Integettek nekünk. Az ismerőseink voltak, azok a németek, akik a Tropico bárban felejthetetlen élményt ígértek nekünk, ha a sáhelen autóstoppal megyünk keresztül... Viszontlátásra Agadezben ... — Au revoir — kiált oda monsieur Benchochra Hamma is. — És tanuljatok meg vezetni!

A Volkswagen már túl van az út homokos részén. Csak két hosszú, mély vályú jelzi, hogy már elhaladtak ott.

Monsieur Benchochra Hamma ismét begyújtotta a motort, az egyre gyorsuló autó kerekei alól hatalmas homokfelhő csapott fel. A homokos szakaszt szerencsére mi is magunk mögött hagytuk, és egy olyan úton haladtunk előre, amelyet csak dús fantáziával lehet'útnak nevezni.

Afrikának ebben a részében az országhatárok egyenesvonalúak, ahogy azt egy katona á politikának megfelelően kijelölte és végül a párizsi vagy a londoni térképészeti intézet kinyomtatta. Ilygn egyenes vonalú a határ Algéria és Niger között is. Elég azonban csak néhány kilométert megtenni Niger területén, az ember elég gyors változást figyelhet meg. A táj homoksárga színe barnára változik. De nemcsak a színe változik meg. A homok eltűnik, és kezdődik a kiszáradt barna föld övezete. A síkság apró bokrokkal van betelepítve. Első pillantásra a táj élénkebbnek tűnik, mint az előbbi sivatag. Hol lehet azonban itt látni beduinjellegzetes észak-nigériai hajviseletű

fiú (A szerző felvételei)

sátrakat, hol kóborol itt a nyáj? Számos kifehéredett csontváz jelzi, hogy Innen vándoroltak el nemrég nyájaikkal. Eredménytelenül kutattak itt forrás vagy kút után. Pedig azelőtt volt itt forrás és kút, de kiszáradtak. Ez az igazi sáhel kezdete.

— Nézdl — A tuarég öltözetű francia kihajol az autóból. Kezében miniatűr fényképezőgép, és amire mutat, azt már le is fényképezte. Monsieur Benchochra Hamma kissé lefékez; először finoman dudál, majd integet és valamiféle üdvözletét kiált oda. Az is, akinek az üdvözlet szólt, egy pillanatra megáll, alig észrevehetően int a kezével. Csak úgy, hogy a méltóságán túl nagy csorba ne essék. Tevén ül, az övén csodálatosan díszített kard függ. Tuarég teljes díszben — bizonyáfa a magas tisztségviselők egyike. Velünk szemben a fülkében szintén három tuarég ül, igaz, ezek más társadalmi réteghez tartoznak. Monsieur Benchochra Hamma ezeket a nigeri határ átlépése után szedte fel. Mindegyik kis csomagot és kopott tevenyerget szorongatott a kezében. Tevehajcsárok. Arcuk hosz- szú, kötött sállal van körülcsavarva, rajtuk rövid ujjú, könnyű burnusz. Könyökükön dísz, bőrük cipőtalpszerű- en megkeményedett, lábukon talán még sohasem volt cipő. Nyakukban amulett — nyilván a legnagyobb vagyonuk és a legnagyobb értékük, ami valaha a birtokukban volt. Félénk szemükben rejtélyes fény csillog, mint az európaiaknak, ha magas( lázuk van. Odatelepedtek a hátizsákjaink közé, ahogy a kocsikísérő szolga mondta nekik.

A francia előszedett egy zacskó datolyát. Letörölte róluk a vastag port, és jó étvággyal majszolni kezdte. A tuarég tevehajcsárok szájának, ajkának minden mozdulatát figyelték.

— Ki adja a mai fejadagot? — néztünk körül, és nyúltunk a legközelebbi tarisznya felé. Három csabait húztunk ki belőle, mindegyikünknek egyet. Ta- manrasszet-től rátértünk a fejadagra; naponta fejenként egy csabai, no meg egy cipó kenyér.

Vannak olyan esetek és körülmények, amelyeket az embernek saját bőrén kell tapasztalnia, és saját szemével kell látnia, hogy teljes mértékben megérthesse. A három nomád tevehajcsár tekintete-4s egyike volt ezeknek. Ahogyan azok a zacskónyi poros datolyára, a kis darab csonttá száradt kenyérre, mint valami csodára néztek. A csabairól nem is beszélve, ezt Mohammed úgyis megtiltotta nekik.

— Mit gondolsz, mióta nem ettek? Letörtünk egy darab kenyeret és

odanyújtottuk a legközelebb ülőnek. Az, aki eddig egészen hátul ült, egyszerre úgy felugrott, mint egy gazella. Aki a kenyeret a kezében tartotta, a legidősebb volt közöttük. Hol a kenyérre nézett, hol ránk. Tekintete egészen más világot tükrözött. Volt benne valami nem emberi, ösztönös. Hallgatagon figyeltük őt. — No mi lesz, barátunk, egyszerre lenyeled? — A másik két nomád, az is, aki az előbb mint egy gazella ugrott fel, és az is, aki eddig háttal támaszkodott a legidősebbhez, mereven nézte a fekete kezet, a repedezett bőrű ujjakat, amelyek görcsösen szorították össze a darabka kenyeret. Valamit mormogtak egymás között, mi azonban nem tudtuk, vajon ez beszéd vagy valamilyen megbeszélt jelzés-e. A legidősebb aztán letört egy darabot, majd egy másikat és odaadta a két fiatal tevehajcsárnak. Ezután — a szemünkkel szinte követni sem bírtuk — a kenyér pillanatok tört része alatt nyomtalanul eltűnt. Olyan jelenet volt ez, amit az ember még elképzelni sem tud. Ekkor tudatosítottuk csak, hogy az éhség szó nem absztrakt fogalmat jelent, hiszen még látni is lehet...

Mi egymásközt a szemünkkel beszéltünk. Benyúltunk a tarisznyába cipóért, majd egy csabaiért. A legidősebb megmarkolta a csabait, körülszagolta, minden oldaláról megnézte ... Talán azt latolgatta, hogy mit szólna ehhez Mohammed ... Aztán beleharapott, letört (hozzá egy kis kenyeret. A maradékot gondosan becsomagolta a batyujába; Holnap is lesz nap... Ezt követően felemelkedett és hozzánk somfordáit. A belső zsebéből valamiféle rongyot húzott ki. Lassan, szinte szertartáSsze- rűen kezdte kicsomagolni. Talán csak nem akarja megfizetni — villant át az agyunkon. Még az a patikus sem viselkedik óvatosabban, aki egy értékes keverékből szór a mérlegre. A tevehajcsár a rongy darab utolsó ráncait is kihajtogatta, és kivett belőle három barna, kicsiszolt kődarabot. Amulettek voltak. Ezek voltak a tulajdonában levő legértékesebb kincsei. Az egész vagyona, ami a hétéves aszály után megmaradt. A puszta életén kívül a nehéz időszak után még ez is sok volt. Valamit mondott, de nem értettük. Csak az utolsó szót: chance. Megköszöntük neki, és gondosan — ahogyan csak tudtuk — elcsomagoltuk a kis barna kavicsot. A három csonttá fogyott és kiéhezett tevehajcsártól kapott szerencsekövet — talán az életben egyszer még nekünk is szükségünk lesz rá .;;