Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-12 / 37. szám
Szilicei utca, végig bazsarózsa; szállI le, kocsis, az ülésről, szakajts egyet róla ... „Valami nagyon meleget, szépet, barátit írnék- üzennék“ — üzente néhány évvel ezelőtt Balogh Edgár a 70 éves Fábry Zoltánnak. Most a 70 éves Balogh Edgárt köszöntjük, s szebben nem lehet megszövegezni ezt a köszöntést, mint az ő kölcsönvett szavaival. Valami nagyon meleggel, széppel, barátival. Talán a fenti népdallal, szilicei, gombaszögi sarlósok időálló, fél évszázadnyi messzeségből, időt beérlelt, kristályos közelségből visszacsendülő, szív- melengetően szép, régi dalával. Kerek fél évszázada csendült fel ez a nóta a Sarló vándorútjain, tábortüzei mellett; öt évtizede áll Balogh Edgár a szellemi strázsán, az elvhűség, az elkötelezettség, a megalkuvás nélküli helytállás országokat, népeket összekötő példájaként. Valami nagyon meleget. Talán — hogy az üzenet- váltás kiteljesedjék, ^Fábry Zoltán róla írott szavait: „Balogh Edgár — a magyar Jakobinus — összma- gyar példa lett... Mutassatok még valakit, aki e tájak népeinek olu értője, szószólója és közösségi tudatosítója mint őr Üzenetváltás, magyar jakobinusok üzenetváltása szabta meg egy fél évszázaddal ezelőtt a baloldali magyar szellemiség útját, ez éltetett bennünket, közvetlen utódokat a fasizmus pokoljárásának és harcosainak éveiben, s ez sarkallja, kötelezi az élő utódokat és azok utódait ma is. -Húsz esztendősek voltak, és micsoda súlyuk voltl Húsz esztendősek voltak, és milyen ereje volt a hangjuknak, milyen hitele volt az erejüknek — milyen szemérmes-büszkén (mert vannak az életben percek és történések amelyekről még a késő utód, a dolgok újra felidézcje is csak visszafojtott, szemérmes büszkeséggel írhat), milyen tartózkodó önérzettel írja a dolgok részese Fábry Zoltán: „Én is ott voltam a Nemzetközi Munkássegély küldöttségében,“ s milyen tartózkodó visszaemlékezéssel revelál a dolgok másik részese és őseredője, Balogh Edgár a Korunk 1973 júniusi számában: „Mint prágai egyetemi hallgató olyan élményekkel és célokkal terhes ifjúsági mozgalomban vettem részt, melynek magatartása, eszköze, fegyvere volt az új nemzedékiség, szemben az »apák« nemzedékével.“ Húsz évesek voltak, s „új nemzedékiségük“ a kommunista világnézetet jelentette. Sarlóban, prágai, pozsonyi, brnói diákmozgalmakban, Vetésben, Az Útban, Korunkban — mindig egymás mellett, mindig fegyvertársként. „Közös erkölcsi alap Fábry Zoltánnal" — írja Balogh Edgár a Hét próbában; „Balogh Edgár, a mozgalom mindenese“ — írja róla Jócsik Lajos a Sarló és a társadalomkutatás-ban, s „Nem lehet benneteket semmivel letörni, mert moralitás vagytok“ — írja mindnyájuknak és mindnyájukról Barta Lajos a Sarló első országos kongresszusát (1931) üdvözlő levelében. Egymás mellett és mindig másokért: a közös ügyért. Magyar jakobinus és másokért küzdő ember — senkire sem illenek olyan híven és maradéktalanul Győry Dezső sorai, mint Balogh Edgárra: „Sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk.“ Balogh Edgár 1926-ban, nyolc esztendővel az első világháború vége s ezzel egyidejűleg a burzsoá Csehszlovákiában, királyi Romániában és Jugoszláviában (és a „demokratikus“ Ausztriában is) törvényszerűen új politikai fogalommá vált „magyar nemzeti kisebbség“ létrejötte után volt húszesztendős. Húszesztendős fejjel s a húszesztendősök jövőbe néző, a tegnapot felszámoló, roppant felelősségével kellett hozzálátnia az alapozáshoz, ahhoz az ideológiai felkészüléshez, amelynek csakis az adott helyzetből és állapotból, a múlt felméréséből és átértékeléséből s a jövő közös útjának megszabásából lehetett és kellett kiindulnia, megszabva az első alapvető tételt, nemzedéke politikai alaptézisét: A magyar diákság őszinte és közvetlen kisebbségi érdekvédelme tulajdonképpen nemcsak a jobb kisebbségi sors kívánságát szolgálja, hanem ezen messze túlmenő történelmi célok érdekében akarja a még fennálló szláv-magyar ellentétet kiküszöbölni.“ Tézisekben és ellentézisekben gondolkodott — húszéves gyerekember —, s a dialektika következetes, szigorú szabályai szerint alkotja meg a fenti 'tétel progresszív, logikai ellentételét. „Ha a kisebbségi magyarság híd az egész magyarság felé, a szlovák nép legyen az összekötő kapocs a magyarság és az egész szláv kultúra között." A sorok politikai rejtjeleit könnyű megfejteni: az egész magyarság — Balogh Edgár a fasizmus felé rohanó, bukdácsoló Horthy-Magyarország talaján is megtalálta a szilárd támaszpontokat, a már bontakozó Viharsarok és Néma Forradalom körül csoportosuló magyarságot; a szlovák nép — a DAV fiataljai; az egész szláv kultúra — a nemzetközi proletariátus és a nemzetközi munkásmozgalom lobogója alatt megalakult új szovjet államszövetség. Számos méltatója megírta róla — s ezt Balogh Edgár maga is vállalja és vallja —, hogy írói, közírói, társadalmi munkásságának legjellegzetesebb nevezője: mindent a politikum felől közelít meg. Ezért természetes és törvényszerű, hogy a fenti, közel ötven esztendővel elhangzott (Beszéd a fadovi diáktáborban) tétel és ellentétel csakis egyetlen szintézist és summázást eredményezhet: „Ebben a találkozásban a szlovák és a magyar új generáció közös új etikai, gazdasági és kulturális, később politikai erőt is jelenthet, nemcsak a maga, hanem a szomszédos többi kis nemzet javára is.“ Világos program és látnoki szavak: akkor még bizonyára nem sejthette, hogy 1935-ben kiutasítják Csehszlovákiából — ez is elkerülhetetlen volt, hiszen még a látszólag mögötte állók táborában is akadtak, akik vele kapartatták ki másoktól elorzott gesztenyéjüket; lásd a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (Masaryk Akadémia) körül lezajlott harcokat, s végül még a tagságból is kisemmizték és elűzették — s ő 1935- től napjainkig Romániából-Erdélyből maga lesz a „többi kis nemzet javára“ munkálkodók rugója, mozgatója, példamutató rádiusza. Erőszak, hatalmi szó, üldöztetés, fenyegetés, támadások, száműzetés sohasem szegték harcos kedvét, sohasem tudták megtorpanásra kényszeríteni. 1930-ban, huszonnégy esztendős fejjel indítja meg megrendítő, „Tíz nap Szegényországban" című cikksorozatát az akkori magyar polgári ellenzék lapjában, a Prágai Magyar Hírlapban: a polgári ellenzék bátorságából és helytálló kedvéből csak öt folytatás erejéig futotta, de a politikai igazságok sohasem évülnek és fakulnak — az írás majd három évtizeddel később Vándorúton cfmen jelent meg Balogh Edgár Egyenes beszédében, teljes egészében, csakhogy a haladó magyar fiatalság — Szlovákiában és Erdélyben, Jugoszláviában és a világ minden más táján — már évtizedek óta a kinyomtatott öt folytatás, s még sokkallta inkább a ki nem nyomtatott öt folytatás szövegén nevelkedett, okult és izmosodott. S ugyanígy beszélhetnénk a kinyomtatását a szavak és a tények erejével messze megelőző Hét próbáról (1965) és mind a többi írásról; könyvekről, amelyek el sem juthattak vagy csak késve jutottak el hozzánk (Barna könyv Hitler Németországáról és a lipcsei.perről — 1939; íratlan történelem — 1939; Hármas kistükör — 1945), de mi még megjelenésük előtt tudtunk ezekről a könyvekről, s oly korban éltünk akkor itt a földön, amikor a tudás olykor többet jelentett a nyomtatott szövegnél. És beszélhetnénk az azóta megjelent nagy írásokból, (A Szudétáktól a Fekete-tengerig című tanulmány-gyűjteményről), (1946), Az igazi 1948-ról (1948), az 1957-ben Nagy Istvánnal közösen átélt és közzé tett Szovjet tájak, szovjet emberek című válogatásról, az 1972-ben megjelent Intelmekről, Balogh Edgár folyóiratokban megjelent sok száz cikkéről, tanulmányáról, egyetemi előadásairól, közéleti beszédeiről, és beszélhetnénk, átmelegedő szemmel, nekifelejtkezve, hosszan, soká beszélhetnénk Balogh Edgár mindenhova, minden címzetthez mindig eljutó leveleiről. Valami nagyon meleget, szépet, barátit — Balogh Edgár, szívből köszöntünk. Köszöntünk és köszönjük Neked minden írásodat, szavadat, példamutatásodat — köszönjük Neked, hogy megtanítottál bennünket arra, hogyan kell „Utunkat párhuzamba egyenesíteni a reális történelemmel“, köszöntünk és köszönünk innen, a baráti Szlovákiából, második hazádból mindent. Mert-^Te neveltél rá bennünket arra, hogy a történelem éber és megvesztegethetetlen íródeákja ott áll valamennyiünk háta megett, hogy felmérje, számba vegye és feljegyezze cselekedeteinket. Úgy, ahogyan a Tieidet jegyzi, s kívánjuk, hogy még soká, nagyon soká jegyezze. 1976 IX. 12. László Gyula a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem régészprofesszora, a magyar szellemi élet kitűnő képviselője, számos nagysikerű könyv szerzője. Legújabb könyvében — amint az a címből is kiderül — a Kárpát-medence őskorától kíséri figyelemmel a történelmet, egészen a magyar államalapításig. A könyv a legújabban előkerült leleteket, figyelemre méltó régészeti felfedezéseket, elméleteket tárgyalja. „A régmúlt bennünk él, anélkül, hogy tudnánk róla“ — indítja könyvét és vele együtt az olvasót az előttünk álló, áttekintésre váró közei fél millió éves út megtételére, átélésére. Szószerinti átélésére, mivel László Gyula műveinek középpontjában mindig az alkotó, környezetét alakító ember áll. Az ember, aki fokozatosan felülkerekedik a természet erőin, elméje szüntelen élesedik, alkotó fantáziája remekebbnél remekébb felfedezéseket szül. A könyv fokozatosan előrevivő dialektikájával, emberközpontúságával (az emberről mesél, a ma emberének szól) ragadja meg az olvasót. Tizenhárom fejezetből áll, az egyes részek elnevezései a Kárpát-medence történetének egy-egy ieles korszakához fűződnek. Mindjárt az első részben megismerkedünk magával a régészeti kutatómunkával, a leletek előkerülésével, valamint a régészetet segítő, egyes rokontudományokkal, a néprajzzal, az embertannal, az állat- és növénytannal, és az egyes kormegha- tároző kémiai eljárásokkal. Betekintést nyerünk az ún. komplex feldolgozó módszerbe, hiszen csak ennek a segítségével tudja a régészettudomány az írásnélküli korok emberének életét, történetét újjáalkotni, a ma emberének tanulságos kiállításokon bemutatni. Az egyes régészeti korok tárgyalásakor — őskőkor, újkőkor, rézkor, bronzkor, vaskor, — kelták, római kor, népvándorláskor — germánok, avarok, szlávok, magyar honfoglaláskor — hasznos időrendű eligazítást kapunk az évezredek rengetegében, emellett ismerkedünk egy-egy kor emberével, művészetével, társadalmával, hiedelemvilágával, temetkezési szokásaival eszközkészletével. A könyv lapjain megelevenedik az őskőkor (paleolitikum ie. 600 000— 8000] emberének világa, olvasunk a világhírűvé vált vértesszőlősi lelőhelyről, és megismerjük az ősember életének hétköznapjait. Az újkőkor (neolitikum, ie. 5500—2300) felfedezései döntően befolyásolják az emberiség további fejlődését. Ettől az időtől számítjuk ugyanis a földművelés kialakulását, ekkor indul a kézzel formált edényművesség az ún. neolitikus forradalom kora. A rézkorból (eneolitikum, ie. 2300—1900) maradt ránk a legkorábbi európai kocsiábrázolás (agyag kocsiminta) Budaka- lászról, a péceli kultúrából (az egyes híres lelőhelyek nevéből alakultak a kultúrák elnevezései). Továbbhaladva § lénk tárul a bronzkor (ie. 1900— 00) harcos népeinek élete, ismerkedünk temetkezési szokásaikkal, fegyvereikkel. A sokat emlegetett szkíták, kelták művészetének pompás darabjait csodálhatjuk néhány fejezeten át. A szkíta kocsitemetkezések, a remekművű kelta ékszerek, fegyverek, edények a vaskor emberének kifinomult ízléséről tanúskodnak. A római kori művészet emlékeinek tárgyalásakor (bronz szobrok, mozaikok, üveg díszserlegek, szarkofágok, a híres terra sigillaták) elérkezünk időszámításunk kezdeteihez. A népvándorláskor viharos évszázadaiban (isz. 271—568) különféle germán népek-kvádok, vandálok, gotok, gepidák, longobárdok — sodródtak a Kárpát-medencébe. Közben Attila, később Baján népe, a hunok, illetve az avarok keltettek riadalmat a betelepült népek körében. A honfoglaló magyarság érkezése és megtelepedése zárja a népvándorlás korának évszázadait, 896-ban. A könyv talán legérdekesebb fejezetei azok, melyekben az avar és a honfoglaló magyar leletanyaggal és őstörténettel foglalkozik a szerző: XII. Baján avarjai, avarok, magyarok, szlávok 568—896, XIII. Rege a csoda- szarvasról (Őstörténetünkről, ie. 11100 — isz. 997.). Nem véletlenül, hiszen László Gyula a népvándorlás korának egyik legkiválóbb tudósa. Kibontakozik előttünk a „kettős honfoglalás“ elmélete, amelynek lényege dióhéjban a következő: a 898-os honfoglalást megelőzően már 670 körül magyar tömegek települtek a Kárpátmedencébe, ők lettek volna az ún. késő avarok vagy korai magyarok (meg kell jegyeznünk, hogy szakmai berkekben ez az egyik legtöbbet vitatott elmélet, a döntő szót bizonyára a még hatékonyabb, pontosabb régészeti kutatások mondják majd ki). A könyv végén a honfoglaló magyarság régészeti emlékanyagát (finom megmunkálású vereteit, tarsoly- lemezeit, mellkorongjait), társadalmát, hitvilágát, lovastemetkezéseit összegezi a szerző, kitérve a híres nagyszentmiklósi kincs legújabb kutatási eredményeire. László Gyula nagy érdeme, hogy közérthető, szakmai zsargonoktól mentes könyvét nemcsak a szakmabeliek, hanem az érdeklődő nagyközönség is figyelemmel forgathatja. Olyan tanulságos mű, amelyből ko runk embere megismerheti őseink emberré formálódását, történelmi és a benne élő régmúltat. „Végül is az egész könyvben a múlton keresztül önmagunk megértése felé keressük az utat, s ez már egymagában is megéri kockázatos kísérleteinket — írja a szerző. összegezésként megállapíthatjuk, hogy sok hasonló színvonalú könyvre, tanulmányra lenne szükség, hogy a széles közvéleményt érdekeltebbé tegyük az emberi kultúra értékeinek (emlékeinek] méltóbb megbecsülésében. . truglx Sándor, VÉRTESSZŐLŐSTŐL PUSZTASZERIG LÁSZLÓ GYULA ÚJ KÖNYVÉRŐL BALOGH EDGAR KÖSZÖNTÉSE Irta: RÄCZ OLIVÉR
