Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-05 / 36. szám
szükséglet a népdal, vigasz négy éve tartó magányában, megnyugvás, öröm és reménység. Csendes, szomorú magányosságában társai a dallamokból előlépő népdalhősök. Dehogyis haragszik, hogy Ilyen későn Jöttem. Zaklatás? Hogy Is fordulhat meg Ilyesmi a fejemben. Szívből őrül neki, hogy „bemerészkedtem“. így legalább van kivel elbeszélgetnie. Hiszen úgyis csak éjfél után lön szemére álom, és az első kakasszóra már fel is ébred. így van ez, mióta a feleségét „magához vette az Isten“. Egymással szemközt ülünk és beszélgetünk. Közlékeny, nyílt természetű. Nem minden nőtafa tárulkozik könnyen. A meglehetősen gyenge lámpafényben az arcát vizsgálgatom. A szem, az arcvonások, a mozdulatok, de még a hanglejtés is sok mindent elárul az emberről. A népdalt a paraszti lélek legszebb megnyilvánulásának tekinti. Dalolótehetségét, hangját és jó hallását családi örökségnek, adománynak. Apja házában mindennapi vendég volt a dal, szívesen látott vendég, mely némi derűt, vidámságot vitt a nehéz, egyhangú paraszti életbe. Ha szomorúan szólt a dal, az élet keserűségeit idézte — ismét csak vigasztalt, felemelt, mert olyan életről tudósított, mely az övéknél is nehezebb volt. Füri Gyula népdalénekes szép szomorúsága — Itt lakik, ez az ő háza — áll meg kísérőm egy hosszú parasztház kapujában. — A szomszédom mondta, hogy délelőtt látta elutazni, talán Lévára. De már biztosan megtért — Köszönöm — nyújtok kezet. — Jó éjszakát — Jő éjszakát. Legyen szerencséje. Kis ideig bizonytalanul álldogálok a langyos szürkületben. Bosszant, hogy elkéstem Talán inkább majd reggel — suhan át rajtam. Nem, most. Ki tudja, holnap mi dolga lesz? Ki tudja, reggel itthon találom-e. A magányos emberek szeretnek eljárni otthonról. Ha sikerülne holnap idejében indulhatnék Léváról tovább. Talán nem tekinti .majd zaklatásnak látogatásomat. Az öregeknek hosszú az éjszakájuk .., Belépek a kapun. Csend. Az udvar kihalt. Az ablakszemek sötéten hallgatnak. Csak miután többször végigjártatom tekintetem a sűrűsödő homályba vesző udvaron, pillantok meg hátul a tornácon egy gyér fény- csikot. Talán szerencsém lesz — moccan meg bennem a remény. Ösztönösen elindulok a fénysáv felé. Ám nyomban meg is torpanok: az alig kivehető üvegajtón halk éneklés szűrődik ki. Közelebb lépek. A dallam ismerős. A szöveg minden szava jól érthető: Csikorog a nagyszentgyörgyi vámház, hol kapok én a lovamnak szállást... Csakis ő lehet az — gondolom Nem kell hátramennem a világító ablakhoz. Állok és hallgatom a dalt. Szép — állapítom meg magamban, népdal. Örülök, hogy megtaláltam emberemet. Jóleső izgalomféle kerít hatalmába. A népdal, fakadjon az a magyar vagy bármely más nemzet leikéből — mindig izgalomba tud hozni. Különösen, ha szívvel, szenvedéllyel éneklő nótafa ajkáról hallom Nem szakítom félbe. Meg kell várnom a dal végét Hallgatom tehát a dalt, és az emberemre gondolok. A találkozásra. Arra, vajon közlékeny természet-e vagy zárkózott. Elképzelem az arcát, a száját, ahogyan énekel. Belesek az üvegen. A sötétség csak a képzeletnek enged utat. Vajon milyen helyzetben énekel? Gubbaszt valahol a sötétben, vagy az asztalnál ül, az ágyban fekszik? Közben új dalba kezd: A szentgyörgyi torony gombja de fényes ... Amikor elhallgat, bekopogtatok az ajtón. * Az asztalnál ülök. Nézelődöm. A berendezésből, a tárgyakból Füri Gyula életmódjára próbálok következtenl. Szerény. Általánosságban e szóval foglalható össze. De életmódjánál jobban érdekel a jelleme, a gondolkodása, a népdalhoz, a művészethez, a kultúrához való viszonyulása. — Vacsorázott már a szerkesztő úr? — kérdezi, miután megigazítja az ágyat, kicsit rendbe szedi magát. —■ Igen, még Zselízen — válaszolom. — Akkor legalább egy kis bort — mondja, és választ sem várva bemegy az „elsőházba“. Már tudom, hogy ágyban fekve énekelt, így énekelget esténként, mert számára életNem sok földön gazdálkodtak, leginkább középparasztnak mondható az apja is, ő is. A szülei földjét mind ő örökölte, mert egyetlen gyermek volt. Gyula bácsi inkább átoknak tartja az egykeséget, ami itt, a Garam mentén általános jelenségszámba ment. És sok esetben még ma is az. Sokszor felhánytorgatta ezt az apjának, de mindhiába. A mély gyökeret vert paraszti törvényt nem egykönnyen törhették meg az új nemzedék vágyai, elképzelései. Gyula bácsi gyermek- és ifjúkorában nem szerette magát az egykeség miatt. Már zsenge gyermekfejjel megismerte a magányt. Egyedül legeltetett libát, tehenet, disznót. És közben dalolgatott. A faluban, a parasztok ajkán fogamzott dalokat. Vidámakat és szomorúakat Szinte mindig és mindenhol énekelt. Ha este hazafelé tartott a legeltetésből, mindenki tudta, hogy a kis Füri Gyula közeleg. És így volt ez később is, legénykorában. Nótás kedvű legénynek ismerték, annak ellenére, hogy a vagyon, a föld meg- szomorította az életét. Konok természetű apja belőle is földhöz ragadt parasztot csinált, noha ő szabómester szeretett volna lenni. Minthogy jó hangorgánummal és hallás? sál áldotta meg a természet és szeretett is énekelni, elég könnyen rávették, hogy legyen kántor. Volt is. Harminc éven át. De gyakran megesett, hogy ő a templomban is népdalokat énekelt. És vele együtt mások is, csupáncsak azért, mert örömüket lelték bennük, és ráadásul ott bent jobban is zengtek. Ám legszívesebben csak a természetben énekelt. A földművesszövetkezetben eleinte kocsis volt, később állatgondozóként dolgozott. Most már nyugdíjas. A szövetkezetben és a faluban is szerették, szeretik, mert közvetlen, barátkozó természet. Szívesen segít mindenkin, aki rászorul. Kácsor Béláné garamvölgyi tanítónő szerint Gyula bácsit „mindig rá lehetett szedni“, ha kultúrműsorra volt szükség. Tehát készséggel énekelt a falunak is. Három éve azonban az országnak is énekel. Az idén — hatvankét éves fejjel — már harmadízben vett részt a Tavaszi szél vizet áraszt népdalversenyen. Tavasszal például második díjat nyert az ípolyviski járási döntőben és a füleki kerületi vetélkedőn is ott. volt. A Kisiltött a nap a báró házára című balladát, A szentgyörgyi torony gombja de fényes és a'Csikorog a nagyszentgyörgyi kútgém című népdalokat énekelte. És jövőre szintén részt akar venni a Tavaszt szélen. Két gyermeke van. Egy fia és egy lánya. Akiknek már a saját családjukkal kell törődniük. Gyula bácsi gyakran meglátogatja őket. A fiánál, aki szép új házat épített a falu szélén, szinte minden nap megfordul. Mégis magányos ember. Mióta örökre eltávozott mellőle a felesége. Ügy él, mint kisgyermek korában. Magányosan és kissé szomorúan. De szomorúságát feloldja, megszépíti a népdal, melyben benne van a paraszti élet minden bánata és öröme. KÖVESDI JANOS Kulcsár Ferenc versei mm Mért ne lenne Dürer magamkorabeli önarcképéhez, nyelvéhez közöml Hisz fölállvón és fölkiáltván - Liberty! - lassan megcsinálnám az arcomat, már-már remekművet, az élek mögött ahogyart lesüllyed régi termekbe, műhelyekbe vagy emelkedik jövőbeliekbe. worn c/j/va Most üt éjfélt, a T után, az óra. Most ejt követ egy isten a tóba. S a hullámok, mint o frázis köröznek - sehol egy oázis. (Leverem a hamut - az asztalról az írógépet, gyöngéden, ahogy a világtörténéshez nyálában olykor, ha kételkedem, újra és újra -i a történelemban leborulva.) Kihívó Ordas, ordas, engem bevárj. Karmaiddal szemembe vájj. Mégis-mégis, vakon-vakon jó hátadon megnyughatom: ki szembeszállt mint rettenet a sorssal, védje magát, védje égő gyolccsal. Bíborszínű ördögszem, mint a virág, növekszem, mint a világ, öregszem. Farkasölő sisakvirág, neveljen engem a virág, ne verjen engem a világ. A'mMHWW Rám tört táncolón, húsom ette a világtörténelmi medve. £gi csillag vállamra van írva. Holdbéli medve volt, aki odaírta. Csótó László rajza < Pólya Lajos feivéteie
