Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-05 / 36. szám
Grendel Lajos valóban Járványos kórban szenved. Vendégeink egy része, és én is ismerem őket, higgye el nagyon jól ismerem, félbeszakítaná a nyaralását és hazautazna. Arra kérem csak, tegyen úgy, mintha minden a legnagyobb rendben volna önök körül. A látszaton, kivált az ilyen helyen, nagyon sok múlik. Ennyit szerettem volna mondani, kérem. — Ugyan már — mondta a pincérnek. — A, feleségem már egészséges. Az a bokaficama egészen jelentéktelen kis ügy volt ■■M3 I — A reggelin, az ebéden és a vacsorán ktvül — mondta a pincérnek — ezentúl újságokat is hozzon fel, kérem. Sokféle újságot meg folyóiratot. Mindent, ami érdekes. A feleségem egyedül van és szörnyen unatkozik. Kora délelőtt volt, kettejükön kívül senki sem tartózkodott az étteremben. A pincérlány, aki az imént a kanárimadarat etette, és a bárpult sarkába állított kalitka rácsa mögül néhány semmitmondó pillantást vetett rá, most vödörszám hordta a vizet a konyhából, végiglöttyintette a terasz forró kövezetét és behúzta a reggeli idejére kifeszített napernyőket. A teraszon túl az erdő csábító, élénk színei. — Mindenki a városba igyekszik Ilyenkor — mondta a pincér. — Amíg nincs túlságosan meleg. Lehúzta a gyűrött abroszt és egy másikat tett fel a helyére. Miután eligazította a széleit, a keze ott maradt az asztalon. Mélyen előrehajolt, olyan mélyen, hogy amikor megszólalt, Rab érezte a leheletét a fülén. — A turisták szétszélednek a reggeli után, a városiak meg nem nagyon szeretik a Sláviát. Azt mondják, a Slávia a külföldieké, meg hogy nálunk magasak az árak. Kiment, eltűnt a nagy zöld függöny mögött a konyhában. Rab arra használta ki az üres pillanatot, hogy megint rágyújtott. Odafent nem szívhatott, Edit nem engedte meg, s most negyedóra leforgása alatt immár a második cigarettájára gyújtott rá. A pincér egy kis sárga műanyag öntözőkannával tért visza, és meglocsolta a teraszra nyíló ajtónál pöf- feszkedő filodendront. — Nem szeretnék a helyében lenni, uram, de azért örülök, hogy a segítségükre lehetek. Remélem, a hátralevő napokban megtekinti a város nevezetességeit. Hiszen annyi itt a látnivaló. És ön egészséges. A filodendron mögött huzat lebegtette a függönyt, az égbolt felhőtlen volt, olyan, mint egy katlan csillogóra sikált fala, s ahogy a tekintete felkapaszkodott a hegycsúcsra, Rabot óhatatlanul keserűség fogta el újra. Milyen egyszerűnek tűnt fel akkor még minden. A vonat ablakából lepillantottak a szédítő mélységbe, és lassan elébük tárult a város képe. A pincér leült melléje. — Ne vegye tolakodásnak, kérem, de hát mire az a sok újság? Csak nem zárkózik be most ön is abba a szobába. Meggondolatlan dolog volna, az biztos. — Egy kávét, legyen szíves — mondta Rab. — És egyet vigyen fel a feleségemnek is. Mondja meg neki, hogy nem mentem sehová, hogy itt ülök az étteremben, és hamarosan felmegyek hozzá. A feleségem két cukorral issza. Elsütött egy ostoba viccet: — Tudja, ő most nagyon keserű. Hát hogynel Karnyújtásnyira az erdő, a madárfütty mintha a teraszról hangzanék, az ember csak lerohan a lépcsőkön és átvág az országúton. — Ismétlem, uraim, nagyon helytelen volna, ha most ön is fogná magát és bezárkózna a szobába. Rab átült az ablak mellé és elmerült a pompás látványban. Olyan hiábavaló volt ez az egész cirkusz, de olyan hiábavaló. Éles napfény világította be körülötte a helyiség zugait, 3 dárdáinak hegyével megszurkálta az arcát. Edit pedig a szobában kuksolt, s még a teraszra sem tudta lecsalogatni őt. Egy hete várta már, hogy Jobb belátásra tér. Nem mozdult mellőle, türelmesen várt, de hát a türelemnek is van határa, s további várakozásnak már nem volt értelme.* Sikerült klvergődniük a vízmosásból, a mázsás kövek közül, az alattomos fekete tócsákból és bokáig érő sárból. A fasor a hátuk mögé került. Kitágult körülöttük a tőr, lábuk alatt egy meredek sziklafal hasadékában beugrott a képbe a város ismeretlen, a szállodától távoleső részlete, a kéttornyú barokk templom és a csúcsos tetejű egykori patriciusházak. Térdig érő fűben gázoltak lefelé a hegygerincen. Késő délután volt, előttük a város felett mozdulatlan ezüstös pára lebegett. Jézusmária, most halok meg. Rab megfordult. Kitöröd a nyakadat, kedvesem I Edit fél lábon ugrált mellette a fűben, és a tekintete sokáig csak valami döbbent csodálkozást fejezett ki. Aztán lehajolt, s a bal lábán kikapcsolta a cipőjét. Ez is csak velük fordulhat elő. Szegény apa. Pihenjünk meg, mondta Editnek, hanyatt dőlve a fűben, fejét a karjára hajtotta, és egy darabig úgy tett, mintha csöppet sem izgatná magát Edit bokaficama miatt, fáj, mondta Edit, de hát majd elmúlik, holnapra •endbe jön. Jól érezte magát. Nászútjuk második napján Editben is feloldódott végre az apja halála fölött érzett gyász görcse. Apósa a baleset után még két hétig feküdt eszméletlenül a klinikán. Szegény apa. Évek óta szórakozott volt ő már. Felkerekedtek, de Edit annyira sántított, hogy ebben a tempóban estig sem értek volna a szállodába. Csak jussunk ki az országútra. Talán felvesz egy kocsi. Az bizony jó lesz, mondta Edit, de most üljünk le egy kicsit, mert egyre jobban fáj a lábam és fáradt is vagyok. Szóval segítséget kellett hívni a szállodából. Közben pedig azt gondolta, ez is az apád miatt van, az apád miatt van, hogy olyan ügyetlen vagy, hogy olyan vagy, mint egy porcelánbaba. Amikor Edit bemutatta őt tavaly az apjának, megdöbbenve távozott tőlük, és azt kérdezte magában útközben, hát ezt akartam én, azért küszködtem, azért izzadtam ki a diplomát, hogy ezek a szarosok megkaparintsanak és a sárba rántsanak? Az öregember ízekre szedte őt. Szétsrófolta, mint valami ajándékba kapott Alfa-Rómeót. Csak arra volt kíváncsi, hogy nem csapták-e be, hogy a lánya nem csinál-e rossz vásárt. Hogy a csillogó és szinpompás karosszéria alatt nem rozsdásak-e az alkatrészek. Apósa is történész volt. Korán nyugdíjazták, bukott és önmagával meghasonlott ember, mondta Edit. Meg hogy könyvet ír, de tíz éve írja már, és gyűlöli a munkáját, annyira nem érdekli, amit ír. Kiégett ember, mondta, halálfélelmének gammasugaraival porrá éget maga körül minden életet. Hogy lesajnálta őt, amikor megtudta, hogy ő is történész lesz. Azzal manapság nem is lehet karriert csinálni. A történelem, a filozófia meg a művészettudományok napja régen leáldozott már, kiöregedtek, akárcsak én, mondta, s a patkányok ünnepi asztalára kerül az a sok könyv, amit e tárgyakban valaha is összefirkáltak. Elfüstöl a városszéli szemétgödrökben. Ömlött belőle a szó, miközben szép sorjában elfogyasztotta a süteményeket a tányérról, amelyet az anyósa hozott be a beszélgetésük kezdetén. Ő szótlanul magába roskadt. Tehetetlenül hallgatta leendő apósa kifakadásait, amelyekkel a néger és az arab egyetemistákat vette célba. Káprázatos autókon száguldoznak a váfosban és valutában fizetik meg a fehér romlottságot. Undorító, üvöltötte, ezt eltűrjük, ezt el. Fehér kurvák fetrengenek a kollégiumi néger gettók bűzében, másnap meg nyugati selymekbe bújva kelletik magúkat a kávéházak és mulatók tájékán. Néhai kollégáit szidta, akik elgáncsolták őt, besározták a múltját és tönkretették Edit jövőjét. Kéjesen nyalogatta az ajkára ragadt porcukrot, felkelt, megmutatta neki a dolgozószobáját, a könyveit és készülő munkájának első fejezetét. Örülök, hogy legalább rendes magyar ember vagy. Rab megállt a folyosón, kábult volt, mintha az öregember morfiumot fecskendezett volna a bőre alá, s hirtelen nagyon megsajnálta Editet. Torkát félelem és undor marcangolta, elképzelni sem tudta, hogy ő ezzel az emberrel egyszer egy fedél alatt lakjon. Ez csak álom volt, ennek nem lesz folytatása. — Apára nagyon jó benyomást tettél. A kávéja, uram. Nem akarok tolakodó lenni, és eszem ágában sincs kioktatni önt. Ezt az egészet vegye úgy, mint egy jóakarója tanácsát. Tudja, nem volna jó, ha most ön is bezárkózna a nagyságos asszony mellé a szobába. Eddig legalább vacsora és ebéd után elüldögélt itt. Vendégünk egy részében riadalmat keltett, hogy beteg lakik a szállodában, mért nem viszik kórházba, ha beteg, kérdezik. Van benne egy kis igazság, ugye. Az sem volt egészen helyes, hogy a baleset után ön az egyik német vendégünk segítségét vette igénybe, amikor arra itt a személyzet, ugye. Önök ketten lehozták a nagyságos asszonyt az erdőből, és akkor mindenki az ablakokba tódult, meg a teraszon is mindenki felugrott a helyéről és a korláthoz rohant. Nem így kell ezt csinálni, kérem. Feltűnésmentesen. Ha például a személyzetnek szól akkor, nekem akár, mi felmentünk volna a nagyságos asszonyért, azután a hátsó bejáraton át szép csendesen felcsempésztük volna a szobájába és azonnal orvost hívatunk. Így megkíméltük volna önöket a további bonyodalmaktól, s vendégeink között most nem járná az a szóbeszéd, hogy a nagyságos asszonynak sárgasága van. Ezt a szóbeszédet én természetesen mindenütt a leghatározottabban megcáfoltam. Viszont kénytelen vagyok leszögezni, ha most ön is szobafogságra kárhoztatja magát, az tovább bonyolítja majd amúgy sem irigylésre méltó helyzetét. Vendégeink aggódnak. És még jobban'aggódni fognak, ha látják, hogy ezentúl mind a kettejük kosztját felviszem a szobájukba, ráadásul elhalmozom önöket mindenféle újsággal. Arra fognak gyanakodni, hogy ön megbetegedett, vagyis hogy a nagyságos asszony Nehezen igazodott el Edit és az apja viszonyában. Megfigyelései alapján kettejük kapcsolata tartózkodó volt, látszólag szívélyes, e szívélyesség mögött azonban kölcsönös bizalmatlanság és idegenkedés lapult. Mintha mind a ketten tartottak volna egymástól. Edit nem szívesen beszélt róla. Ha mégis, akkor többnyire védelmébe vette az apját, felcsapott a szószólójának, időnként az ügyvédjének. Az öregember sokszor már kora reggel bezárkózott a dolgozószobájába, és nem mozdult ki onnan estig sem. Abban az időben sokszor meglátogatta őket délutánonként de látogatásai során az öregemberrel csak kétszer találkozott. Mind a kétszer teljesen véletlenül. Először a házuk kapujában, az öreg fogorvoshoz ment, és még csak vissza sem köszönt neki. Edit azzal mentegette, hogy rendkívül szórakozott, azonkívül egy kicsit süket is. A második alkalommal ő estére is náluk maradt, s a tévét nézték, amikor az öreg benyitott és kihívta Editet a konyhába. Őneki csupán biccentett az ajtóból, egyébként semmi érdeklődést sem mutatott iránta. Ez meglepte. Szóvá is tette, de Edit csak a vállát vonogatta, s azt felelte, az apja már ilyen. Ha valakivel először találkozik, annak felpanaszolja összes sérelmét, függetlenül attól, hogy kíváncsi-e rá az illető. Az apja számára addig érdekes valaki, amíg elmondhatja, ami a szívét nyomja. Teljesen magának él. Anyja az ebédjét és a vacsoráját is beviszi neki néha a dolgozószobába. Apa nagyon szomorú ember és rettenetesen fél a haláltól. Rögeszméje, hogy céltalanul élte le az életét. Régóta ilyenek a viszonyok náluk, és talán nem is változnak meg sohasem Sokáig azt hitte, hogy azért vonul be a dolgozószobájába, mert a könyvén dolgozik teljes gőzzel, korához képest szokatlan munkabírással és nem merte őt zavarni. Egy alkalommal azonban valami bírósági’ idézést hozott a postás, s azt neki személyesen kellett átvennie. Ö bekopogott hozzá de a szobából nem érkezett válasz Óvatosan benyitott, az asztal mellett a karosszék üres volt. A következő pillanatban ijedten kapta a szája elé a kezét, és majdnem felsikoltott. Apja a szőnyegen feküdt, karjai széttárva, VARGA LAJOS ILLUSZTRÁCIÓJA
