Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-05 / 36. szám
Osvald Záhradník tulajdon- képpen fiatalember még. fán Soloviő-csal együtt a legsikeresebb mai szlovák szerzőként szokás emlegetni. Színjátékot- kát számos országban játsszák, mindkettőjüket ismeri a hazai magyar közönség, hiszen a MATESZ két színpadán is szerepeltek. A szlovák drámaírás sikeres embere néháríy hónapja felelősségteljes megbízatást kapott: átvette a bratislavai Hviezdoslav Színház, tehát Szlovákia első színháza prózai részlegének művészeti vezetését. Záhradník első, és egyben legsikeresebb játékát, a Kinek üt a toronyóra? című színművet én fordítottam magyarra. Megismerkedésünkkor megnyerő modorú alkotót ismertem mgg^ a szerzőben, olyat, akivel idSru ként érdemes egy kicsit elbenek? Aggodalmam teljesen fölöslegesnek bizonyult. A finn közönség Is teljes megértéssel fogadta a darabot, és ami számomra a legmeglepőbb volt, az ottaniak is éppen úgy figyelték a színmű egyes részeit, éppen úgy fölszisszentek vagy mosolyogtak, mint az ítthoniakl Attrakció-számba ment ez a premier azért is, mert a rendezőnek támadt egy okos ötlete: felkért két idős, már nyugdíjban levő, de még mindig nagyon tisztelt, megbecsült és népszerű színészt, lépjen fel darabomban. A közönség szívesen vette szerepeltetésüket, ezt hangsúlyoznom sem kell. A finnországi hírek szerint a „Toronyórát“ most is sikeresen játsszák, sőt a közeljövőben két darabomat tervezik műsorra tűzni az ezer tó országában. hová. Játékaim bizonyos varázsa, hogy ezek a darabok kétórányi időtartamra kiszakítják az embereket a hajszából, felkínálva nekik a nyugalom oázisát. Az én darabjaimban van ideje kibontakoznia, majd megérnie a gondolatnak. Mindez már tudatossá vált bennem, és talán ez vonzza a színházba a közönséget is. Én magam nagyon szívesen írnék vígjátékot, egy ötrészes tévéjátékban már kacérkodom is vele, már csak azért is, mert tapasztalásaim szeript a vígjátékírót eleve a sikeres szerző kategóriájába lehet sorolni. — A mai szlovák irodalom talán legvirágzóbb műfaja a dráma. Véleménye szerint hol áll jelenleg a szlovák dráma, a szlovák színház Európában? A TORONYÓRA MÁR HELSINKIBEN IS ÜT Beszélgetés Osvald Záhradmkkal „Soha nem hittem volna; hogy darabjaim ennyi emberhez eljutnak.“ (Peter Leginsky felvétele] szélqetni. Találkozásunk ezúttal az író munkahelyén, a Gorkij utcában jött létre. — Tudom, hogy színműveit ' — főleg az elsőt, a „Toronyórát", sok színház tűzte műsorára belföldön és külföldön. Alkotásai közül az egyiket Helsinkiben is bemutatták. Megkérem, fusson végig a hazai és külföldi színházak „névsorán". — Az országban szinte mindegyik színház műsorára tűzte valamelyik darabomat. Van olyan város is, ahol több színház játssza őket. Soroljam föl valamennyit? Megpróbálom. Tehát: Prága, Brno, Ostrava, Oio- mouc, Karlovy Vary, Pribram, Hradec Králové, Plzefi. A Cesky Tegín-i Lengyel Színház, a csehszlovákiai lengyelek teátruma is színre vitte egyik darabomat. Szlovákiában mindegyik színházban szerepelt már, vagy ép pen szerepel valamelyik művem. Külföldön: a szocialista országok közül csupán Magyar- országon és Jugoszláviában nem mutattak be eddig műveimből, a többi szocialista országban játszanak, a Szovjetunióban több színházban Is. A mchati teátrum előadását felvette a Szovjet Televízió, és háromszor sugározta a „Kinek üt a toronyóra“ (Sólo na bicie hodiny) című alkotásomat, méghozzá olyan időpontban, amikor az „összállami“ műsor megy, és azt szinte mindenütt nézik! Ha az ember belegondol, szinte beleremeg: a szó szoros értelmében tízmilliókhoz jutottak el gondolataim! Harmadik színművemet, a „Sonatina pre páva“ címűt, most a jereváni színházban állítják színpadra. Soha nem hittem volna, hogy darabjaim ennyi emberhez eljutnak, ennyi színházba, ennyi országba, köztük például Finnországba is, ahol ez év januárjában volt a „Toronyóra“ premierje, de ősszel már egy másik, vidéki finn színház is műsorára tűzi a daraboti — Olvasóinkat bizonyára érdekli, milyen volt a finnországi bemutató, és mi az ön véleménye erről a nem mindennapi sikerről? — Örülök, hogy éppen ez az ország és ez a város figyelt fel a darabomra. Helsinki tavaly őta történelmi hellyé vált: az európai együttműködési és leszerelési konferencia világvisszhangot váltott ki. Rendkívül kíváncsi voltam, hogy az ottani nézők, az ottani emberek hogyan reagálnak egy szlovák darabra, mit mondhatok én a finn nézőnek, a finn közönség— A legtöbb drámaíró vágya: vígjátékot írni. A közönség igényli a derűt, a mosolyt, a nevetést, jó vígjáték mégis nagyon kevés van. Várható-e Osvald Záhradníktól, hogy meglep egy jó komédiával bennünket? — Én is érzem, hogy menynyire vágyja mindenki a derűt, a mosolyt. Az én játékaira inkább a líra felé közelednek, még pontosabban fogalmazva, a könny és a mosoly közötti szférában vibrálnak. Bennük a nyugalom légköre bomlik ki. Ügy vélem, ez is nagyon kell az embereknek. Rövid Idő alatt rendkívül felgyorsult az élet. Vegyük csak a repülőgépek példáját. A légcsavaros, ma már kezdetlegeseknek tartott motorokat felváltották a hangsebességet megközelítő, majd azt el is hagyó motorok, a sebesség egyre nő, az emberek mindig sietnek, mindig rohannak vala— Kezdjük talán színházainkkal. előadásainkkal. Köztudott, hogy rendezőink, színészeink jó színvonalon dolgoznak, a díszletek és a jelmezek olykor világviszonylatban is előkelő helyen szerepelhetnének egy összehasonlítási listán, ha volna ilyen. Semmi esetre sem kell tehát színházi kultúránk miatt szégyenkeznünk. Drámáink fő értéke, hogy kivétel nélkül valamennyi szerzőnk humanista beállítású. Más más eszközzel dolgozik Soloviő, Ková- őik, vagy dolgozott Bukovőan, de egy biztos: mindig valami emberiért küzdöttek és küzdenek a színpadon, mindig az „emberibbé válás“ a céljuk. És ez nagy dolog akkor, ha tudjuk: szerte Európában van egy sereg olyan teátrum, ahol kitűnő színészek, kitűnő rendezők nem éppen pozitívan befolyásolják előadásaikkal az emberek gondolatvilágát. — Bár első drámáját alig pár évvel ezelőtt írta, ma már a tapasztalt szerzők közé sorolják. Az irodalom az emberek megismerésének, egymáshoz való közelítésének egyik eszköze. Mivel gazdagította Osvald Zá- hiadnlkot, az embert az, hogy darabokat írt és új embereket ismert meg? — A dráma különlegessége, hogy a szerzőnek egyedi és megismételhetetlen lehetősége kínálkozik megfigyelni a szemlélőket, a befogadókat, azaz saját szemével, saját fülével győződhet meg arról, milyen hatást vált ki az, amit megírt. Más helyzetben van a költő vagy a prózaírő. A regény szerzője nem tudhatja, hogy művét valaki már a tizenkettedik oldalon befejezte, de nem tudhatja azt sem, hogy — a másik példa — az az ember, akinek reggel hatra munkába kellett mennie, éjjel háromig olvasottl A színházi alkotó viszont szinte alkimista, aki ott van bent, a varázskonyhában, vagy divatosabb kifejezéssel élve, az arénában, és meg kell élnie a sikert vagy a bukást. Hallja a cukorkazizegést, látja a szünet után eltávozókat, nézi a lélegzetüket is visszafojtó embereket. Talán éppen ezért a legszebb és a legnehezebb műfaj ez. Van persze egy másik kör is, a szakmai, amelyet az ember az évek során megismer a színpad révén. Innen kaphatja a legtöbb impulzust, Innen kaphatja a legtöbb tanácsot, bár az ember mindig a közönségnek ír és végül is mindig a nézők döntik el, mi lesz a mű további sorsa. Én minden premier előtt .lámpalázas vagyok, még akkor, is, ha ugyanaz a darab előzőleg akár tizenöt sikeres bemutatót érj meg! — Annak idején részt vett a kassai Thália Színpad bemutatóján, ott ült a nézőtéren, ott volt a bemutatót követő banketten. Mi volt a véleménye az előadásról? Milyennek találta a magyar ősbemutatót? — Nem tudok magyarul, de pontosan ismerem a darabot, tudom, milyen helyzetben mit mondanak a szereplők. Módom volt figyelni a jelmezeket, a díszleteket, a rendezést. Nagyon jó benyomásokat szereztem, bár eleinte féltem egy kissé. mivel tudtam, hogy a Thália fiatalok társulata, az én darabom pedig öregekről szól. A végeredmény azonban itt is az volt, hogy a színpadon mindent lehet. Ha jó az előadás, nem akadály még a fizikum sem, a néző rabja lesz a varázslatnak. — Beszélgetésünk folyamán Osvald Záhradník drámaíró szerepelt, a művészeti vezető, Szlovákia első színházának „főnöke" a háttérben maradt. Ennek ellenére: az' új idényben kívánunk ebben a szerepkörben is sok sikert, és búcsúzóul feltesszük az utolsó kérdést: dolgozik e új darabon? — Befejeztem egy tévéjátékot, bemutatására szeptember második felében kerül sor. Oj darabom jelenleg nincs. Irodájában gyakran cseng a telefon, a titkárnő egy sereg üzenetet ad át ottlétemkor is. Nemsokára a Kyjev Szállóba megy, színházi ügyben tárgyalni. Ül feladatával most ismerkedik, de közben — bár senkinek sem szól róla — az embert sorsok izgatják. Időnként le leül a Devínbe egy feketére. Talán ezek a legtermékenyebb órái, talán ilyenkor buknak felszínre azok a kristályszemcsék amelyek egy új darab vázát alkották majd. Osvald -Záhradník a jó szándékú emberek közül való. ló érzés, hogy darabjait sikerrel játsszák szinte mindenütt. Reméljük, mihamar Magyarországonj is. BATTA GYÖRGY BERTOLT BRECHT: A szabályos j ambus a drámában A szabályos felépítésű jambus még mesterek kezében is erőszakot tesz a nyelven és a gesztuson. A példa Goethe: „Tasso“, II. felv. 4. jel. Tasso és Antonio ösz- szekülönböznek és kivont karddal állnak szemben egymással, ami- kor Alfonz herceg közbelép. ALFONZ: Váratlanul mily vad viszályt találok? Erre csak azt lehet felelni: ezt. Hogy mennyire fonák ez a mondat (tehát mennyire elöad- hatatlanj, az akkor tűnik ki, ha átalakítjuk: Miért tört ki a viszály, melyben titeket talállak? ANTONIO: Higgadtan állni látsz, ó, herceg, engem, Míg Öt veszett dühe ragadta el. Vagy azt kellené mondania: Látod, hogy én higgadtan állok, vagy: Engem higgadtan állva találtál. TASSO: Mint istent, esdve kérlek én, szemed Övó pillantásával légy a fékem. Így szinte lehetetlen válaszolni, mert ebben a replikában .egyetlen olyan szó sincs, amely lehetővé tenné a színésznek, hogy a legnagyobb haragról áttérhessen a tetszetős érvelésre. A lefékezést mint megtörtént tényt írják le, olyannyira, hogy a megfékezett már csak az ünnepélyes köszönetnyilvánítással tartozik megfékezőlének. A verssorok gördülékenysége megfelel az összetűzés sodrásnélküliségének. ALFONZ: Beszélj, Antonio, s Tasso, te is szólj, E villongás mért tört ki udvaromban? Hogyan ragadt el titeket? Az erkölcs S törvény útja helyett a szédületbe érett Két férfit mi sodort? Ez méltán meglep. Milyen szerencsétlen konstrukció! A „hogyan ragadt el" után „az erkölcs s törvény he- lyett“-et természetszerűleg kiegészítjük a „titeket" szócskával; a tulajdonképpeni tárgyeset, az „érett két férfit" váratlanul bukkan elő, a „szédület" a „villongásra" vonatkozik, amivé a „viszály" minden indokolás nélkül átváltozott. Néhány sorral fentebb már a düh" „elragadott" valakit. Ahol pedig a villongás kitört, a fejedelmi udvarokban olyan az erkölcs és törvény útja, hogy onnan a viszály érett férfiakat lesodorhat. Nem kevésbé csodálkozunk, mint a herceg. (TÖREDÉKES, KÖRÜLBELÜL 1941-BÖL] SZABÓ ISTVÁN fordítása 1976. IX. 5. ! »*
