Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-08-22 / 34. szám

Vészi Endre

A vezérigazgatói üvegterem ajtaja óvatosan, de egyenletes következetességgel nyílott. Először egy damaszt szalvétával letakart tálca úszott be, majd egy könyökig fedetlen világos- barna női kar, aztán egy puha, sötét hajkeretbe foglalt halvány női arc, világosszürke szemmel a szempillák kékes árnyékában. Küllei, az új vezérigazgató, aki belépése pillanatától, tehát kora reggel óta, azon igyekezett, hogy a maga emberi léptéke szerint valami kapcsolatot teremtsen saját árnyai és a monumentális terem között, nem kis szorongással figyelte a magas, karcsú nőt, akt egy begyakorlott koreográfia mozgásrendjében — maga a halkság, a tiszteletteljes finomsági — gyorsan és mégsem sietve, feléje igyekezett. A nő szabad bal kezével egy uzsonnakocsit gördített az íróasztal mögé, és ezzel egyidőben letette a jól megrakott tálcát. De mindenféle zajkeltés, barbár csörömpölés nélkül.

— A reggelije, vezérigazgató elvtárs — a szerény mondat olyan szépen és szelíden hangzott, mint egy elégikus hegedűszólam. A nő előre- döccenő nagy tömegű sötét hajába zizegve befészkelte magát egy vékony fénysugár.

— De hiszen én nem kértem reggelit, azazhogy — igazította ki magát zavartan Küllei — én egyáltalán nem szoktam reggelizni.

— Elnézést kérek, vezérigazgató elvtárs, de a néhai ezt mindennap Így szokta. Tizenöt éven át. így győzte azokat a nagy feladatokat, így tudta áttekinteni a komplikált ügyvitelt. Tizenöt éven át — halvány, tiszta arcát finom pára vonta be —, ezt én 18 úgy tudom, hallomásból, mert én csak két évig dolgoztam a megboldogult mellett.

Küllei, bár érezte, hogy ez már-már halottgyalázás, de legalábbis a néhat emlékének felülvizsgálata, visszaküldte a reggelit. A szép nő egyenes tartással, sudár gerincének oszlopnyugalmában távozott, s a szellemajtő nesz nélkül zárult.

A következő reggelen újra csak megjelent a nő, féldrágakő körmei ragyogtak; kezében a reggelizőtálca. S a következő napon ismét. Az ismerkedés a belehelyezkedés különös feszültségű Időszakában Külleinek tapasztalnia kellett, legyenek bármilyen önálló tervei, javító szándékai, mondja el bármilyen emberkímélő tömörséggel gondolatait a jövőre nézve, ez a sokszáz ember, az irodaház örökké nyüzsgő hangyanépe, keresztülnéz szavain, mint az üvegen. Negyvenedik életévét betöltve, mentes »olt már a legtöbb fiatalos illúziótól. Mint jól képzett közgazdász és külkereskedelmi szakember, aki eleve számol egy bejáratott gépezet törvényszerűségeivel, nem is remélte, hogy néhány hét alatt képes lesz lebontani sokéves beidegződéseket. De azt mégsem képzelte el, hogy lépten-nyomon rá akarják szorítani, vegye át néhai elődje munkastílusát, az emberekhez fűződő bonyolult kapcsolatrendszerét. És nemcsak a reggelijét, de külön tálalt diétás ebédjét, megrögzött szokásait — például, hogy kora délután fölhajtatott a Szabadsághegyre és ott félórácskát sétált a gerincen —, ezt mind-mind a nyakába akarják varrni. Halkan előkelőén, olyan választékos modorban, amely nem is modor, de az erőszak félelmetes kalodája.

A visszatérő szép nő a reggeliző- tálcával. Tea, lágytojás, pirított kenyér, briós, feketekávé, szelet sovány sonka, lábaskában diétás virsli: végül

már nem tudott ellenállni, oda kellett pillantania. De a keze már be- idegzette a visszautasítást. És diétás ebéd, amolyan igazi pompás ál-diétal Borjú bécsiszelet borjúbecsinált, fényezett borjúszegy — évenként egy gulya kiválasztott zsenge állatai átballagnak a krómacél iivegház kapuján, hogy a vezérigazgató és szőkébb környezete gyomrát kímélendő, a konyhafőnök jóvoltából a külön étlapra kerüljenek. A vezérigazgatói üvegterem légterét egyre ingerlőbben töltötték be a napról napra fölkínált különlegességek illatai, de Küllei meg- küzdve saját esendő természetével, akárcsak a reggelit, akárcsak a külföldön járó üzletkötők, manipulátorok, piackutatók raffinált aiándékait, akárcsak a szoknyák hullámvonalán felül villanó combok telített hússzínű fényét — emelkedő kézfejével mindent- mindent visszautasított. Ha ez az ember azt remélte, bár nem remélte, hogy az eltökélt tiszta keménységgel megnyert néhány száz ember szivét; hacsak egy szikrányi reményt táplált volna is a szíve hogy a különleges reggeliből és borjúdiétából kirekesztettek valami csekély elégtételt éreznek emiatt, talán az ő szívét is átjárja az öröm. De akár várt valamit ettől, akár nem, a csönd, a tartózkodás, a némaság csak növekedett körülötte.

És hátra volt még a sárga telefon.

Az üvegteremben öt telefon szolgálta a vezérigazgatót. íróasztalon és asztalkákon elhelyezve. Közöttük külön hely jutott az úgynevezett sárga telefonnak, ennek hívószámát csak a néhai legbizalmasabb emberei ismerték. Küllei belépése után legalább egy hétig a készülék néma maradt, olyannak tűnt, mint egv furcsa kövület. De néhány nap után olvkor-olykor fölcir- pelt, s ebbből KiiHei megértette, ez mégsem földtani letet, ebben, úgylehet, titokzatos erők uralkodhatnak. Még az a gondolat is megkörnyékezte: ez talán a néhai közvetlen vonala a túlvilágról. Az egész üvegteremből ez a sárga telefon kezdte érdekelni leginkább. Volt a hallgatásban valami fenyegetésnek is beillő fölemelt ujjú figyelmeztetés: egv szép napon mégis megszólalok. S talán tíz nap múlva mégis bekövetkezett. Egy párásán gomolygó reggelen, amely moszatsze- rűen az ablakfalakra tapadt, a készülék ezüst cirpeléssel jelezni kezdett. A frissen beszentelt vezérigazgató, aki már a bali6sl.itú eltökéltséggel várta ezt a hívást, fölemelte a kagylót. Abban egy vékony, szaggatott ritmusú hang azonnal a tárgyra tért.

— Én kérem szépen — és megmondta, hogy melyik külkereskedelmi kirendeltség vezetője —, én mindennap és ez már tiz éve így van, föl szoktam hívni a néhait — vékony nevetéssel kiigazította magát—.Jobban mondva fölhívtam az ön elődjét, hogy elmondjam neki a bécsi rádió prognózisát és a heti előrejelzést. Mert a megboldogult, tisztelettel szólva, meteoropata volt. Én, engedelmé- vel, fönntartanám ezt a folyamatosságot... Tehát szerintük az időjárás a következő huszonnégy órára...

— Sajnos, én nem vagyok meteoropata. — Küllei inkább bánatosan, mint érdesen visszatette a kagylót a villára.

A sárga telefon azonban egy fokozódó életműködés jegyében ellenállt a lefokozási kísérleteknek. Komoly, személyiség módján viselkedett, vagyis a tagadásra növekvő tevékenységgel válaszolt. Még aznap délután négykor újra fölciypelt. A kagylóban

rokonszéTtves, félsötét férfihang, nyugodt modor, táviratstílus.

— A környezetről szoktam neki referálni — mondta az illető —, és mindennap. Az intézkedése visszhangjáról. Hogv miiven a közvélemény. És ezt önnek is természetesen, mindennap. De nem haragszik, ugye, a nettem maradjon egvetőre homályban. Homályban — ismételte.

— Nem érdekelnek az információt.

Első visszautasító indulatában Küllei hívatta a gondnokot. Rámutatott a telefonra.

— Ogv tudom — mondta —, a gép- könyvelésnek kevés a két telefon. Ezt- ltt rendelkezésre bocsátom. — S mint aki kihívia az Isteneket: — Nekem nincs erre itt semmi szükségem. Sőtl Zavar.

A gondnok sárgás gótikus koponyá- lyán a mély. vízszintes rovátkák kifényesedtek.

— Ezt komolyan tetszik gondolni? — s miután a szándék megerősítést nyert, a csontszikár, hosszú férfiú, mint aki nem csupán egy személyt, de egy egész Intézményt köteles óvni, pánikszerű gyorsasággal, lapos fogai közül mondta, amit a felelőssége diktált: — Ha szabad megjegyeznem, vezérigazgató elvtárs. ez nem egyszerű telefon, ez vívmány. Nagy küzdelem folyt érte. hogv legyen. És hogy ilyen legyen. Ezt nem lehet csak úgy... — maid kapkodó szavaiba valami jóslatszerű vegyült. — Ezt majd még egyszer — kereste a kifejezést —, ezt még vissza tetszik óhajtani. Tessék gondolkodni rajta, tisztelettel — és az elhamarkodott döntést elkerülendő, gyorsan távozott.

A másnapi szűkebb vezetőségi megbeszélésen, ahol még a néhat előd írásbeli ki jelölése alapján arról kellett dönteni, kik legyenek a vállalat képviselői három közel-keleti és két északi nemzetközi kiállításon, Küllei érezte, egész ösztönhálőzata riadő- zott! — neki ezt a kijelölt társaságot le kellene söpörni a tábláról. Mágia képtelen volt rá; tárgyismeret híján nem tudott másokat javasolni helyettük. Az izzó feszültség fölengedett, s valami narancspiros elégedettség sugárzott a vezető munkatársakból. Előlegezett bizalom a közös munka iránt. S mintha ennek az engedékenységnek — amelv valójában pillanatnyi csődnek is nevezhető — és a sárga telefonnak közös kapcsolótáblája lenne. Mert alighogy kiürült az üvegterem, alighogy szakadozni kezdett a cigarettafüst, cirpelve megszólalt a sárga telefon. Ezúttal fiatal női hang a kagylóban.

— Szivecském — mondta a fiatal női hang —, hiányoznak a szerda délutánok. — Sötét, szelíd nosztalgiától rezonáió szavak, mint amikor egy látványos színpadon halkan hullanak

a papírból készült falevelek. — Hetek óta várlak, úgy, mint azelőtt — mondta a fiatal női hang.

— Én nem vagyok szivecském — válaszolt zsémbesen, ellenszenvesen —, és nálam nincsen semmi szerda délután. Nyilván az elődömet keresi. Szíveskedjék kifáradni a farkasréti kolumbáriumba.

— Tévedsz, kértek szépen! Én téged kereslek, szivecském. Az elődöd, mondhatom, örökbe hagvolt neked. És én már betegesen rászoktam a szerda délutánokra. És megszoktam ezt a telefont is. Hogy mindennap, és pontos időben. A lakásom nagyon, de nagyon kellemes. A megboldogult itt pihente ki az izgalmakat. Én eg'’ megnyugtató valaki vagyok, mad meglátod' A pizsamáját, kasmírköpenyét kimosottam, a papucsot kicseréltem, hányas a lábad, szivecském? Aztán itt vannak a drágának a%y'ópv- szersi. A gyomrára, a szívére, a vérnyomására. És nem járt még le egyik se.

— Kérem, kisasszony, én most leteszem a kagylót.

— Akkor én majd újra felcsörgetlek. Ésit minden délután hívlak. Pá. pá. Szundikálj.

Küllei fáradtan, vagy inkább eltűnődve, letette a kagylót, mert az alvásra való gyengéd biztatás és egy gyakorlati tény között szoros kapcsolatot vélt fölfedezni. Tapasztalata szerint ebéd után egy és kettő között soha senki nem nyitott he az irodájába, nem kapcsoltak be telefont, még a sárga telefon is néma maradt. Ez tehát az ügyvitel forrongó, bugyborékoló anyagában a teljes kisimulás, a gyönyörű kishalál pillanata. Ebbe kelt sűríteni mindazt, amit egy külső napirendnél szigorúbb és szörnyetegeiül belső fegyelem lehetetlenné tesz: ebben a hártyakönnyű, tündöklő burok- • ban talán lehel értelmesen ébren maradni. S most. hogy fölfedezte ezt a neki is biztosított területen kívüliséget elhatározta, hogy föltérképezi az üveghodályt amire eddig — idegenkedés, lámpaláz szorongás külső fenyegetettség miatt — sem kedve, sem felismert alkalma nem volt. Elindult körbe-körbe. Benyitott az irodából nyíló kis pihenőszobába, itt volt fölállítva a rekamié. Ezen szundikált tehát a néhai előd. Az elrejtőzés kiváltságos percei! Elképzelte tömören húsos, óriás alakját, látta az elnagyolt vastag arcot, a rőtes csigás hajjal benőtt alacsony homlokát és az erősen recézett szemhéjakat, amint leselkedő szemére rácsukódnak. A kis szobából minikádas zuhanyozó nyílt, falra erősített lazacspiros toalettszekrényke, lazacpiros műanyag vécéfedő a csészén, lazacpiros szappan- és kefekészlet. A megboldogult az anyagcsere és a tisztálkodás perceiben is

RACSKÖ ZOLTÁN ILLÜSZTRÄCIÖJA