Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-15 / 33. szám
— Németek? — kérdezi az egyik. — Franciák? Tagadóan rázzuk a fejünket. — Tehát angolok — vágja ki győzelmesen a benn.- szülött és valahogy úgy érezzük, hogy ezzel már teljesen ki is merítette földrajzi ismereteit. — Ez különös — mormogja maga elé, amikor ismét tagadóan rázzuk a fejünket. — Akkor hát honnan valók? Közben a másik férfi elzavarja a kerékpárjainkat körülvevő fiúkat, akik mindegyike legalább megérinteni szerette volna azokat. — Csehszlovákiából... — Csehszlovákiából? — Az első férfi a bizonyosság kedvéért még egyszer megismételte válaszunkat, mintha nem hinne a fülének. — Nazdar! Ahoj! — mondja. Ezúttal a változatosság kedvéért mi csodálkoztunk el. — A nevem Aifftt Ismail! — folytatta franciául. — Ismerem Prágát és a Konev utcát. Ott lakott a bátyám, Prágában végezte a közgazdasági egyetemet. — Tulajdonképpen nem is olyan különös, hogy a bátyám közgazdasági tanulmányokra határozta el magát... Meredek utcán kapaszkodunk felfelé. A városkát körülvevő várfalon vágott keskeny kapun át egy kis térre jutunk, amelyet rövidesen magunk mögött hagyunk. Az utca igen keskeny, nehezen tudjuk elképzelni, hogy ezen miképp vergődne át egy autó. A közlekedési jelzőtáblák azonban becsületesen lógnak a falon, és Ismail meggyőz bennünket arról, hogy nem hiába. — A mi öt városunkban a férfiak már ősidők óta kereskedelemmel foglalkoznak. Egyesek itthon, amikor itt, a végeláthatatlan Szaharán át vezető út közben megpihen egy karaván, többségük azonban északon Odamentek néhány évre egy kis pénzt összegyűjteni, hogy aztán a nyugodt öregségüket ismét az övéik között tölthessék. A keskeny utcácskák jobbra-balra kanyarognak, időnként találkozunk egy-egy méltóságteljes öreggel, aki ugyancsak lopva — hogy méltóságán csorba ne essék — nézegeti az idegent. A gyerekek pontosan ellenkezőleg viselkednek, a nők pedig, ha egyáltalán mutatkoznak is az utcán, még azt a két kis nyílást Is eltakarják kendőjükön ... — Az idők itt is változnak, de azért inkább ne fényképezze őket. Hiszen van itt férfi és érdekes építészeti alkotás bőven .. Egyetértünk vele. Egy kis téren találjuk magunkat. A falon az algériai pesta sárga levélszekrénye, előtte futballoznak a fiúk. A másik oldalon van a mecset és az utca, mely ismét a várfalhoz vezet. — Ezer év alatt nem történt itt annyi változás, mint az utóbbi két-három évtized alatt. Előbb a' kőolaj, majd a földgáz... Utak épültek és kezdtek idejárni a turisták is. Eljönnek egy órára, kettőre, elfényképeznek néhány filmet, de közülük csak édes- kevesen értik meg Mzab-föld titkát... Újra a várfalnál vagyunk. Itt egy keskeny völgy húzódik. Parányi kertek, pálmák és fák, amelyek csak a csörgedező kis patak mentén nőnek. A távolból szivattyú hangja hallatszik ide. Aiffu Ismail ‘Oda- fülel és hallgatagon néz abba az irányba. — Az a bizonyos forrásfakadás nem is volt olyan nagy csoda .. — Az egész sivatagi csodát az őseink teremtették meg a saját kezükkel. Végeredményben nem volt más választásuk: meghalni vagy küzdeni a Szaharával. Tíz, húsz, negyven méter mély lyukat vájtak a sziklába, míg csak vizet nem találtak. Sikerült. De ezt még a felszínre is kellett hozni. Bőrzsákban húzták fel, emberek, szamarak, tevék, és addig öntöztek az élettelen földet, amíg termékennyé nem vált, amíg nem nőttek ki a pálmák, nem zöldelltek ki a kertek. Visszatérünk a kerékpárjainkhoz. Kertek mellett megyünk el; érik a narancs és a mandarin, zöldéi! a füge. az alma, a szőlő és a datolyapálma. Csupán az utóbbiakból több mint kétszázezer van Mzab-föl- dön. Ezt feltüntetik az útikönyvek is. A háromezer kútról viszont, amelyeket a mzabitáknak kézzel kellett a szaharai sziklákba vésniök, nem írnak... A legendákról a turisták szívesebben olvasnak. — Ezek a vért izzasztó kútépítések, tulajdonképpen ez minden, az egész csoda titka. Élni akarás... A nap már leáldozóban van. Búcsút veszünk Ismail- tól. A megtöltött tömlőkben kotyog a víz. A vízvezetékből töltöttük meg őket. Ma már nem tevékkel vagy szamarakkal húzatják fel a mélyből a vízzel telt bőrzsákokat. Jelenleg másfajta kutakat fúrnak. Lényegesen mélyebbeket. A homok és kőrengeteg alól ezekből kőolaj folyik, vagy gáz tör fel. í folytatjuk) E z volt a negyedik szaharai éjszakánk. A sivatagban — amely egy kevéssé sem hasonlított a homokdombokkal borított hagyományos szaharai képekhez — az itt-ott előforduló bokrokról száraz gallyakat szedtünk, és tüzet raktunk. A táskarádióból monoton arab zene hallatszott. Meleg gyapjúszvet- tert vettünk fel. Néhány perc múlva sor kerül a viharkabátra is — ezt már az előző éjszakák után egészen biztosan tudtuk. A nappal itt csaknem úgy megy az éjszakába, mint ahogy a vonat begördül az alagútba. A kellemes januári szaharai meleg ugyanolyan gyorsan eltűnik, mint a nappal. A#hideg, amely itt csaknem állandó, a finom homokhoz hasonlóan mindenüvé behatol. — Holnap Gardaiában kellene .lennünk. — Miro zseblámpafénynél beírta feljegyzéseit az expedíció naplójába, és megjegyezte, hogy habár még csak két óra van, részére a nap befejeződött. Belebújt a meleg hálózsákba, és tudta, hogy feszülten fogjuk figyelni. A vékony gallyak már leégtek és az izzó faszéndarabok csak gyéren világították meg a sátor közvetlen környékét. Bal oldalon húzódott az alacsony, sziklás'dombok gerince. A gerinc felett feltűnően rajzolódott ki a világos égbolt. Valahonnan hátulról fényvillanások világították meg, mintha nagyszabású tűzijáték folyna. Ott valahol földgázt jövesztenek. A Szahara ma már nemcsak kő- és homokdombokból áll... „MZabi MZabl“ „Esőt! Bőséges esőt!“ — könyörgött évszázadokkal ezelőtt valahol ezen a tájon ABU BILAL MURDÄS ben MAUDÍR marabut, s a tiszta, derült égből egyszerre csak megeredt az eső. A kháridzsiták meg voltak mentve... Alig múlt el néhány évtized Mohamed halála után* amikor a tanítványok siránkozni kezdtek az erkölcsök hanyatlása miatt, azért, hogy a Korán törvényeit már nem tartják meg olyan szigorúan, mint a próféta halála utáni első években. Azok között a férfiak között, akik demokratikus választásokat és az egyházi vezető elmozdíthatőságát követelték, jelentős pozíciót töltött be a perzsa tanítvány, Ibn Rastum Azonban ugyanúgy, akárcsak maga Mohamed, Ibn Rastum is meggyőződött arról, milyen nehéz otthon prófétának lenni, és kénytelen volt elmenekülni, hogy megmentse puszta életét. Letelepedett tehát a mai ÉSzak-Algéria területén, és szigorú tanai miatt rövidesen sok követője akadt a berberek között. Ezek magukat khárádzsitáknak kezdték nevezni. Ok alapították 761-ben Táhertet, a mai Tiaretet. Táhert aztán rövidesen nemcsak a hatalom, hanem a fejlett kereskedelem és a szellemi élet fővárosává is vált. Csakhogy a fiatal állam egyre növekvő hatalma és befolyása elsősorban a környező országok uralkodóinak gazdasági érdekeit kezdte veszélyeztetni. Elhatározták, hogy megsemmisítik az egyre tekintélyesebb új államot — állítólag a kháridzsiták meggyilkolták a próféta egyik vejét... A szerencsétlen kháridzsiták csak úgy tudták megmenteni az életüket, hogy a sivatagba menekültek. Kitartóak voltak, több száz kilométert gyalogoltak a sivatagban, míg végre helyet találtak a letelepedésre. Ez valahol Ouarla környékén volt; egy kis köztársaságot alapítottak. Ellenségeik azonban ismét rájuk találtak és ismét szétrombolták a városukat. Újra a sivatagba menekültek, nélkülöztek és éheztek, sokan közülük szomjan haltak. És ezután történt az a bizonyos csoda. „MZab MZab!“ — Eső, bőséges eső fakadt fel a földből. A kháridzsiták várost alapítottak, de nem egyet, mindjárt öt nőtt ki a földből' a MZab királyság öt szent helye, mivelhogy a földönfutók .mzabitáknak“ kezdték magukat nevezni, és a saját területüket mindmáig Mzab-nak nevezik... — A kilométeróra szerint ennek már nem szabad messze lennie... A szél még jobban megerősödött, mindhármunknak csuklya van a fején, és majdnem harminc kilométeres sebességgel tapossuk a pedált. A szél ugyan hideg és kellemetlen, homokkal korbácsolt, de legalább oldalról kissé megtol bennünket. Legalább ennyiben segít. Azok, akik előttünk itt jártak, ezt a „sivatag csodájának“ nevezték és bizonyára azok közül, akik ezt megtalálták, senki sem fog erről a jelzőről vitatkozni. Hirtelen fordulás jobbra, a sivatag megnyílik előttünk, mintha valaki varázspálcával suhintott volna, és a szétterülő völgyben feltűnik az ezeregyéjszaka mesevárosa. A datolyapálmák dús zöldje, magas vert fallal körülvett kertek, benzinkút, játszóterek, vagyis Gardaia. Kissé távolabb, ezúttal az út bal oldalán további mzabita városka, Bou Noura ötllk a szemünkbe. A fő útvonalról érkezünk, részben a városka, részben az üres víztömlőink miatt. Elhaladunk a csordát őrz# pásztor mellett, de ez semmi különösebbet nem jelent ezen a vidéken. Megérkezünk a városkába, és még a kerékpárjainkat sem volt időnk a iáihoz támasztani, máris gyermeksereg vesz körül bennünket. Az afrikaiak kíváncsiságához már hozzászoktunk, tehát az sem lep meg, hogy a férfiak nem messze álló csoportjából ketten kiváltak és hozzánk iönnek. i. j ivoura varoska utcájában STEFAN MICEK 3 Kerékpárral Afrikán keresztül II. 1978. VIII. 1 Mzabi táborhelyünk
