Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-08 / 32. szám
E gyedül lakott egy olyan szobában, melyet csak a lány tehetett egyáltalán lakhatóvá. Minden reggel ugyanazokra a falakra ébredt, és mindig meglepődött egy kissé, hogy a repedések, szöghelyek, begipszelt foltok megint ugyanazok, mintha gondolatok csillagképeit látná, melyekhez egy egész éjszakányi merengés sem adott még egy parányi ötletet sem. Ugyanarra az órára ébredt, amely ott ketyeg a kan- dallóutánznton, és ugyanarra a remegő törpe hűtőszekrényre, ugyanarra a gyötrő savanyú szagra, mely oly régóta áradt a faburkolat mögül és a lefolyóból, hogy most már úgy látszik, örökre itt ragadt a lakásban. Felöltözik, és megfőz egy tojást, és feltöri egy pirított kenyérdarabon, és megmelegíti a tegnap esti kávét, és leöblíti a tányért meg a csészét, és felvesz egy könyvet és ül és vár. A szék elkezdi fojtogatni. A szavak értelme értelmetlenül forog és kering a betűk mögött. Felugrik, és körbesétálja a szobát, meg-megállva mindenütt, ahol feküdtek, rámered, szinte rémülten az ágyra, melyen még mindig ott van a két párna. Ápolónő volt a lány, délután és este dolgozott, és reggelente jött hozzá. Ö akkoriban valamit tanult, de hogy mit, azt már elfelejtette. Kinéz az ablakon, talán azért, hogy eszébe jusson. A városból csak téglafalakat láthatott, és a lapos kis kavicsos tetőt, amit tavaly nyáron a lány csupasz lába szentelt meg, és egy ütött-kopott, szinte organikusan bonyolult fémalkotmányt, mely kémény lehetett vagy szelelőlyuk, vagy aknatorok és talán használták, talán nem. A téglafalak közötti széles nyílásokon át az ég alját láthatta, benne egy arany kupolát és törékeny gyárkéményeket, melyeket a reggeli nap templomi oszlopokként ragyogtatott meg, és párhuzamos füstpamacsokat, ahogy-gyorsan beleolvadnak a felhőkbe, és valami tompa szikrázást, mely életjelt adott arról a szorgos tevékenységről, amit tengerfelszínként rejtett el a város. Ernyedt vitorlaként lebegő, lankadt figyelmébe bele-belekapott a kristályos horizontról felé szálló remény le- hellete, mely elindít és mozgásban tart any- nyi sok ipari vállalkozást és kereskedelmi tranzakciót, mely energiával táplálja az egymást termékenyítő tőkebefektetések zseniális mechanizmusát, mely roppant szakértelmet és cselekvőképességet összpontosít a fémek átalakítása, az áruk ide-oda szállítása érdekében, mely lélekkel telíti az összevágó kalkulációkat, a hatékony gépeket. Az égbolt kitárult szeme előtt, mint egy ázsiai festő kicirkalmazott látomása, mely meztelen lányalakok mozaikjából kerekít ki egy elefántot, vagy istenekből kreál egy fát úgy, hogy a legvékonyabb ág is mosolyként kétszereződik meg és körmöt ábrázol még a legkisebb rügy is. Az emberi teremtőerő érzete járja át, és ismét megpróbál fel- szárnyaíni az új ötletek, kavargó jegyzetek, tudós ambíciók és nemes célok emelkedett birodalmába. Tanulmányainak elfelejtett tárgya most hasonlónak látszik egy rég megunt feleséghez, aki szeretőt talált, és ettől egyszeriben megszépült. Féltékenység! rohamot kap. De a fájdalmas vágy, akárcsak a látóhatárról visszatükröződött tovatűnő fénysugár, eloszlik; szemének látósugarai megrövidülnek, és őlmos tompasággal kezdi vizsgálgatni, hogyan kerekültek le a négyszögletes ablaktáblák az egymást követő, gondtalanul felkent festékrétegektől. A szétesettség valamiféle rossz szelleme szál Íja meg hirtelen, és máris dühödten lüktető, idegen testnek érzi a szívét, és külön érzékeli a lecsüngő kezeit, melyek súlyosak a távolról beléjük hatoló vértől. Ráeszmél az őt életben tartó mechanikus kapcsolatok és kémiai hatások bonyolult rendszerére, és összetettségét félelmetesen finomnak találja. Odamegy most a heverőhöz, és felveszi az egyik párnát Ott, a huzat megkopott szentélyén néhány hosszú hajszál fekszik, szinte észrevéte’enül a fekete szöveten. Megvizsgálja őket, mintha a fejet szeretné felidézni, a hajkoronát, amelyből kihullottak, és az arcot, mely lélekkel álcázta a fejet és a testet, mely ennek a léleknek kiterjedést adott. Felemel egy szálat, és ahogy a világosság felé tartja, megjelenik előtte halvány árnyéka annak az aranyló színnek, mely csillogó ajándékként oly sokszor ömlött végig csupasz vállán. Visz- szateszí a hajszálat, és a helyére rakja a párnát, ahogy vénlányok szoktak virágot préselni a bibliába. A szoba, ha más nem is, de a szükségesnél valamivel nagyobb volt. Amikor leült, és olvasni próbált, úgy tűnt, a kitöltetlen tár őt figyeli ajtőgombok, szöghelyek és a szőnyegbe Csomózott mintázatok szemeivel. A tér még valakiért kiáltott, hogy foglalná el. Ketten épp beleillettek ebbe a szobába: hangjuk kisimította a falakat, visszakény* szerítette a bútorokat szolgai fa- és szövet- állapotukba. elnyomta a hűtőszekrény remegését és az óra ketyegését. Valahányszor ajtót nyitott neki (a lány megrebbent -s rácsodálkooztt mindig, de vajon miért? — ki más várhatta volna?), a szíve kitágult, betöltötte a mellkasát, és percekig kellett magához szorítania a lányt, s úgy állnia ott, mint valami présben, míg a veszély már nem fenyegette, hogy szíve szétreped. Ölelésük módja kezdettől fogva eleve elrendeltetett. Kezeit mindig ugyanazokra a helyekre vezette el a lány hátán, az egyiket a nyakszirthez, a másikat a gerincoszlop tövéhez. A lány fejének ugyanazon az oldalán pihentette mindig az arcát, s így sose tudta volna meg, ha a túlsó füle mögött valami más parfümöt használ. A szétporlasztott parfüm, melyet beszívott, nem annyira virágok, mint inkább fűszerek enyhe illatát árasztotta, valahonnan a lány hajának távoli csillagpalotájából, és a kórházi folyosók éteri édességével keveredett, talán csak az ő képzeletében. A lány tiszta volt, gyönyörűségesen tiszta, s ő ezt gondolatban a kórházi -munkának tulajdonította, a munkának, mely, úgy érezte, testekkel való mindennapos bajlódás közben tette képessé a lányt, hogy olyan teljesen és nyíltan elfogadja az ő testét is. Rendszerint utcai ruhát viselt, amikor jött, kéket vagy zöldet, vagy barnát, délben pedig, amikor elment, az ápolónői fehér egyenruhát. A két öltözet közt volt egy harmadik, ha csak önmagába öltözött; és így a reggel, mely azokban a napokban, mielőtt a lány először jött hozzá, céljában oly egyszerű és megvalósításában oly egyhangú volt, triptichonná változott, s ennek kétoldali fatáblái, amikor a lány lépései eltávolodtak a lépcsőn és az épület külső ajtaja bezárult mögötte, rácsukódtak a középső táblára, melynek szépségét visszaidézni nem, csak mindig újra felidézni lehetett. Idővel minden óra színárnyalatot kapott a lány látogatásainak rajzolatától, a kilenc utáni kék vagy zöld vagy barna, a következő rozsdabarna és szürke és rózsaszín, az utolsó pedig, a lélekszakadva kapkodó, gyakran mindössze néhány gyors percre szűkülő óra, patyolatfehér, mint amikor a felvillanó fény elárasztja a vásznat, ha lepergett a film és lazán kattog a vetítőgépben. Talán azért, mert a hosszú ürességen túl, mely elválasztotta őt a lány utolsó látogatásától, a legközelebb ezek a percek voltak hozzá, ezeket látja a legélesebben: a lány kikeményített blúzának merev hajlatait, az összekeresgélt hajtőkkel nagy hirtelen feltűzött kontyot, lapos, fehér cipőjét és egyszerű gyapjúharisnyáit, ahogy ártatlanul kirajzolták lábikráit és erőteljesen hangsúlyozták női mivoltát, így szívta fel újra az érzéki tüzet, melyet a lány simulékony teste nemrég oly alkalmazkodó természetességével csillapított. Szerette őt egyenruháját ha bemerészkedett a kórh lantásra, az egyformán öl között úgy érezte magát, met rohant volna meg va teli kéjvágyó apácákkal, a zsögnek a francia pornt felkelt mellőle a lány, he zék, volt abban valami iste is szent: a szüzesség megí mel nézve mindig titokza hetetlenségének szimbólun zött nem talált semmi eh Az egyszer olvasott könyv vashatő; egy gép a hasz lenül tönkremegy. De a Iá gyönyörő, tisztán, tapasztt nékenyen érkezett hozzá és makulátlanul távozott Másképp öltözve, ehhez dító volt. Mintegy a vissz gyakran otthagyta nála a pöjét, selyemharisnyáját, lenlétük nem volt olyan k nie kellett volna. Nyugta körül, bizonytalan kérés hogy magyarázatot és létji jenek. És. amikor éjjel egyenruhát felváltotta velü alacsonyodás volt. Ügy ölt nő, egy lett közülük, ak megeszi az ételt, és néha idegesen újra meg újra 1 lábát, mélyet öiitudatosar magas tűsarokkal, és egy beszél. Beszélgetéseiktől b nyílt, mindent befogadó amit a lány teste nyújtói akit az éttermi asztal vált lösleges kiegészítése volt tökéletesnek: fölösleges bármivel is a szerelmet,'- semmiféle kiegészítést. Ez a házasságra célozgatott, vagyok képes“ szavait „ne dó“-nak magyarázta, és m Ezek az esték a lánnyal pontosan és szűziesen ért takarodót fújtak a nővér lány lakott, valahogy nen és görcsös álmokkal olvadl csak a reggel diadalmas el tak szét. A reggel új szin is, mint amikor valaki könyvlapról felnéz egy fák kopogtattak. Amikor felébi gást, mely megújította szó: letét, és felkelt, lerázta ál: szített mindkettőjüknek, a dett. Halkan nyílik a kai alt hangú nyikordulás, n lány tud előcsalni a sav lépései elhalnak a lé] mény leheletszerű könnyf nesztelenül jött. Lába / Kopócs Tibor illusztrációja JOHN ÜPPIKE:
