Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-08 / 32. szám
Stefan micek: Kerékpárral Afrikán keresztül I. Az első kilométerek Algérián, Nigeren, Beninen, Tngún, Ghánán, Elefántcsontparton és más afrikai országon haladt át a trnavai Slávia sportegyesület „Afrika 1976“ expedíciója. Prágából, a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság utasszállító gépén Algírba repültek, majd a maga nemében egyedülálló, legnehezebb útszakasz következett — több mint 2000 km-t tettek meg a világ legnagyobb sivatagán, a Szaharán keresztül. A csehszlovák „Favorit“ típusú kerékpárok valószínűleg elsők voltak a világon, amelyek megbirkóztak a Szaharával. A rendkívül igényes sportteljesítmény után következő szakasz útialap utakon át vezetett. Kimerítő, amellett érdekes volt. Ha elolvassák most kezdődő riportsorozatunkat, megtudhatják, milyennek látta Afrikát az expedíció egyik résztvevője, Stefan Miiek. Pontosan hat óra volt, egy másod perccel sem több, sem kevesebb. Valaki hirtelen kinyitotta az ajtót. Két álmos fej egyszerre fordult az ajtó felé. — Hat óra — jelentette a jövevény, és felgyújtotta a villanyt. Kint még sötét volt, mint amilyen sötét Prágában január 6-án lenni szokott. Ráadásul havazott Is. A jövevény — Vladimír — a tükör elé lépett, hogy ellenőrizze a fri zuráját. Erre ugyanis sokat adott. — Lesz itt ám súlytöbblet.. .1 — Mi ro, az Afrika-Szahara 1976 expedíció (ahogyan tervezett utunkat egymás kö zött neveztük) gazdasági felelőse a ma ga sajátos módján ébredezett. Természetesen egész éjszaka sertéshúskonzervekből, téli szalámiról, csabai kolbászról, koronáról és dollárról álmodott. Ez volt a reszortja. Valaki kopogtatott az ajtón. Hat óra múlt öt perccel. Jlrko Krulié, a Csehszlovák Sajtóiroda fotoriportere, közös barátunk ér kezett meg, hogy ugyanúgy kikísérjen, mint a legutóbbi utazásunk alkalmával, és segítsen kivinni a repülőtérre a csomagjainkat, amelyek nem férnek el a tehertaxiban. — Szeretnélek látni benneteket kerékpárral, ezzel a sok holmival együtt. Még gondolni sem akartunk erre, hiszen néhány óra múlva valóság lesz ... Kint hideg szél fújt... Háromnegyed hét volt. A púpozva megrakott teher- taxi és a vörös Zsiguli ebben a pillanatban indultak el Vinohradyból a Ru- zynéi repülőtérre ... — Szereljék le a pedálokat, másképp nem veszik fel a kerékpárokat... A túlságosan is készséges hivatalsegéd állandóan ott lábatlankodott közöttünk, és igyekezett meggyőzni arról, hogy a TU csak akkor képes biztonságosan Algírba repülni, ha a kerékpárjaink pedáljait leszereljük. —• A vámnyilatkozatba ne felejtsék el beírni... — A hivatalsegéd fáradhatatlanul rohangált közöttünk és a vámosok között. — Készítsék ki az iratot, mely szerint leadták a katonakönyvüket... — A hivatalsegéd újfent elugrott, hogy valamit megemlítsen a határőröknek, majd ugyanolyan hévvel nekiesett a csomagjainknak. — No Itt lesz súlytöbblet...“ Különös nyomatékkai hangsúlyozta a „no“ szócskát, majd egymás után minden csomagot a mérlegre rakott. Kerékpárok, hátizsákok, sporttáskák, bőr oldaltáskák, fényképezőgépek... A mérleg nyelve a 170-es számon állt meg. Mirónak a súlytöbbletre vonatkozó aggodalmat valóban megalapozottak voltak. Elvégre közgazdasági mérnök. Ezután már minden valahogy egyszerűbb lett. Miro a pénztárnál kifizette a métermázsán felüli súlytöbbletért járó illetéket, és máris felszállhattunk a félig üres repülőgépre. Amikor Prága a ködben eltűnt a szemünk elől és a Miroslav Maitan mérnök és Vlatlimir Pribyl a prágai repülőtéren légikisasszony bejelentette, hogy a Stuttgart—Genf—Marseille—Algír útvonalon repülünk, végül is nyugodtan tudomásul kellett vennünk, hogy a több éves előkészület után ez már a valóság. Mindössze háromórai utazás és AFRIKA következik. A világ legnagyobb sivataga, amely félelmet kelt és rémületbe ejt, de ugyanannyira vonzza is az embert. Akkora kiterjedésű sivatag, mint egész Európa. Európában ekkora területen 30 ország foglal helyet és fél milliárd ember él. Szahara lakóinak számát viszont csak másfél millióra becsülik. Az irdatlan területen nincs más, csak perzselő napsütés, homok és kő, elvétve néhány oázis, ahol emberek élnek. Hogyan fogadnak majd minket? — Elment a józan eszük? Amikor a barátaink otthon feltették nekünk ezt a kérdést, bizonyos rejtett aggodalom nyilvánult meg benne. Lehet, hogy féltés is; mint amilyen hasonló utak alkalmával szokásos. — Elment a Józan eszük? — kérdezte meg tőlünk az algíri repülőtéren egy szimpatikus, sötét bőrű vámos, amikor a futószalagon feltűnt mind a tizenkilenc csomagunk. De hogy teljesen tisztában legyen a dolgokkal, elment a főnöke után. Tulajdonképpen még nem is voltunk Algériában, és máris fenyeget az első, eléggé nehezen megoldható probléma. Az előttünk levő utasokat figyelemmel kísértük. Szigorú csomagvizsgálat és bizony meglehetősen magas vámilletékek. Néhány perccel előbb arról győződhettünk meg, hogy a két szerelővel, akik a Tatra-kocsíjuk- hoz szükséges kulcskészletet vitték magukkal, mi történt. — Tehát önök mindezt kerékpárral akarják magukkal vinni? A vámklrendeltség főnöke láthatóan tétovázik: elhiggye-e vagy ne higy- gve?... — Tulajdonképpen mi mindenük van? Nyugodtan sétál a csomagjaink között, amelyek így kissé bennszülött piacra emlékeztetnek. Mindegyiknél megáll egy pillanatra, fehér krétával valamiféle írásjelet tesz rájuk. Ezeknek azt kellene jelenteniük, hogy minden rendben van. Először tíz rúd téli szalámi, tizenöt kiló csabai, néhány tucat húskonzerv, tejpor, sajtok. Ezek a gyomrunk megtöltésére valók. Van ugyan még néhány kilogramm orvosságunk és ivóvízelőkészítő szerünk, de örülni fogunk, ha ezeket fölöslegesen hoztuk magunkkal. A főnök éppen a filmanyaghoz érke zik — isméi drukkolunk. Négy teljesen felszerelt fényképezőgép, filmfelvevőgép, filmek. Ezerötszáz méter film a kamerába, kétszázötven színes és fekete-fehér film a Nikonába és a Jasi- kába. A bőr oldaltáskákon egyre szaporodnak a jelek. Még egy sátor, Tiárom hálózsák, majd a meleg és a nyári holmikat tartalmazó csomagok. — Elment a józan eszük? Na, most már bizonyára dönteni fog, és Miro gondolatban már mérlegeli, mennyi vámilletéket fog fizetni... Látjuk, hogy valamin gondolkozik, majd elneveti magát és kezet ad nekünk. — Mégis azt hiszem, hogy önöknek elment az eszük. De ennek ellenére üdvözlöm önöket Algériában... — járjanak szerencsével. Majd meglátják, jól fogják magukat érezni hazánkban. Még a Szaharában is ... — Tudják, hogy Algériában részleges mozgósítás van? Ezt bizony nem tudtuk. — Tudják, hogy éppen a Szahara miatt? Az Algéria és Marokkó közti feszültségről tudtunk. Annak okairól is. Nem számítottunk azonban arra, hogy a helyzet éppen az utazásunk idején, amelyre már néhány éve készültünk, éleződik ki. — Ez pedig annyit jelent, hogy magukat Algírtól délre nem engedik utazni... Nem hangzott ez logikátlanul. Néhány évvel ezelőtt hasonló volt a helyzet Egyiptomban is, ahol csak külföldi rekedt meg akkor. Ilyen helyzetet azonban az utazónak Afrikában még a normális útitervébe is be kell kalkulálnia, valamint számolnia kell néhány száz kilométeres kerülővel, és egész hetes késedelemmel. Csakhogy a Szaharát megkerülni — kissé bonyolult ügy. — A diplomaták már kötülbelül egy hete nem utazhatnak délre... — erősítették meg a hirt nagykövetségünkön, és ez már komolyabb tájékoztatás volt. — Mivel a Nigeri Köztársaságba és Nigériába van vízumuk, hát vágjanak neki. Legrosszabb esetben visszaküldik magukat. Más lehetőségünk nem lévén, nekivágtunk. Átvergődtünk az Atlasz-hegységen, keresztülmentünk néhány városkán meg falun, és minden kereszteződésnél elfogott a remegés, nem találkozunk-e katonai őrjárattal vagy csendőrökkel. Elmúlt egy nap, kettő, három és az időnként feltűnő katonai kamionokon és a tarka plakátokon kívül, amelyek úgyszólván minden ház falán láthatók voltak és a szaharai nép számára követeltek szabadságot, minden a legnagyobb rendben volt. A tarka arab falvak, az élénkzöld kertek, a narancs- és a mandarinültetvények vég nélkül A riport szerzője megkezdi útját a Szaharában követték egymást. Kellemes szellő fúj-* dogált, a hőmérséklet és az időjárás olyan volt, mint nálunk májusban. Közben megérkeztünk Ain Oussera városkába, éppen dél volt, így aztán mi is ebédszünetet tartottunk. Kinyitottuk a konzerveket, vettünk kenyeret meg egy kis láda narancsot, a tömlőket feltoltöttük friss vízzel és nekiültünk az ebédnek... Éppen arról beszélgettünk, hogy ez ideig tulajdonképpen azt sem tudtuk, milyen íze is van a valódi afrikai napon megpirosodott narancsnak és mandarinnak, amikor egy udvarias, de szigorú hang zavart meg. — Az" útleveleiket kérem, uraim. — Ez bizonyára komoly ügy lesz, ha még az evést sem engedik befejezni... Miro lassan leteszi a csabait, Vladimír becsomagolja a narancsot, a csendőrjárőr pedig berendel minket a parancsnokságra. Néhány perc múlva a helyi parancsnokság előtt álló fához támasztjuk kerékpárunkat, és belépünk egy tágas helyiségbe, ahol hét egyenruhás férfi és néhány üres szék van. Leültetnek bennünket. A parancsnok hatalmas asztal mellett ül, kinyit egy nagy fekete füzetet és megkezdődik a kihallgatás. Udvarias, de látni rajta, hogy a kihallgatásnak nagy jelentőséget tulajdonít. — Nemzetisége? Lapozgat az útlevelünkben, nézi az algériai beutazási vízumunkat, és alig észrevehetően hitetlenkedve csóválja a fejét. — Anyja, apja, bátyja, nővére neve, csehszlovákiai címe, foglalkozása, születési helye, ideje... Algériai vidéken Legszívesebben figyelmeztetnénk, hogy ezeknek, az adatoknak a felét közvetlenül az útlevélből is leírhatja, sőt le is rajzolhatja, mivel csak Vladimír születési helye, TíeSf kibetűzésé- vel és a fekete füzetbe való akkurátus beírásával veszítünk néhány percet. Amikor a procedúrán túlestünk, udvariasan megköszöni, „öt perc“ türelmet kér tőlünk, és kitartóan próbálgatja ósdi telefonkészülékén felettese számát kitárcsázni. Üjabb húsz perc elteltével a telefonkagylóból valami recsegés hallatszik, de természetesen a vonal egyik oldalán sem értenek semmit, mert a mi parancsnokunk igen emelt hangon beszél. A reménytelen kísérletezés további tíz perce után ismét „öt perc türelmet“ kér tőlünk, majd eltávozik, hogy a szomszéd helyiségben egy másik készüléken próbálkozzon. A falon keresztül is halljuk, hogy ismét felemeli a hangját és betűzi a nevünket. A falnál ülünk, szemben az ablakkal. Éppen ott, ahol alattunk a fához támasztott kerékpárjaink állnak, oldaltáskáinkban a fényképezőgépek, kamerák és magnetofonok. Vladimír feláll, az ablakhoz akar menni, hogy megnézze a kerékpárokat. Az egyik egyenruhás azonban megelőzi, keresztezi az útját, és udvariasan, bár, de erélyes hangon arra kényszeríti, hogy üljön vissza a székre. Ez már elég komolynak látszik. — Meg tudnák mondani, miért tartanak itt bennünket? ... A fiatal egyenruhás férfi szinte bo- csánatkérőleg megvonja a vállát: —■ Egy kis formaság, mindjárt jön a parancsnok, és minden rendben lesz. öt perc... Ezúttal valóban nem tartott tovább. — Bocsánat, uraim, de bizonyos tényekről meg kellett bizonyosodnunk. Ugyanis három európai után nyomozunk, akik Algírban bombamerényieteket követtek el. Tessék, itt van az útlevelük, önöknél minden rendben van. Kellemes utazást kívánunk. Az ebédet Ain Oussera községtől néhány kilométernyire fejeztük be, s ez volt egyben a vacsoránk is. Szahara és Nyugat-Afrlka felé meg kellett volna előttünk nyílnia az útnak. (Folytatjuk)