Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-08 / 32. szám
I Színhely: Komárom, a volt Tiszti Pavilon. Rendezetlen udvarra nézd ablak. Láthatatlan közelségben a Duna. A műterem fiatalságot, következetességet és valami átható eleganciát sugall. Az első pillanatban nem tudni, kiét, miét, csak azután, hogy gazdája megszólal. A, negyedik ikszhez közeledve is legfiatalabb művészeink egyike. S hiszem, értelemtől és érzelemtől átfűtött embersége egész életében megőrzi szellemének — az alkotásban nélkülözhetetlen — fiatalságát. • Tibor, légy szíves szól) néhány szót pályakezdésedről. — Falun születtem, paraszti származású vagyok. Képzőművészeti hajlamom már akkor nyiladozott, amikor egészen ösztönösen sárból formáltam figurákat. Apám ezt nem nézte jó szemmel. Anyám igen szeretett népdalokat énekelni. Az énekeket leírtam egy füzetbe és illusztráltam. De ez csak ösztönös szórakozás volt. Tudatossá ez a komáromi középiskolában vált, ahonnan egyik barátom képzőművészeti szakközépiskolába jelentkezett a szlovák fővárosba. Követtem őt. Grafikai szakra vettek fel, és a nehézségeim olt kezdődtek, hogy már akkor is a magam feje szerint csináltam mindent, ipar- művészeti szakközépiskolán tanultam, de végül a magyar anyanyelvű pedagógiai iskolában érettségiztem. Aztán a Presovi Safárik Egyetemre kerültem, ahol 61-től 66-ig elvégeztem a képzőművészet —történelem szakot. Erre az időszakra nagyon szívesen emlékezem vissza. Az egyetem elvégzését követően három évig az Oj Ifjúság grafikai szerkesztője, hat évig pedig a Madách Könyvkiadó képzőművészeti osztályának vezetője, Illetve képszerkesztője voltam. ' A Magyar Területi Színháznál harmadik éve dolgozom. • Beszélhetünk-e csehszlovákiai magyar képzőművészetről? — Intézményesítetten nem, de az a törekvésünk, hogy legalább tudatunkban legyen csehszlovákiai magyar képzőművészet, illetve olyan, amely kisebbségi mivoltunkat fejezi ki. Szervezetileg országunk képzőművészei — beszéljenek bármilyen nyelven — egy képzőművészeti szövetségbe tömörülnek. A kiválasztás eszmei és művészeti kritériumok alapján történik. Nem állítom, hogy vágyaimmal csak a kisebbségemhez akarok tartozni. Elsősorban jó képzőművész szeretnék lenni, ez a legfőbb igyekezetem. És azt hiszem, ha ezt elérném, akkor valahol dicsőségére válnék nemzetiségemnek, az egész magyarságnak és nemcsak annak. Picassót vagy Cha- gallt a francia, az orosz és az angol ugyanúgy érti, mint a csehszlovákiai magyar, ha tud a képzőművészet nyelvén olvasni vagy észlelni. • Ha már hazai magyar képzőművészeinkről beszélünk, mit szólsz hozzá, nem kellene-e valamelyik, többségében magyar nemzetiségűek lakta városban létrehozni — mondjuk a képzőművészeink, a CSEMAUOK és a DIEW összefogásával a csehszlovákiai magyar alkotók képzőművészeti galériáját? — Ez nagyon jó ötlet, és szerintem leginkább Dunaszerdahely volna erre alkalmas, ahol, tudomásom szerint, épül is egy művelődési palota. Kellő gonddal, figyelemmel és hozzáértéssel meg lehetne valósítani egy állandó hazai magyar galériát. Ez mindenképpen üdvös lenne. Nemcsak Dunaszerdahely, de egész képzőművészeti életünk nyerne ezzel. 0 Szerinted mt nyűit garanciát a műalkotások értékét illetően? — Egyértelműen kijelenteni ezt nehéz, mert a képzőművészeti alkotás értékelésénél sok tényező összefügg. Elsősorban az eszmei és az esztétikai kritérium a mérvadó. Az, hogy az értékelendő kép mennyire kifejező. Persze, itt ellentétbe bonyolódhatunk, mert absztrakt dolgot is lehet nagyszerűen megcsinálni, és realista alkotást is el lehet puskázni. A legfőbb értékhatározó minden alkotásnál az őszinteség. Hogy milyen komolyan és őszintén gondolja az alkotó azt, amit csinál. Hogy kiben mekkora a tudás, mekkora a tehetség, és hogyan tudja ezt minél magasabb művészi hevülettel kifejezni. Persze, ez nem zárja ki azt, hogy őszintén is lehet tévedni. 0 Elsősorban grafikusnak tartod magad? — Nem mondanám egyértelműen. Amit a képzőművészetben szeretnék elérni, az nem csak a grafikára vonatkozik. Bár, ahogy mások állítják, a grafikában értem el idáig jó eredményeket. Ugyanúgy érdekel a festészet, mint a képzőművészetnek más- ágazata. Ami a grafikát illeti, vannak példaképeim, vagyis grafikusok, akiket nagyon tisztelek, munkáikat nagyon szeretem. Ezeket figyelve próbálom meghatározni, hogyan is kellene dolgoznom. Persze, nem idomítani, hasonlítani akarom munkáimat az övékhez, hanem a bennük és bennem is létező közös jegyeket megtalálni. # Ami grafikai munkásságodat illeti, bizonyára fölálítottál magadban egy mércét. Hol tartasz most, mint grafikusművész? — Ezt a mércét valóban csak magamban állítottam föl, de sohasem fogalmaztam meg. Megfogalmazása bonyolult, és őszinte leszek, nem is tudnám megmagyarázni, hol van a léc. Egyet viszont tudok: amit ma Jónak találok, azt holnap fölülvizsgálom. Napról napra igényesebb vagyok magamhoz, de vall- jam be, nem tudok lépést tartani az időmmel. Nem szeretem elárulni a terveimet, most mégis a nyelvemre kívánkozik, hogy már majdnem egy éve rézkarcban gondolkodom. Szeretnék egy Fábry-kom- pozíciót készíteni, de nincs időm... Tudom, hogy ez az időhiány milyen veszélyekkel járhat. Az Idő múlásával kifáradhat a gondolat, halványulhat az ötlet és elveszhet az egész. Ám az erényéről Is tudok szólni: ha egy évvel ezelőtt elkészitem azt az alkotást, ma már látnám, mennyi hibát követtem el. Azaz. amíg magamban hordozom, addig naponta csiszolom. A napok hordaléka hozzáadja a többletet, ami akkor kimaradt. 0 Ez a felhalmozódás gátol vagy ösztönöz? — Gátol a tudat, hogy meg kellene csinálnom, ösztönöz, hogy új lehetőségeket bontakoztathatok ki belőlük. Ez örökös mozgás előre; mint ahogy a víz folyik, abba sem lehet kétszer ugyanoda belépni. De a forrás végül is tengerré lesz... • Alkotás közben hogyan osztódik meg benned az ösztön és a tudat? — Mindig az ösztön az első, ami leültet a papír fölé. Ösztönösen mozdul a kezem a ceruzával. Persze, nem tájékozatlanul ülök le, s bár ösztönösen indul a kezem, amikor kikerekedik a váz, az értelem korrigálja a kompozíciót olyanná, amilyen. Vagyis az értelem teszi — külsőleg — értelmessé vagy értelmetlenné munkám eredményét. Természetes. hogy ösztönömet jócskán befolyásolja esztétikai Igényem. 0 Míg a művészt és alkotásait a gyér kiállítások, fényképfelvételek és reprodukálások útján megszokja a közönség /értsd: közösség), addig bonyolult lélek• tani folyamat játszódik le: az elfogadás spontaneitással és kételyekkel hömpölygő folyamata. Ebben a társadalmi lélektani folyamatban mekkora szerepe van, illetve lehetne a kritikus véleményének, s mit kellene lennünk hazai — és nemcsak hazat — képzőművészeti értékeink közludutba juttatásáért? — Az alkotó és a műélvező között örökös harc folyik. Ha egy kiállításon a közönség nem tud elfogadni egy modernnek nevezett képet, akkor jócskán arra támaszkodik mit ír róla a kritikus. Ez nem mindig egészséges dolog, mert a képzőművészeti alkotást n9m lehet használati utasítással elfogadtatni. Nem volna szabad, hogy a tárlattátogató a kritikus szája izével kóstolgassa a művet. Az alkotáshoz őszinte, tiszta vággyal kell közeledni. Akkor menjünk tárlatra, ha szépre áhítozunk, és ne azért, hogy na most engem itt ez lát, meg amaz lát...- A hazai műkritikusainkról? Nincsenek. Amíg a műkritikus — ezt a hazai magyar viszonylatokra értem — csak arra törekszik, hogy kommentálja a tárlat anyagát, addig rossz értelemben vett propagandaíze van, és nem segíti a nézőt a kép közeledéséhez. Műveink szakmai, illetve kritikai elbírálásában teljesen a szlovák nyelvű műkrítikusokrá szorítkozunk, és merem állítani, hogy amelyik mű megérdemli, azzal foglalkoznak. Lapjaink persze sokat tehetnének azért, hogy jó műkritikusok nőjenek föl. Mert a főiskolán sok magyar nemzetiségű műtörténészt neveltek, akiket csak be kéne szervezni. Az újságok szerkesztői felkereshetnék a fiatalokat és bevonhatnák őket kulturális vérkeringésünkbe. • Az átfogó értékelés hiánya hátráltatja-e a mű* vészt, s rajta keresztül készülendő alkotását? — Nem hátráltathatja, mert az igazi alkotó nem a kritikusnak dolgozik, hanem elsősorban a társadalomnak és önmaga kielégülésére. Tudom, első hallásra ez az utóbbi megállapítás meghökkentő, de meggyőződésem, hogy az alkotó ember elsősorban önmaga gyönyörére alkot, a szó jő értelmében. Mert mindent, amit megéltem, vagy megélhettem volna, Igaznak kell felmutatnom. Engem egyszerűen a problémák izgatnak. Képeimből talán összeáll valahol a valóság, meghatározódik az adott kor lényege. Ha jól csinálom, ez történelem, korrajz. Ha valaki ezt fölfedezi, amint ezt te Is jelezted, annak csak örülök. • Elégedett vagy napjaink fiatalságának esztétikai ízlésével? — Nem mindig, s ez részben pedagógusainknak, részben népművelőinknek, részben pedig kulturális életünkért felelős embereknek tulajdonítható. Nagyon szeretnek az okoskodó emberek így nyilatkozni: az volt a művészet, amit Rembrandt csinált, amit Goya. De nem részletezem. Igaz; megdolgoztak a képpel, de az esztétikumot, a festményt, napjaink festői szabadították föl. Mertek szakítani a leíró realizmussal, és az esztétikai látásmódot — általában a művészetben — forradalmasították. És épperi ezért nem szabad a képet leíró módon továbbadni. Amikor az embert kinevelik egy olyan esztétikai szintit? — középiskolákra gondolok —, ahol a tanító megmagyarázza ez miért, az miért szép, és ez az értékrend lerakódik az emberben, akkor természetes, hogy felháborodást vált ki Picassónak, a mondottakkal homlokegyenest ellentétes esztétikuma. Fölborítja a középiskolai mércét, mert „barbár módon“ egymás mellé rak olyan színeket és formákat, hogy az embernek szinte égnek áll a haja. A látvány mégis szép, izgalomba hozza az embert, és épp ez a csodálatos a képzőművészetben — és általában minden művészetben —, hogy mindig újat hoz, fölfedezteti az emberrel, hogy nemcsak az a jó, amit idáig elfogadtunk sablonnak, kánonnak, hanem az új elvek is. Hiszen léteznek napjainkban is új emberek, új esztétikai látásmódot hozók. • Mint képzőművész, hova figyelsz leginkább? — Amit módom van rendszeresen figyelni, az a hazai, a magyar, a lengyel képzőművészet. Legjobban talán a lengyel grafika, amit ma progresszív grafikának tartok. Korszerű eszközeiben, látásformájában, és valóban napjainkat fejezi ki, megfelelően, magas szinten. Nálunk, Csehszlovákiában is vannak nagyon Jő képzőművészek, grafikusok, akiket valóban tisztelek és fölnézek rájuk. • Jelenleg a MATESZ díszlettervezö/e vagy. Képzőművészetedhez milyen többlettel szolgál ez a munkakör? — Egészen tapasztalatlanul és mindenféle szcé- nográfiai gyakorlat nélkül csöppentem bele, de örömmel csinálom. Arra kényszerít, hogy a megszokottnál nagyobb térben dolgozzak, teljesebb anyagismerésre ösztönöz, automatikusan beleviszi a színt a komponálás! formába és még sok minden hasznát felsorolhatnám. Hasznos a festészetemben és a grafikámban is. • A hazai magyar lapok olvasói gyakran találkozhatnak veled illusztrátorként ts. Szerinted mi az Illusztráció szerepe: a szöveg képzőművészeti újrafogalmazása, az olvasottak kiegészítése, vagy valami teljesen más? — Szerintem az Illusztrálás elsősorban az olvasmányélmény élményszerű képi megfogalmazása. Az illusztrálást nem leíró módon képzelem el, hanem alkotói tevékenységgel igyekszem mindig azt a többletet adni, ami az illusztrációt egyenragúvá teszi az irodalmi művel. Épp ezért szívesen olvasok irodalmi művet egyenrangú illusztrációk kíséretében, s jómagam is valami ilyesmire törekszem. Milyen szinten tudom ezt megvalósítani, ez elsősorban az olvasók elbírálásán múlik. Szívesen Illusztrálok meséket. Elég sokat illusztráltam a Kis Építőt. Az utóbbi időben az Oj Szónak is rendszeresen dolgozom. Könyveket is illusztráltam a Madách és a Mladé letá könyvkiadóknak. SZIGETI LASZLÖ
