Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-01 / 31. szám
Dél-Afrika Soweto után III. VORSTER: „Semmit sem változtatunk!" ANGOL-BÚR HÁBORÚ ÉS ELŐZMÉNYEI • HAT EMBER EGY AKASZTÖFÄN # KE RÉKPÁRRAL A TÖRTÉNELEMBE # ÉLET TRANSKEIBEN Ha valaki megpróbál pontos adatokat szerezni arra vonatkozólag, hogy tulajdonképpen milyen összetételű a Dél-afrikai Köztáraiság népessége, meglehetősen ellentmondó adatokra bukkan. Igaz ugyan, hogy az 1967-es statisztikák szerint a felnőtt fehér lakosság 57,5 százaléka a hollandból származó afrikaans nyelvet beszéli és 39,4 az angol nyelvet írta be anyanyelvként, valószínű, hogy ezt az adatot kell alapvetően elfogadni. Bár sok szakember mulat rá arra, hogy nem jelentéktelen a német származó, súak száma sem; tekintetbe kell venni azt is, hogy különösen a század elején érkeztek ide más európai országokból is, és 1948 óta hivatalos állami támogatást kapott minden Európából ide bevándorló ... Am az alapmegosizlás: angolok és búrok (az ő utódaik nevezik ma afrikaansnak magukat) az igazán lényeges. Annyira lényeges, hogy két angol-búr háború is ott szerepel Afrika déli csücskének történetében. Az elsőt 1880—81-ben az angolok elvesztették, Majubánál súlyos vereséget szenvedtek. A második 1899 októberében robbant ki. A búrok akkor már közel háromszáz esztendeje éltek itt az eredetileg zulu, szaano, koikoin és más bantu törzsek földjén. Már 1970- ben 15 000 európai lakott a Jóre- ménység-foka környékén és a többségük holland nemzetiségű volt, hiszen a terület 1902 óta a Holland Keletindiai Társaság gyarmata volt. A XVIII. század végén váltották egymást a gyarmat urai. Előbb angolok, aztán franciák vették a kezükbe a gyengülő társaság helyett a terület irányítását. 1793-ben a helyi polgárok szerveztek önkormányzatot — a „burgherek“ holland közigazgatása természetesen csak a gazdag földbirtokosok és földbérlők érdekeit vette figyelembe. Még egy évig sem élt ez a szervezet, amikor angol hadihajók és angol gyalogezredek igázták le Fokföldet. Egy évtized múlva az amiensi békeszerződés alapján az angoloknak ki kellett üríteni a gyarmatot és átad it a most már hivatalosan Batávial Köztársaságnak nevezett búr államnak. Aztán újra háború következett, újra angol hatalom és Napóleon bukása után az angolok úgy kebelezték be Fok-földet, hogy a London segítségével trónra ültetett új holland uralkodótól hatmillió fontért örökáron megvették — a fekete őslakók földjét. Azonban nagyon hamar meg. kezdődtek az új urak, az angolok ellen a felkelések, 1815-ben volt az el. ső, és azóta hívják Dél-Afrika egyik nagy dombjának, neve afrikaans nyelven: Slaagters Nek, azaz Hóhér Hegye. Az 1815-ös búr felkelés vezetőit, hat férfit a bosszúálló angolok egyetlen akasztófára húzták fel feleségük és gyermekeik jelenlétében. A bitó megroppant és eltört a súly alatt: az asszonyok és gyermekek az elítéltek életéért könyörögtek: A válasz az volt: újra akasztani. Érthető tehát, hogy amikor a holland telepesek utódai, a búrok a következő évtizedekben a terjeszkedő angolok elől menekülve újabb fekete földeket rabolnak el, megalakítják Natal, Oranle és Transvaal köztársaságokat, egyúttal gyűlölettel tekintenek az angolokra. Még ma is tanítják minden dél-afrikai fehér iskolában az egykori gazdag földekről való kivonulás „a nagy trek“ történetét. Valami szép hősi, bátor legendás szabadságharcnak ábrázolják az egyébként valóban mohó és zsarnok angol gyarmatosítók elől való közös északra vonulást ezekben a történetecskékben — holott a „nagy trek“ nem volt más, mint ki- > ' méletlen és mohó földszerzés a feketéktől, a föld gazdáitól, ha lehetett pénzzel, de sokkal inkább csellel és erőszakkal. Az egykori Fokföld-gyar. mat holland lakói így alakították meg a búr államokat — az angolok egész idő alatt egyszerűen csak „szűköt angol alattvalóinak“ tekintették a búr államok megalapítóit. Köteteket írtak búr és angol történészek a következő esztendők izgalmas eseményeiről. 1867-ben ugyanis valami olyasmi történt két bővizű folyó, a Vaal és az Oranje torkolatánál, ami későbbi események végtelen láncolatát indította el. Egy csoport holland földműves kutatás vagy más munka (egyesek szerint gátépítés) közben gyémántot talált. A hír nagyon hamar elterjedt és természetesen eljutott a dél-afrikai angolokhoz is, akik elhatározták: majd megszerzik a földet, ahol mesebeli kincsek garmadája hever. A következő történetek sora már arról a gyalázatos és példátlan rablás- és csalássorozatról szól, amelyek során az angolok hol a fekete őslakosokkal, hol a búrokkal, hol mind a kettőjükkel egyszer üzleteltek, egyszer csatáztak, másszor egyiket a másik ellen kijátszva jutottak hozzá újabb meg újabb földterületekhez. 1886-ban újra valami apróság, afféle véletlen lökte felszínre a föld másik fantasztikus értékű kincsét. Megint csak folyópart-környéken, az azóta Witwatersrand (Fehér vízválasztói néven jelzett területen aranyra bukkantak. Néhány hét alatt rájöttek a szakemberek, hogy a világ egyik ismert leggazdagabb aranylelőhelye hever a búr földművesek legelői környékén. így kezdődött azután az angolok mohó küzdelme a gyémánt után az aranyért is, és ez volt az előzménye, háttere az 1899 októberében kitört angol—búr háborúnak. Ma már látnunk kell, hogy az azóta legkegyetlenebb fajvédőkké változott búrok joggal érdemelték ki akkor a világ népei többségének rokon- szenvét: valóban igazságos védelmi háborút folytattak a rájuk, életükre, kenyerükre törő angolokkal. De azt is látnunk kell, hogy ugyanakkor szakadatlanul hódító, területrabló háborúban pusztították az ősi földjüket, otthonukat minden fehér betolakodóval szemben védelmező afrikaiakat, és közöttük is elsősorban azokat, akik a legeredményesebben szálltak szembe az európai gyarmatosítókkal, a zulukat, a baszutókat, a xosákat. Megkezdődött a háború és Londonban az volt a véleménye a sajtó embereinek, hogy az angol közvéleményt színes, érdekes és szakszerű tudósításokkal kell tájékoztatni „az egészen bizonyos győzelemről“. Volt egy fiatal katonatiszt, akinek több érdekes tudósítása, könyve jelent már meg harci eseményekről. A tiszt már tudósított Kubából, ahol a spanyol megszállók oldalán harcolt, részt vett Indiában „büntető expedíciókban“ és erről is írt könyvet, legutóbbi müve pedig a szudáni hazafiak elleni Irtóháborúról szólt — ott is tisztként tevékenykedett. A tiszt neve ez volt: Winston Leonard Spencer Churchill. Abban az időben, amikor otthon, Angliában havi 100 font már valódi jómódot biztosított egy családos embernek, a Morning Post című konzervatív napilap 250 font havi fizetést ajánlott fel Churchillnek ... A haditudósító' a legkülönbözőbb kalandok sorozatán esett át Dél-Afri- kába érkezése első két hetében — a harmadik hét elején a búrok fogságába esett. Pretoriában zárták fogolytáborba, ahonnan hamarosan megszökött, és újabb, kalandregénybe illő fordulatok után a szomszéd Mozam- bik egyik kikötőjéből Indult vissza a dél-afrikai angol hadikikötőbe, Dur- banba. Az angolok ekkor már Pretoria felé tartottak; Churchill az első öt ember közé tartozott, aki Pretoriába behatolt. Egy búr ház előtt kerékpárt látott, felkapott rá és bekarikázott annak a fogolytábornak a kapuján, ahonnan megszökött. Ezt a történetet a kerékpárral néhány hónappal később naponta hússzor is elmesélte otthon Angliában: Churchill képviselőjelölt kortesbeszédeiben dél-afrikai kalandjainak bőven jutott hely. így kerékpározott be a történelembe az angol politikai élet később szinte legtevékenyebb alakja a második világháború angol miniszterelnöke: Winston Churchill. Egy pillanatra meg kell állni az angol—búr háború történetében, bár illő a véres mérleg megvonása is. Anglia harmincezer embert veszített ift és 150 millió fontot költött a háborúra. Húszezer búr esett el a harcokban és húszezer polgári lakos halt meg az iszonyú angol terror következtében — itt, Dél-Afrikában teremtették meg az angolok a második világháború náci megsemmisítő táborainak előképét: az angolok koncentrációs táboraiban az odazárt gyerekek 47—50, a felnőttek 30—33 százaléka elpusztult. A múltról a jelenre kell pillantani: Sfe Transkei története az, ami segít továbbgondolni mindazt, ami ma Dél- Afrikában történik. Jó néhány esztendővel ezelőtt a Dél-afrikai Köztársaság kormánya bejelentette: „Tekintettel a belső önkormányzat fejlődésére a köztársaság fekete lakossága körében szükségesnek látszik, hogy meghatározott területen I territory) zárt körülmények között fejlődjön a fekete lakosság.“ A Dél-afrikai Köztársaság kormánya az ENSZ-ben is, más nemzetközi fórumokon is többször is büszkélkedett azzal, hogy a legjobban éppen egy hatalmas területen, Trankei „önálló“ igazgatási körzetben élnek az afrikaiak. (Transkei 42 000 négyzetkilométer területű, azaz jóval nagyobb, mint Belgium, lakosságának lélekszáma 2,8 millió.) Ebben a rezervátumban, úgynevezett bantusztánban — ez a neve az ösz- szes ilyenfajta fekete területeknek — a lakosság többségének egyszerűen a semmiből kell megélnie, rendkívül rosszak a mezőgazdasági termelés lehetőségei, ipar alig van. A munkaképes férfiak a közeli fehér nagybirtokok napszámosa, vagy pedig a hatalmas konszernek bányáiban dolgozik. Néhány évvel ezelőtt írta a fekete polgárjogi mozgalom egyik harcosa. Govan Mbeki, a New Age című folyóiratban: „Transkeiben ma egyesektől elveszik a földet, másoktól állataikat rabolják el. A kormány kegyetlen alapossággdl hajtja végre a kisajátítást és egyre több embert kényszerít arra, hogy az európaiak jarmjain keressék megélhetési forrásukat. Transkeiben rendeletet bocsáj- tottak ki, amelynek értelmében attól, akinek megművelhető földje van, de állata nincs, elveszik a földet. Azok, akiknek viszont egy-két állatuk van, de nincs megművelhető földjük, nem legeltethetik állataikat a közös legelőn.“ Ez a nem túlságosan régi rendelkezés csak folytatása annak az ötven esztendő óta egymást követő ren- rendeletsorozatnak, amely mind szű- kebb és szűkebb területre szorította vissza az őslakosságot, az afrikaiakat — mindig gondosan ügyelve arra, hogy a feketék számára kijelölt terület lehetőleg mezőgazdaságilag használhatatlan legyen és — jelentéktelen kis- és háziipar kivételével — ne legyen iparosítva. Ennek a rezervátum-politikának, a bantusztánok, a Transkeihez hasonló területek szervezésének az a fehérek számára világosan érthető haszna, hogy a szinte szögesdrőttal bekerített puszta földre beszorított afrikaiak jelentik a fehér területek mezőgazdasága és ipara számára a kimeríthetetlen olcsó munkaerőforrást. Senki sincs, aki azt gondolná, hogy a bantusztán-politika valami vadonatúj, a második világháború utáni és a gyarmatosítók régi elképzelései számára már egyáltalán nem barátságos világban született elképzelés. Az angol urak nevében mondotta a múlt század végén Cecil John Rhodes, akkor Fokföld miniszterelnöke: „Leszögezem a bennszülött-kérdéssel kapcsolatos politikámat... A bennszülötteket gyermekként kell kezelni, és meg kell tagadni tőlük a választójogot. A despotizmus olyan rendszerét kell alkalmazni a dél-afrikai barbárokkal szemben, amely olyannyira bevált Indiában.“ Az angolok ellen harcoló búrok utóda, az azóta meggyilkolt Ver- woerd akkori miniszterelnök 1963-ban a terület igazi gazdáiról, a „bennszülöttekről . az afrikaiakról: „A probléma legegyszerűbb formájára redukálva nem egyéb, mint a következő: Dél-Afrikát meg akarjuk tartani fehérnek. Ez csakis egyetlen dolgot, nevezetesen a fehér uralmat jelentheti. Nem »vezetést”, nem »irányítást«, ha- nem uralmai, fensőbbséget.“ Verwoerd utóda. Vorster 1976 júniusában Nyugat-Németországban, ahol egy bajor hegyi szállodában elnökölt az Európában akkreditált délafrikai követek ülésén és készült a Kissinger külügyminiszterrel való tárgyalásra, elutazása előtt otthon kijelentette: „Semmi értelme annak, hogy vitatkozzunk olyan kérdések jogi és erkölcsi alapjáról, mint a feketék és fehérek szigorú különválasztása, az apartheid. Ez a mi politikánk alapja és ezen semmilyen körülmények között nem változtatunk “ Ez már a sowetői vérengzés után volt. A Johannesburg melletti fekete gettóról világszerte ezen a néven írtak az újságok ezrei: Soweto. Nagyon kevés olyan újság akadt, amely megírta: a feketéknek még az a joga sirtcs meg, hogy zsúfolt, nyomorúságos gettójukat maguk nevezzék el. Soweto ez csak rövidítés, a délnyugati lakótelep — South Western Township — angol elnevezésének rövidítése ... G. M. A sowetői tüntetés egy pillanata (Folytatjuk)
