Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-08-01 / 31. szám

<

cseréptetős kunyhónk rekkenő hóig alábbhagyott és kinyitottuk az tűrik látszó tengersáv a lejtőn álló olyaszínű volt, s olyan simán, olykor hogy úgy tetszett, sosem lesz vége unnak, ennek a szépségnek, gyakran csodálatos felhők tornyo- n túl; oly pompásan lángoltak, hogy i pamlagra, fátyolszövet sálját arcá- sírt: még két-három hét és újra

melegek és áthatolhatatlan sötétek feketeségben lángoló legyek suhan- opázfénnyel világítottak; üvegcsen- igeltek a levelibékák. Mikor a szem sötétséghez, a magasban előtűntek hegyláncok, 'a falu fölött kibukkan- ilyeket nappal észre sem vettünk, a tompa dobpergés és torokhangú, ínytelenül boldog jajongás hallatól, mintha állandóan egy és ugyan- jl szállna.

51ünk, az erdőből a tengerhez eresz- gyzug kavicsos medrében kicsiny, cska ugrándozott sebesen. Milyen szett szét, pezsgett csillogó tükre itos órában, mikor a hegyek s az lint valami csodálatos lény, figyel- a kései hold!

félelmetes felhők törtek elő a he- ihar tombolt, az erdők megzendülő ninduntalan bűvös zöld szakadékok serejű dörgés hasadt az égi magastor az erdőkben felriadtak és viny- ákák, bömbölt a párduc, vonítottak yszer egész falkányl tódult a kivilá- elé — ilyen éjszakákon mindig )Z menekülnek — kinyitottuk az ről néztük őket, az állatok meg ott záportban, és vonítottak, bekéredz- ig nézte őket és boldogságában sírt.

az asszonyt Gelendzsikben, Gagri- Miután megérkezett Szocsiba, más- űrdött a tengerben, azután megborot- fehérnemüt, hófehér vászonzubbonyt telizett a szállodai étterem teraszán, eg pezsgőt, kávét ívott chartreuse- elszívott egy szivart. Majd vissza ia, lefeküdt a díványra és két re* ékon lőtte magát.

GELLERT GYÖRGY fordítása

örömöm, amikor egy borókafa mögül a Szellő kedves feje bukkant elő. Szólítanom sem kellett, mindjárt ott termett mellettem, és nemsokára feltűnt a Miska bozontos feje is. Ügy- követtek engem, mint két kiskutya, így mentem velük a szüleim elé. A vadalmafa közelébe ekkorra már megérkeztek az elpusztult állatok gazdái, akik hiába szólongatták kedvenceiket, azok nem mozdultak. Akiknek nem voltak lovaik, azok csoportokba verődlek, a domboldalon, ott tárgyalták a történteket, elképedten. Mi, akinek életben maradt a lovuk, csak velük törődtünk, simogattuk és berézgettük őket, és bár mélységesen sajnáltuk az elpusztult állatokat, szemünkben örömkönnyek ragyoglak. Aznap mindenki hazavitte a lovát, hogy otthon elhalmozza szeretetéye! és egyben eloszlassa kételyeit is.

Legszebb emlékeim a lovaglással kapcsolatosak. Unokatestvéremmel együtt kilopakodtunk a méneshez,, megfogtuk a két lovat és száguldoztunk a fennsík tőrein keresztüi-kasul. Ő néha idegen lovakat is kipróbált, én azonban a Szellőn kívül alig ültem más ló hátán. Egyszer még arra Is rászedett, hogy menjünk el Jab- loncára cseresznyét lopni. Szép szálerdőn lovagoltunk keresztül, csak szőrén ülve meg a Miskát meg a Szellőt. Lovakkal nem volt nehéz a mezőőrt kijátszani, hiszen sok cseresznye van ott a határ minden tájékán. Ettünk is bőven, sőt még az ingünkbe is jutott belőle. Visszafelé a fennsíkra érve Bélát elfogta közismert virtusa és vágtába fogta a Miskát. A Szellő is a nyomába szegődött, nem kellett nógatni. Fékezni nem tudtam, hiszen csak a sörénye volt a kezemben és csak akkor szeppen- tem meg Igazán,, amikor egy Liosszú völgybe vágtattunk befelé. Én már inkább a nyakán ültem, mint a hátán és csak a feje védett az orra bukástól. Sírva, könyörögve próbáltam őt mérsékelni, de ez már nem segített, mert ő csak az előtte futó Miskát látta. Mielőtt átvágtunk volna a völgyön, én lependerültem a gyepre, s a cseresznye, amit az ingem alá szedtem, mind szétszóródott. A ló is megtorpant, szinte azonnal megállt, visszafordult és nagy szőrös orrával körülszagolgatott. Velem az ijedtségen kívül más baj nem történt, de még jobban megijedt az unokabátyám, akinek — idősebb lévén — a gondjaira bíztak Habár sok csalafintaságra rászedett, azt tudta, hogy ha bajom esne, ő sem maradhatna meg otthon.

Tudom, hogy minden lónak kifinomult a hallása, de a Szellő talán még ebben is kiváltságos volt. Amikor a háború után gumicsizmáért zsírt meg szalonnát csempésztünk, nem kellett mást nézni, csak a Szellő fülét. Ha barátságosan mozgatta és a legyeket hessegette vele, akkor biztosak voltunk benne, hogy sem csendőr, sem katona nincs a közelben. Ha ellenben a fülét hegyezte, akkor apám nem engedett a határ közelében levő rejtekhely felé, ahol anélkül cseréltük ki a küldeményeket, hogy találkozunk volna, mert veszélyt gyanított. Äm az Is Igaz, hogy az erdei vadak mozgása vagy a harkály kopácsolása is felkeltette a figyelmét.

Szerettek is télen a vadászok a Szellővel vadászni járni. Apám ilyenkor kettes szánkóba fogott, ezzel járta be a fennsík hófedte tájait. A két ló sörényét zúzmara lepte orrukból

ÁLMAS1 ROBERT ILLUSZTRÁCIÓJA’

zás. Nyaktörő völgyoldalban volt a méteres fa, amelynek a megközelítése sokszor gyalog is gondot okozott. Hiába volt megkötve mind a négy kerék, akkor is a lovak tartották a szekeret. Ilyenkor a szekér közelébse se merészkedtünk, apám is csak oldalból irányította a lovakat, hogy: — Gyí, Szellői... no Miska! meg hó!... hó!... hói ...

Csináltak Is szegények mindent, úgy, ahogy apám elgondolta, gyakran még életveszélyben is türelmesek voltak, mert tudták, hogy ott vagyunk mi Is, baj nem történhet.

Legveszedelmesebb volt a szál iák húzatása a fagyott földön, amit külön külön végeztünk a két lóval. Mondanom sem kell, hogy nekem mindig a Szellő jufott, ez másképpen sosem volt. Hallgatott is minden szavamra, gyakran még a gondolataimat is tudta. Pedig néhányszor életveszélybe is került,_ különösen akkor, amikor megcsúszott a nagy fa, magával sodorta őt is. Ilyenkor csak úgy tudtuk megmenteni, elvágtuk a hámot.

Azt is mondhatnám, hogy rettenthetetlen volt a Szellő, nem félt semmitől. De valamitől talán mégis, a vizesároktól. Kávés volt belőle a fennsíkon, de ha ez került az útjába, az nagy baj volt. Ilyenkor aztán nógatni kellett, tétovázott is szegény, és ha nekivágott, akkor nehéz volt megfékezni. Egyszer a Mocsár nevű dűlőben szedtük össze a sarját, amikor egy árok került az utunkba. A Szellő úgy megbokrosodott, hogy a sarjú felét velem együtt elhagyta a Szekérről, apám is éppencsak hogy a szekéren maradt. Gyeplő nélkül a derékba kapaszkodva szóval csendesítette meg a két magriadt paripát.

Pedig egyébként szerették a vizet. Ha nyáron istállóban töltötték az éjszakát, akkor apám egy-egy vödör vízzel leöntötte őket. Én meg gyakran a Gyökérréti-tóba is belegázoltam velük. Máskor meg a partról néztem, miként kapálják mellső lábukkal a vizet, hogyan merít- keznek a vízbe, sőt a Miska még úszott is egy kört a hínáros vízben. Én mindezt általában egy közeli szikláról szemléltem, mert ott élt bennem anyám intelme egy csikóslegényről, aki a két háború között sokszor megúsztatta a lovakat a tóban, ott is lelte halálát.

Egy nyári reggel nagy riadalom támadt a faluban arra a hírre, hogy a Bekehegy közelében belecsapott a villám a ménesbe. A falu apraja-nagyja futott ki a legelőre, különösen azok, akiknek a lova kint volt a ménesben. A mieink is kínt háltak az éjszaka, én is ott voltam az elsők között, aki a tett színhelyére igyekeztek, jóval megelőzve a felnőtteket, a riadt férfiakat és jajveszékelő nőket. Ez a- villámcsapás egyszerre önzőkké tette az embereket. Senki sem akarta elhinni, hogy éppen az ő lova eshetett volna áldozatul. Pedig szörnyű kép várta az érkezőket egy vadalmafa közelében. öt élettelen lőtetem hevert szanaszét olyan összevisszaságban, mintha valamilyen láthatatlan kéz szórta volna szét őket. Ott ült a csikós Is egy száraz fatönkön és sírt. Sírtak az érkezők is, különösen pedig azok, akik saját lovukra ismertek az elpusztultakban. Mások meg a bokros völgyoldalakat járták, hogy a szétriadt lovakat megkeressék, ki-ki a magáét. Én is ezekhez szegődtem, mert egy szemvillanással felmértem, hogy a ml lovainkat elkerülte a szerencsétlenség. Leírhatatlan volt az

fehér felhőkben omlott a para. A vadászok meg csak a Szellő fülét figyelték, mert ha vigyázzban álltak, akkor már biztos volt, hogy vad van a közelben, özet, szarvast szelíden nézett, de ha róka osont vagy vaddisznó csörtetett a közelben, akkor egyet-egyet horkantott is. Vadászkutyát nem tűrt meg a közelében, mert akkor nyugtalan lett, prüsszögött, nagyokat horkantott és bőszen rugdalt feléje. Nekünk ekkor még nem volt kutyánk, így a ba- rátságtalanságát a kutyával szemben még csi- kókorából örökölte, mert akkor az egyik csikós kutyája gyakran meghajszolta, de méltó bosszút is állt érte később, mert egy rúgással bordáit törte.

Az idő azonban könyörtelenül haladt a Szellő felett is. Már kétszámjegyű számmal beszéltek koráról, pedig ő még akkor is olyan szorgalommal dolgozott, mint legjobb idejében. Autót, traktort élete végéig nem tudott megszokni. Ha ez közeledett az úton, akkor már rövidre kellett fogni a gyeplőt, mert a Szellő olyanokat szökkent, hogy gyakran veszélybe sodorta a párját is meg a szekeret is.

Amikor apám tagja lett a töldművesszö- vetkezetnek, a Szellő a Miskával a szövetkezet állományába került. Egy nagy istálló lett az otthonuk, benne mindjárt az ajtó mellett kaptak helyet, jobb soruk lett. hiszen kevesebb volt a munka, takarmány meg abrak volt bővi- ben. Szépen meg is gömbölyűdtek, a szőrük is fényesebb lett — még kiállításra is elvihették volna őket. Oda azonban nem mentek, hanem jártak az erdőre fuvarozni, különösen télen, mert ilyenkor nem volt mit tenni a földeken. Egv ilyen fuvarozás alkalmával baleset érte a Szellőt egy szép erdőben — a Butyományban. Már éppen engedőben volt a föld fagya, és nyitnyikék dalolt az erdőben, amikor az eset történt. Éppen egy hatalmas szálfával birkóztak régi hűséggel, amikor a Szellő hátsó lábától felpattant egy éles favég és a tehetetlenül elcsúszó lábak között átütötte a hasfalat és kiontotta beleit. Mindjárt elterült szegény, még fejét kérdőn visszafordította apámra, aki a tartomány szállítására használt korcossal próbálta felkötni gyomrát és beleit. Sokat már ez sem segített, mert a baleset színhelye mesz- sze esett minden lakott helytől. Még aznap elpusztult szegény jószág. Ott temettük el. ahol kimúlt, és napokig sirattuk, mint a legközelebbi hozzátartozónkat. Volt is mit siratni, hiszen éveken át igazi társunk volt jóban, rosszban.

A Miska még más lovakkal évekig szolgálta a közöst, de ő is rohamosan öregedett. Megrokkant a két mellső lábára, tgavonásra már nem lehetett használni, hát eladta a szövetkezet a felvásárlóknak. Azt beszélték, hogy Olaszországba vitték — ínyencfalatnak.

Azóta én is messzebb kerültem a fennsík karsztos sziklaképződtnényeitől, tisztakék egétől; a gyermekkor színei is csak itt-ott villannak meg a képzeletemben, és lovakkal is egyre ritkábban találkozom. Eltűntek az or- szágutakról, a szövetkezet földjein is csak elvétve látni őket, ménes meg már lassan húsz esztendeje nincsen Szilicén.

Ha azonban lovakkal találkozom, nem mulasztom el megcsodálni őket, sokat még meg is simogatok, mintha őt, a Szellőt simogatnám.

. Velem ez solia- m szinte elimbe jól körülszagol- im a kantárt. Ha , jött a Miska is, is, mégiscsak az illandóan. k a két állatnak k dolgoztak. Ta- íezei munkát vé- rták: fuvaroztak.

is használták íyasszonyt kellett nyesne tisztította ; bekente, söréit font és farku- nnyű szekér keiálinkázó és da- Iovakra is átra- , kényelmesen építették a köny- izonyért Hosszú- Ilyenkor az éj- ték, bóbiskoltak, gy zabot ropog- ított az abrakos- ték másnap reg- a nem is figyel- elmaradt, mert ít pálinkától, ítás idején volt. éjszakáig hord- idő, hogy a mé- zebb útjaink a íz itteni földünk , olyan meredek egrakott szekér, szekeret is ne- ! a Miska kiho- nkettőt Is, mert rt apám visszat a téli fuvaro-