Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-04 / 27. szám
1978 II. 4a AZ IRODALOMKRITIKA LÉNYEGE FIGYELEMREMÉLTÓ SZOVJET TANULMÁNYKÖTET A mai irodalmi-művészeti kritika című könyv, amelyet leningrádi szerzők közössége állított össze, az irodalom- kritika lényegét értelmezi, meghatározza közvetlen feladatait és a feladatokon túlmutató célkitűzéseit, nyomon követi a kiemelkedő gondolkodók vonatkozó nézeteit az ókortól napjainkig. A szerzők kritikán nem kizárólag valamely ítéletalkotást, alkotási aktust, hanem ezen túlmenően az emberi tevékenység egy nemét, hivatást is értenek. E hivatás magas követelményeket állít művelője elé. Az ismert irodalomkutató Borisz Bur- szov például ezt írja: „A kritika iqényes hivatás: megköveteli tárgyának ismeretét, tárgya analitikus megértésének képességét...“, „... a kritikusnak, a sajátos értelemben is a szó mesterének kell lennie...“ Vajon nem túlozzák-e el az irodalomkritikai céh elméleti és gyakorlati művelői a társadalom életében betöltött szerepüket? Nem. Korunkban, azon technikai eszközök rohamos fejlődésének korában, amelyek a művészi alkotás termékeit közvetlenül juttatják a fogyasztókhoz, az irodalom és annak „útitársai“ (film-, rádió- és tv-adaptációk) szinte pillanatok alatt eljutnak az olvasók, hallgatók, nézők millióihoz. Eme „útitársak“ észrevehetően és észrevétlenül is alakítják az emberek tudatát, határozzák meg az életfelfogásukat- ízlésüket, hajlamaikat. „A művészet gigantikus méretekben megvalósuló behatolása az életbe az előbbiekben már említett körülmények között tény, s ezért tudajdo- nítunk, különösen ma, oly nagy fontosságot az olyan, objektív lényegét tekintve, tudományos kritikának, amely képes a művészet fejlődésének tendenciáit helyesen megragadni és előrehaladását pontosan irányítani“ — írja Jurij Andrejev, a kötet szerkesztője. A gyűjteményes kötet első tanulmánya a szovjet kritika elvi álláspontjáról, a kommunista pártosságról,' a kritikai gondolkodásnak az életbe történő behatolásáról értekezik. A. Jezuitov egy régi, magával az irodalommal egyidős kérdést taglal: kit szolgál a kritika? Az írót-e, akinek az irodalomtörténeti folyamatban betöltött helyét jelöli ki, vagy pedig az olvasót, hozzásegítvén őt ahhoz, hogy az irodalom és a valóság jelenségei között kiismerje magát? Felelete: „A kritika a szélesebb értelemben vett olvasóközönséget szolgálja. Az író — kritika relációban az író is — sajátos olvasói minőségben szerepel.“ Így van. De talán nem elég any- nyit mondanunk: mert még maga a kritikus is kritiká- olvasó. A kollégáinak írásait olvasva, maga is tanul, meglátja azt. amit addig nem látott. A kritikusnak különböző fejlettségű olvasói lehetnek, és vannak is. Ezek — A. Jezuitov megállapítása szerint — „nemcsak az irodalomban, hanem az életben is — vele együtt haladnak“. A sikernek ezt a fokát azonban nem minden kritikus éri el, és nem is minden esetben. írni tudni annyi, mint irodalmárnak, stilisztának lenni. Adrian Makedonov és Borisz Burszov tanulmányaikban azt fejtegetik, hogy a kritikai alkotómunka valóságos folyamatában hogyan valósulhat meg az említett készségek összehangolása, írásaik a kötet középpontjában állnak. Az első címe: A művészi mesterség elemzése. Makedonov meglehetősen terjedelmes fejlődéstörténeti sort állít elénk, amelynek kezdetén Platon és Horatius áll, majd fokozatosán, sietség nélkül-vezet el bennünket a „művészi“ és a „mesteri“ fogalmainak mai értelmezéséhez. Az említett genetikai sorban, természetszerűen, előkelő helyet foglalnak el az orosz forradalmi demokraták gondolatai. De azért a kutató nem riad vissza attól, hogy esetenként vitába szálljon Bjelinszkij egyik-másik nézetével... Néhány meghatározást egybevetve, ezeket kritikai módon elemezve, Makedonov a „művészi“ és „mesteri“ fogalmának eredeti meghatározását adja. E meghatározások nem kategorikusak, nem véglegesek. A lényeget azonban helyesen ragadják meg. „A »mester« — írja a szerző — a művész egyéniségének és művének egységességét fejezi ki. Eszmeisége ebben az esetben emocionális princípumként is jelentkezik ... A mesteri, maximális művészi hitelesség, s egyúttal a hitelesség kifejezőeszköze is.“ „A mesteri: út a művészet felé, s egyúttal maga a művészi.“ Az olvasónak gondolkoznia kell a fenti sorok által kifejezett ellentámadás dialektikáján. A művészi nem pusztán mesteri. Olyan jellegű mesterség ez, amelyet a művész eszmei éleslátása, szabadsága, igazság iránti törekvése gazdagít. Az a vita, amelyet Adrian Makedonov, a strukturális- tákkal folytat, szellemes is, korrekt is. A szerző Nyiko- laj Zabolockij Járókelő című verse, rövid, de nehéz szövegének kettős, mintegy szembeállított elemzését mutatja be. Az olvasó számára így lehetővé teszi, hogy betekintést nyerjen a kritika laboratóriumába, hogy érzékelje a műelemzés szövegbehatoló folyamatának örömét ... A kötetben megjelent tanulmányok szerzőinek mindegyike felveti a kritikának és a kritikusnak az állandóan változó jelenkorral való szoros kapcsolatának kérdését is. És gyakran be is mutatják, hogyan kell e kapcsolatnak megvalósulnia. Mindannyian tudjuk, hogy a művészi alkotás hitelességének kritériuma a valóság. De hogyan érvényesítjük e kritériumot? A kötetben megjelent munkák, az általános módszertani kérdések mellett igen fontos részletkérdéseket is tárgyalnak. Galina Curikova azt vizsgálja, hogy az orosz kritikusok munkáikban milyen sikerrel világítják meg a nemzetiségi irodalmakban végbemenő folyamatokat, milyen mértékben sikerül megérteniük az említett irodalmak sajátos jellegzetességeit. Alekszej Pavlovszkij a kritikának arról a képességéről elmélkedik, amely lehetővé teszi a mai költészet „csodájának“ megértését. titkai megfejtését. A szerzők tanulmányi összhangban állnak a könyv egészének alapvető irányával, amelyben a kritika elmélete jelentős megerősítést nyer. (Nauka, 1975) .LEV VOLPE RÄCZ OLIVÉR: Éjfél után Gépkocsi zúg el az ablak alatt: fényszóró villan, az égre sikolt - sápatag síkon fekete folt - fényszóró villan, jaj, ha elér: nyakadon lüktet egy lágy, meleg ér. Szunnyad a vállad meztelenül, lebben a sóhaj s elmenekül; sóhajom, szállj el, érjed utol: az álom az éjbe, a mélybe hatol. Ez már az álom, mély, puha, lágy: csitul a szívem és csitul a vágy. Zsongó sötétben halk húr rezeg, ivorszín ékszer karcsú kezed: zsongó sötétben megkeresem, őrzi az ólmodat halk szerelem. És szólt Hermi... (SOROK EGY KÉPZELT PÉLDABESZÉDBŐL) £s szólt Hermi, a tudós költő, miután elhagyá a bűnös várost: „Minekután az első értelmes szó, mi elhagyá fészkét: ajkaim, anyám szava volt, az utolsó is, fohászkodó vagy káromoló, anyám szavával kéljen szárnyra kiszikkadt nyelvemről." és szólt Hermi, a tudós költő, miután megszégyenítve és megbotozva elhagyá a bűnös várost: „Minekután a nyelv, mi munkám eszköze és tárgya volt, naponta új és új próbatétel elé állít, naponta új és új menedéket nyújt, ízeit naponta megízlelni, titkait naponta tanulni voltam kénytelen. De mint sem naponta megízlelt ízeit soha meg nem szokhattam, naponta tanult titkait holtomig tanulom." És szólt Hermi, a tudós költő, miutón megszégyenítve és megbotozva, dalaiban és igéiben meggyalőzva elhagyá a bűnös várost: „Hogy beszédem ékes volt-e és tiszta, mint a tavaszi rétek és friss csermelyek, megőrzi írás vagy emlékezet, de enyéim nyelvén szóltam mindenkor. Ha volt bűnöm, semmi más, ha megbotlottam, semmi másért, mintsem hogy a magam hasonlatosságára alakítottam a nyelvet, s ilykép- pen a magam külön világával az enyéimhez, enyéim gazdagodására szóltam szüntelen. és szólt Hermi, a tudós költő, miutón megszégyenítve és megbotozva, dulaiban és igéiben meggyalázva, övéi közül idegenek közé száműzetve elhagyá a bűnös várost: „Nyelvemen az én korom szólalt meg, s beszédem folyása e kor szerint való volt. Nyelvemen amilyen rendbe szerveződött a kvé, a wé, az e, az er, a té, amilyen egységbe összeállt az a, az es, a dé, az ef, o renddel és egységgel a kort szólítottam és vallottam unos-utalan. Nyelvemen adtam választ korom kérdéseire, s e kérdések egynémelyikét e nyelven voltam kénytelen megválaszolatlanul hagyni. Ha meghalok, s nyelvem vélem együtt hal, sorsom hagyom e kérdésre válaszul." és szólt Hermi, a tudós költő, miután megszégyenítve és megbotozva, dalaiban és igéiben meggyalázva, övéi közül idegenek közé száműzetve, idegenek közt idegen szavakon szólva, elhagyó a bűnös várost: „Harminchárom nyelv ízeibe kóstoltam bele, harminchárom nyelven tanultam tudós emberek szavait érteni és hirdetni, harminchárom nyelven tanultam pásztorhoz, halászhoz, cselédhez szólani, hogy enyéim nyelvében gazdagodhassam, s anyám szavát mind jobban érthessem. E harminchárom nyelv közül egyetlenegy- gyei sem tudhatok egyszerűen szólani, csak anyám szavával, de végül is, anyám szavával egyszerűen szólani a legnehezebb és leghálátlanabb föladat." és szólt Hermi, a tudós költő, miután megszégyenítve és megbotozva, dalaiban és igéiben meggyalázva, övéi' közül idegenek közt idegen szavakon szólva, anyanyelvétől megfosztva elhagyá a bűnös várost: „Ha egy énekest nyelvétől fosztanak meg, olyan ez, mintha a festőtől a színek látását, szobrásztól az érzékeny ujjakat, lantostól az Isteni dallamokat, dajkától az altatókat, vigadozótól a tóncszókat, özvegytől a siratókat, embertől az anyját és gyermekét perelnék el. Ha egy énekest az anyanyelvétől fosztanak meg, életétől s halálától fosztatik az meg."-O-O-O(Ezeket mondotta Hermi, a tudós költő, idegen szavakon szólva az idegen város főterén, melynek lakói egy ideig értetlenül hallgatták őt, majd ment, ki-ki a maga dolgára. És Hermi, a tudós költő, egyedül maradt az idegen város főterén, és - miként a férfiak életében először sírni kezdett.) Kihűlt a szobád, és a csend vele hűlt, belesüllyedt az éjbe. És a csókod is elmenekült, belehullt a sötétbe. Behunyom a szemem. Csupa pont, pici pont, tűzviróg a sötétség. Szíveden, szívemen motoz halkan a mélység. Zuhanás, lebegés. Tovaszáll a szavad. Az ablak szeme rés: fekete mgpska árnya suhan, elsuhan zölden az ablak alatt. TÓTH LÁSZLÓ: ÚJ VERSEK
