Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-28 / 13. szám
A MŰVÉSZETTEREMTÉS MŰVÉSZETE irta: MIROSLAV VÁLEK, az SZSZK kulturális minisztere Valamikor gyakran hangoztatták azt a szellemes mondást, hogy „Minden társadalomban olyan a művészet, amilyent megérdemel“. Nekem azonban igazabbnak tűnik ez a megállapítás: Nem minden társadalomban van olyan művészetj amilyent megérdemel. Avagy még pontosabban fogalmazva: legalábbis nem olyan a művészet a fejlődés egy adott szakaszában. Sok objektív feltétel szükséges ahhoz, hogy olyan művészet szülessen, amely méltó a korhoz — a szó pozitív és negatív értelmében —, s ha csak egy, avagy néhány hiányzik, akkor ez könnyen aránytalansághoz vezethet. A művészet marad el az adott kortól, esetleg a kor a művészettől. Persze, ez így nem egészen pontos és leegyszerűsített, de elmélkedésünk céljának megfelelő. Mellesleg, ami minket illet: például ha most, nálunk nincs mondjuk Solohov Csendes Donjához mérhető, tematikailag és művészileg is azonos színvonalú alkotásunk, akkor ez nem azért van, mert a mi közelmúltunk történelmében nem volt hasonló időszak, avagy nálunk nem folyik a Don; az igazság az, hogy jelenleg kevés a Soloho- vunk. A géniuszok tudvalévőén nem születnek óhajra, vagy megrendelésre, az azonban elsősorban tőlünk függ, hogy megtudjuk-e teremteni a szükséges feltételeket a színvonalas művészet megszületéséhez és létezéséhez, valamint a meglevő tehetségek lehetőleg töretlen fejlődéséhez. A CSKP KB levelében többek között ezt olvashatjuk: „A kultúrában és a művészetben továbbra is újabb lehetőségeket kell teremteni ahhoz, hogy olyan alkotások lássanak napvilágot, amelyek gazdagítják és nemesítik dolgozóink lelkivilágát, és sajátos eszközeikkel hűen és megfelelően művészi színvonalon ábrázolják pártunk és dolgozó népünk harcát szocialista társadalmi rendszerünk további fejlődéséért, a világbékéért és a haladásért.“ Ezt a rövid, de tartalmas kultúrpolitikai elvet — amelyet az SZLKP mostani tanácskozása és a CSKP XV. kongresszusa is minden bizonnyal megerősít — mielőbb élő valósággá kell változtatnunk, elsősorban megfelelő anyagi, szervezési, jogi, társadalmi és — jobb kifejezés híján — pszichológiai feltételek létrehozásával. Ez elsősorban kultúrpolitikánk feladata, megfelelő módszerek és eszközök segítségével, de természetesen a sorsdöntőén fontos részletekről sem feledkezhetünk meg. • * * » Ha vannak történelmünkben olyan korszakok, amikor a kultúrpolitika jótékony, napjainkban is kimutatható hatást gyakorolt a művészetre, akkor minden bizonnyal létezett olyan időszak is, amely — s itt nem az ötvenes évekre gondolok — otthagyta ujjai nyomát, habár ez nem a legjobb kifejezés, inkább más tudományágazatban felel meg, mint a művészettörténetben. Ezt csak azért hoztam föl, hogy tudatosítsuk: a voluntarista, elvtelen és szinte csak napokban gondolkodó kultúrpolitika negatívumai rendszerint nagyon sokáig nyomot hagynak a művészetben. És megfordítva: a haladó hagyományokra épülő, megfelelő elvekre alapozó és távlatokban is gondolkodó kultúrpolitikának megvan az a jó tulajdonsága is, hogy a szinte elkerülhetetlen stratégiai tévedéseit rugalmasan felszámolja a gyakorlatban. Tehát a kultúrpolitika elveit nemcsak általában kell elfogadnunk és támogatnunk, hanem legalább annyira fontos, hogy megvalósításukért megtegyük a tőlünk telhetőt. Vagyis az említett elvek nemcsak a művészek, kulturális dolgozók, és a kulturális intézmények számára kötelezőek és irányt mutatók, hanem logikusan társadalmi érvényük van, hiszen a kultúrpolitika csupán az általános politika egy része. Még pontosabban: a kultúrpolitika a CSKP politikájának szerves része, s ezt kizárólag csak így lehet értelmezni. Ebből a tényből több fontos megállapítás adódik. Elsősorban azt kell tudatosítanunk, hogy a „művészet és a társadalom“, avagy a „társadalom és a művészet“ kapcsolata sokkal bonyolultabb, szerteágazóbb, mint gyakran gondoljuk, s ennek a leegyszerűsített értelmezésnek nem ritkán gyakorlati következményei is vannak. Természetes, hogy ha a szocialista társadalom »igényes követelményeket támaszt a művészettel szemben — ahogy azt a CSKP KB Idézett levele is hangsúlyozza — akkor ez mindannyiunk számára kötelező erejű, tettekre sarkalló felhívás. Tegyük tehát magunkévá az említett követelményeknek megfelelő művészetet, segítsük elő fejlődését, társadalmi funkciójának teljesítését, neveljük az embereket arra, hogy kellő viszonyuk legyen az értékekhez, például megfelelő egyéni és társadalmi eszmékért éljenek, s így tudjanak helytállni a tudományos-műszaki forradalom, az egyre gyorsuló társadalmi fejlődés körülményei közepette. Ehhez elsősorban átgondolt és rugalmas intézkedésekre vian szükség. Hatékonyabb esztétikai nevelésre van szükségünk, javítanunk kell a kulturális értékeket közvetítő intézmények munkáját, s ennek a munkának az egész rendszerét. Itt az ideje, hogy tudományosabb igénynyel és rendszeresen kövessük figyelemmel falvaink, városaink, járásaink és kerületeink kulturális fejlődését, jobban gondoljunk a közeljövő igényeire Is. Mindezt természetesen nemcsak a különböző fokú nemzeti bizottságok hatáskörén belül kell megoldani. A munkába valamennyi olyan intéz- ményj, szervet és szervezetet vonjunk be, amely anyagi, szervezési vagy más szempontból részt vállal, illetve vállalhatna a korunk követelményeinek megfelelő kulturális élet megteremtésében. Ezt az ügyet közüggyé kell tennünk, hogy ne csak néhány „kiválasztott“ magánügye legyen. Ezt a korszakot, remélem, végérvényesen lezártuk. Ha rövidlátóak lennénk és nem gondolkodnánk távlatokban, akkor talán elegendő lenne, ha formálisan kinyilatkoztatnánk a művészet társadalmi szerepét és „pótolhatatlansá- gát“, aztán a gyakorlatban más dolgokkal, jelenleg „sürgősebb“ kérdésekkel foglalkozhatnánk, úgy, ahogy azt különböző szinten és különböző okokból néha meg is teszik. A valóságban nem léteznek „sürgősebb“ problémák, ugyanis nincs egyetlen olyan — bármilyen — jellegű probléma sem, amely ne hordozná magában a „művészet problémáját“. Nemcsak a művészet az egyetlen, amely képes az embert, a tömegeket nevelni, de a mód, ahogy teszi sajátos, semmi mással nem helyettesíthető. Ha tehát a művészet — az említett társadalmi igényekre reagálva — a társadalomhoz fordul, nem kér kiváltságos helyzetet, s nem is akar nagyobb szeletet a közös asztalról — hiszen a számára juttatott anyagi eszközök elegendőek lennének, ha ésszerűen gazdálkodnának velük —, csak az őt megillető helyét akarja elfoglalni a társadalom szerkezetében, és szeretne megfelelő részt vállalni a szocialista embertípus kialakításában és a világ forradalmi átalakításában. Mindezt annak tudatában teszi, hogy minél többet ér el abból, amit célul tűzött ki, annál nagyobb az alkotó társadalmi felelőssége. Nem állíthatja senki, hogy az elmúlt évek a művészet fejlődése szempontjából meddőek voltak. Éppen ellenkezőleg. A felsorolás azonban nem célja ennek az elmélkedésnek. Inkább előre szerettem volna tekinteni, elmondani azt, ami a feladatunk. Eredményeink mostani és jövőbeli tetteink alapjai. A szlovákiai művészetben új neveket ismertünk meg, új alkotások születtek. Teret, lehetőséget adtunk, s a mennyiségi szempontokat érvényesítettük. Ma viszont a minőség kerül előtérbe, s ebben nincs semmi ellentmondás. A mennyiség és a minőség ugyanis ugyanannak az éremnek a két oldala. Fordítsuk tehát meg az érmet, és kezdjük el a munkát önmagunkkal. A színvonalas művészet megfelelő értékelésével. A munkánk minőségével. Itt kezdődik ugyanis valamennyiünk, tehát a társadalom számára a művészetteremtés művészete. Július Lenko: Ez az én téli merengésem gyermekkoromról anyámról tanítómról itt a szülői házban az élet szélcsendes helyén a szív másként nem tud énekelni lám már szitál az est az ablak elfödi fényes arcát s én tenyérbe hajtott fejjel bámulom az utat s a gyöngyöző időt szunnyad a téli falu s ön szenvedély nélkül nézem a telet mint amikor kitárul a templom ajtaja s. a főhajóban kivirágzik a csillárok szivárvány-fénye nagy-nagy malom a téli falu a felhők lombja közt susogó szél folyója hajtja s a molnár benne maga az idő midőn havazni kezd hombárjába gyűjti gabonáját s az őszi rózsa magvait melyekből kivirul majd a reménység vesszeje ám ebben a malomban a sírás és a szegénység malomköve morzsol és senki sem ünnepelheti újjászületését a téli falut szüzek űzik az anyaság felé s a boldog molnárnét elmámorítja zsivajgó gyermeksereg kik ott játszanak a papiak előtti patakban s nem tudják még mit jelent a halál ajándéka csak kergetőznek az élet kopár mezőin mint föld felett villámok csíkjai mint hamvas arcú ifjú almafák s a véletlen játékát éneklik egyre szenvedélyesebben itt ezen a tájon a hegyek alatti gyönyörű fehér malomban Aztán felragyognak a csillagok az ablakok mint a fény fehér oszlopai őrzik a vén tetők büszkeségét ott az atyai körben mint századokkal előtte szomszéd ül szomszédjával s az ifjúság most is pajzán és évödő vidáman viháncol ó mennyi arc és mennyi szív és mennyi jóízű szó s amikor lekoppannak a szemhéjak elszunnyadnak a lámpák indul az éjjeliőr hogy őrködje álmaikat kilencszer tülköl s kilencszer suhint botjával feléd , világ: aludj a kunyhók lehunyják éjmosta szemüket s álomba szenderülnek A beteljesült látomások bilincsében így csak a menyasszony aludhat csöndben mint a csillagok néma orgonája így csak a fáradt felhő alszik testvéri szelek ága közt így csak az őszsörényű sziklabordás hegyek alusznak mint az a mágányös virág a hómezőben a múlandóságból az öröklétbe nyílik az ablak mely az éjszaka törött üvegével elmetszi szavaimat Falum te az én oroszlánom vagy a sivatag rabságában házikóid partizánok seregével teli bunkerek s én boldog vagyok hogy sötétségbe vesző hídjaidon lépdelhetek boldog hogy harangod szíve lehetek amivé a jelen forradalmat árasztó félhomálya változtatott így csak a hős szunnyad vállán csillagos lobogóval nemsokára más csillagrend kering majd egeden s az álmodozásról le kell mondanod futnod kell mint a folyamnak kijelölt célja felé De most álmodj még az idillikus esőben s az utadon lépdelőket locsold meg örömmel fehér vásznaddal takard be a szívem mely teli van vérző sebekkel s úgy megtöppedt mint régi alma faláda fenekén mégis tudok még szívemmel hegedülni s tudlak még szeretni világomat őrző házam hazám Ha te nem volnál falum elzüllenék bizonnyal s mint a terméktelen fa állnék a mezőn ha te nem volnál belőlem tüske nyílna mely felvérzi a madarak pihés mellét s elrejti a gyilkolni vágyók csapatát De te itt vagy velem mint a homlok mely gondolatot fakaszt mint a szellő amit belehelek Ügy fog el lassan a telem mint könyv lapjai melyet olvasok mint világűri állomásokra csattogó vonatok rohannak napjaim a viharok búcsút intenek utánuk búcsút mindörökre a hő is visszarántja fagyos kezét agyő DÉNES GYÖRGY fordítása Szabó Gyula: A JÖVŐ
