Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-18 / 3. szám

Mészáros László: Amikor Romana n íinom kSfl jött feléje. — Jó re; — Jő re A megi után cinke a Miniszte mana örök A Minisz dött. Szép tavaszi reggel volt. Hétfő. Ilyenkor a Miniszter szívét megillető- déssel vegyes jóleső büszkeség töltöt­te el, amikor kilépett a Villája kapu­ján, és megpillantotta a méltóságtel­jesen várakozó, csillogó elektromo- bilt. Megállt egy pillanatra, mélyet lélegzett, majd friss, ruganyos léptek­kel indult el az új hét eseményei fe­lé. — Jó reggelt, Excellenciás uram! Szép időnk van — köszöntötte őt a sofőr. A Miniszter kényszeredetten mor- gott valamit, pedig a robot nem várta el a köszöntés viszonzását. A sofőr máris indított, és a kocsi zajtalanul, puhán siklott rá a távvezérlésű köz­útra. A közlekedési központ elektroni­kus irányítója a következő pillanat­ban már küldte is a zöldet parancsoló impulzusokat az összes útbaeső ke­reszteződésre. A Minisztert minden reggel elbűvöl­te ez az alig tíz percig tartó út, ez a szédületes száguldás. Számára ez jelentette pozíciója legmarkánsabb bi­zonyítékát. Amikor, úgy negyven év­vel ezelőtt, egyszerű előadóként a Polgári Ügyek Minisztériumához (PÜM) került, még minden reggel ócska, benzinmotoros kocsiján rette­gett a gépözönben és idegeskedett a szemaforok előtt. Amint aztán az elő­adóból főelőadó, csoportvezető, osz­tályvezető, harmadik-, második-, majd első helyettes lett, úgy növekedett a munkába vezető reggeli utak bizton­sága, kényelme és gyorsasága is. Nincs kellemesebb érzés, mint amikor az ember kocsija előtt zöldre válta­nak a szemaforok — szokta mondo­gatni. A kocsi simán állt meg a PÜM im­pozáns harmincemeletes épülete előtt. A sofőr optimális mozdulatok­kal ugrott ki és tiszteletteljes meghaj­lással nyitott ajtót. A minisztérium ajtaja önműködően nyílt meg a belé­pő előtt, és a következő pillanatban már minden elhivatott helyen meg­villant a Miniszter megérkezését jelző kontroli-lámpa. — Jó reggelt, Excellenciás uram! Erőt, egészséget kívánok! — sietett előzékenyen a felvonó felé Krahulec bácsi, a portás. — Csak egy pillanat, kérem. Valóban, mindig csak egy pillanatig kellett várakoznia, mert megérkezé­sére az,egyik lift automatikusan tö­rölt minden előző megrendelést és őt részesítette előnyben, de ez a pilla­nat már évek óta a nap legsötétebb pillanatai közé tartozott. Még jól em­lékezett a valódi Krahulec bácsira, aki talán reggelente szintén nem mondott többet, de az arcáról azért mindig lerítt valami; hol a fogfájása, a reumája, vagy éppenséggel a korai második féldeci. A takarítónők levál­tását csak hosszú évek múlva vette észre, amikor egy gyenge pillanatá­ban feltűnt neki, hogy azok változat­lanul milyen szépek és fiatalok. Ez tulajdonképpen akkor történt, amikor szemet vetett Paulára, a tit­kárnőjére. Ekkor már Első Helyettes volt. Előléptetésekor természetesnek találta, hogy a vén Noskónét nem .w kellett, magával vinnie, hanem egy új, 2 reprezentatív titkárnőt kapott helyet- £ te. Eleinte csak örült Paulának és fi büszke volt rá, de később, az ismerő- 8 sei noszogatására, belátta, hogy meg — kell kapnia a lányt, hisz ez manap­ság a funkcióval jár. Paula azonban S5 furcsán hideg teremtésnek bizonyult, > és nem lehetett zöld ágra vergődni h vele. Később kapóra jött, hogy az — egyik osztály vezetője rajtacsípte « őket egy többértelmű helyzetben és § ennek alapján aztán Paulát ki lehetett >< cserélni. Romana, az új titkárnő, már § külsőleg is mindenben más volt, és Uí hajlandónak bizonyult mindennemű q alkalmazkodásra. ee «EtKÜlÖZIIETETlEN Kötetlen Első Helye félbe. Ron csőit. — Excel Különleges ja van itt, Kis Tanács A Minis manára, d a férfi te! még csak csolatba e mégpedig nevezték ból kifolyt na félnie, tályról oly jengett, t rosszat sej nie magáb — Gyeri A Kis T tón kívül ott volt. . némán süj lis fotelba, mánypecsé kan, de ha — A Ko delete ala tály megbi önt a Polg elfoglalt ’ csak a Ke lete alapji lan munkí Arany Töl használja társadalmi sára. A volt és némán tétován n porcikájáb miért? A szoborszer Megbízott vártatva ír — Az a berekeszte át hivatal tünk, uraii * A kis c miniszteri zékenyen ranban lat már kíván nak felbu Hogy a fiatal bankhivatalnokot költőnek szó­lították kollégái, abban nem volt semmi gúny, inkább jóakaratú hátbavágásnak szánták. Ha nem is tudták volna róla, hogy szabad idejében min­dig pegazus-lovon üget, akkor is ráragadt volna a költő név. Tudniillik a felszólító levelek hiva­talos, támadó hangja az ő fogalmazásában olyan bocsánatkéréssé szelídültek, hogy az osztályve­zető miniden alkalommal aláírás nélkül visszaadta ezzel a megjegyzéssel: — Nézze, ez bank és nem Parnasszus. Mi ko­moly pénzzel dolgozunk és nem lanttal, azt a hivatalos órák alatt akassza szögre. Ilyenkor a költő kicsit elpirult, és bünbánattal ült vissza az íróasztalához. Örök rejtély maradt előtte, hogy viszont a szerkesztőségekből mért kap ilyen válaszokat: — ... vannak gondolatai, de írásából hiányzik a líraiság. Olvasson sokat, és küszöbölje ki ver­seiből a száraz, hivatalos hangot. Idővel talán ... és a többi ... i A költő — nevezzük röviden mi is így — ettől eltekintve jő fiú volt. Nem ivott, az irodában nem cigarettázott, és csak harmincnyolc foktól felfelé jelentett beteget. És nem sportkázott. Ez pedig a bankban olyan kivételnek számított, mint legalábbis egy hatos telitalálat. Mert a bankban sportkaláz dúlt, nemre és korra való tekintet nél­kül. Csak a kitöltés mineműségében voltak kü­lönbségek. Volt olyan megrögzött individualista, aki egyedül töltötte ki egy, két, sőt megszámlál­hatatlan tipplapját, volt, aki csinosabb kolléga­nőivel fuzionált — természetesen csak a kitöltés idejére — volt, aki a kollektív tippelést helyezte előnybe és sportka-konszert alakított. Mint mondottam, a költő nem játszott. Nem használt sem szép szó, sem ugratás. Nevetve me­sélte, hogy életében egyszer nyert, akkor is egy élő pontyot. Hazamenet háromszor kiugrott a ke­zéből, olyan virgonc volt. Otthon betette egy vizeskiblibe, de a hal abban a pillanatban há­tára feküdt, megfulladt a vízbén. Ö tehát nem vett részt a nemes viadalban. Ilyenkor leült íróasztalához, és átszellemült arc­cal folytatta soha véget nem érő szerelmes ver­teinek Írását. Ö, hálátlan, tiszteletlen kortársak! Háta mögé állva, titokban összeszámolták az egyes sorokban található helyesírási hibákat, és beírták a Sportkalap egyik kockájába. Meg kell jegyeznem, hogy a krónika szerint e számok rendszerint beváltak. Egy reggel költőnk befordult törzstrafikjába, cigarettát venni. A trafik tündére — ki szőke volt, mint a valódi bolgár extra — azonnal elébe tette a szokott tízes Bystricát. — Korona hatvan — szólt — meg húsz az nyolcvan, nincs több apróm, itt van egy Sport­ka, töltse ki, talán szerencséje lesz. A lány csinos volt és fiatal, és olyan megvesz­tegető mosollyal nyújtotta felé a blankettát, hogy a költő szívében — lírai költő lévén — valami muzsika suhant át. a lapot becsúsztatta hubertu- sza zsebébe, és zavarában, szokása ellenére, kö­szönés nélkül távozott. Már régen elfelejtkezett róla, amikor egy szép napon a tízórai kenőmájast kitéve íróasztalára, az iroda kellős közepén kiesett zsebéből az ösz- szegyűrt Sportkalap. — Gazember! — szisszent fel az egyik kartárs. — Azt tudtam, hogy* tehetségtelen vagy, de hogy aljas is, arról csak most szereztem tudomást. Ide nézzetek — fordult a többihez, kezében a zsíros corpus delictivel —, titokban játszik, és amilyen hülye, biztosan dögre nyerte már magát. E pillanatban az osztályvezető ment át a szo­bán. Csak hirtelen mejelenése mentette meg a lí­rai alanyt a lincseléstől. — Higgyétek el... — dadogta, de tovább nem jutott. — Elhisszük — dörögték kórusban —, elhisz- szük, hogy utolsó alak vagy, elhisszük, hogy ti­tokban röhögsz verejtékes tippelésünkön, elhisz- szük, hogy villát építtetsz magadnak, és csak azért nem vettél eddig Skodát, mert vársz az új típusra ... Mindent elhiszünk neked! Viszont te is elhiheted, hogy innen addig ki nem teszed a lábad, addig ki nem mégy élve, míg ezt a koszos tikettet itt előttünk ki nem töltőd ... A helyzet valóban veszélyesnek látszott. A kol­légák szeme vérben forgott. Az egyik tagba­szakadt óriás félreismerhetetlen mozdulattal dug­ta öklét a költő orra elé: — Írd — mondta lágyan. — Mit írjak? Nem is tudom, hogy kell kitöl­teni ... — Hah, tartsatok vissza, mert agyonlapítom — hördült fel az óriás, és a költő agya lázasan mű­ködni kezdett. — Huszonhat éves vagyok — és beírta a hu­szonhatot — ... tizenöt koronával tartozom Ber­ta néninek ... ötéves koromban volt bárányhim­lőm ... harminc nemes Budára tart — három nagy átkot szövünk bel«... egy gondolat bánt engemet... — költő volt. Nem is hág kikapták kézéi — Ide a há és rohant vele A csoda oly megnyerte a fi A kollégák előtte. Aznap egyik zenés m táskájába vánc És másnap hatalmát. Mim száguldott véf sőt kétszázeze iratok tömege kon közeli lát hármasikrei sí torbiciklit köv műfordító a k átültetését aü megkezdődött A költő éle kifizetése na| — Száz Bys mint aki a si: utoljára az así — Mi az — ütötte a főnye És a költőbi ta kálváriáját tán odarogyot matosságra. — Jesszusor ke —, és mag — Még nen denkinek kifi: ötvenet a sa És nincs segít — Maga S2 mamája nem leányzó azonn — A mama meghatott har — Akkor m

Next

/
Oldalképek
Tartalom