Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-18 / 3. szám
•ezidenciájába, esen gőzölgő, idő mosollyal iciás úr! ia! gos üdvözlés övetkezett, és ! nyomott Ro- ílokára. )]a megkezdőevegésüket az ése szakította ujjakkal kapa Kormány ak megbízott- cellenciádat a pillantott Ro- önyösen állta iniszter eddig ír került kap- Ügyosztállyal, ír miniszterré tapasztalatá- n kellett vol- eges Ügyosz- mféle hír ter- lenül valami írült kiprésel“S i a Megbízot- a helyettes is sttes Intésére egyik variabi- ízott egy kor- t elő és hal- zélni kezdett. 9. számú reneges Ügyosz- el felmentem isztériumában jából. Ugyan- dé2ett rende- )s fáradhatatlan önnek az indet, Tessék, büszkeséggel, elvirágoztatáíltan állt fel intetést. Majd inte minden a kérdés: irca azonban i üres volt. A ygott, és kisrészét ezzel vran úr, adja iák. Indulhavonult át a Romana elő- ajtókat. Hav- télt sokk, és utódja arcáijedlen hőkölt vissza az ajtóból. Az íróasztal mögött önmagát pillantotta meg. A hasonmása felállt és közelebb jött. Kellemetlenül fürkésző pillantásából Havran végre megsejtette a valót. A szívéhez kapott és furcsán felhördült. Az egyik oldalról Romana, a másikról pedig a Megbízott lépett melléje. — Nyugalom, Havran úr, nyugalom! — csitítgatta őt a Megbízott. — Mások is túlélték . . Havran mintha csak most fogta volna fel teljes valóságában a történteket. Megrázkódott és lesodorta magáról a csillapító kezeket. — Hát te is, te is?! — Nem, én nem — válaszolta fejcsóválva a Megbízott —, a Különleges Ügyosztály az nem. De itt te vagy az utolsó... Havran néhány pillanatig úgy érezte, hogy megőrült, mert ezt lehetetlen kibírni. Végignézett a helyetteseken. A legnagyobb tragédia az, hogy nem vette észre, nem vettem észre! — futott végig rajta a felismerés. — És te, Romana? — A leltárhoz tartozom, uram ... Havran térdei megroggyantak. A Megbízott megfogta őt, és lassan kivezette a folyosóra. — Ember, szedd össze magad! Tulajdonképpen örülnöd kellene. Van még tizenöt, húsz éved. Valamit csak tudsz majd kezdeni magaddal... Havran már nem is tudta, hogy mi fáj neki jobban. Tántorogva botorkált a lift felé. — Hazakísérlek, jó? — mondta a Megbízott. — Ne, ne! — tiltakozott hevesen Havran. — Szeretnék a magam lábán elmenni innen. Ügy, ahogyan először idejöttem... A Megbízott beleegyezően bólintott. Majd ráállítok valakit, döntötte el magában. Az épület előtt megállt, mert valami feltűnt neki. Megfeszített erővel gondolkodott. Aztán rájött. Krahulec bácsi már figyelemre sem méltatta őt. Keserűen elmosolyodott. Tudta, hogy ha most visszamenne, akkor Krahulec bácsi először „letapogatná“ őt, mint egy ismeretlent, majd útbaigazítaná valamelyik osztály felé, ahol meghallgatnák a panaszát, feljegyeznék, és aztán ellátnák egy aktaszámmal. „A velünk való érintkezésben, kérjük, mindig tüntesse fel ezt az aktaszámot!“ Visszapillantott a PÜM hatalmas épületére. Akkor lássam, amikor a hátam közepét — villant át az agyán a régi mondás. Megfordult és sietve elindult. Még nem tudta, hová megy. De azt már igen, hogy nem a mai napon csapták őt be, hanem negyven évvel ezelőtt. Vaiitang Aranyán:* KÉT SZÍV EGY KEBELBEN Aznap, amikor Veli-dag határmenti állomáson kiszálltam ja vonatból, egyetlen vágyam az volt, hogy mielőbb a hegyek közt lehessek, mert naplemente előtt őzet akartam lőni. A vonat beleveszett a ködbe. A váltókezelő elgémberedett kezét dörzsölgetve beszaladt a meleg őrházba, ahova már nem mehetett utána az eszeveszett hóvihar. Szaporán szedtük a lábunkat, mielőbb a hegyek közt akartunk lenni. Az állomástól nem messze magas hegység emelkedik, mellette vezet az út Nahi- csevanyba. Alig léptünk rá az útra, nyomban megpillantottuk a vadakat, amint az áttetsző párában ide-oda futkosnak a sziklás meredélyen. A vad őzcsorda, amely néhány pillanattal ezelőtt még nyugodtan bámulta a pöfékelő mozdonyt, puskánk láttán rémülten vágtatott fölfelé a hegyoldalon. Van-e valami szörnyűbb számára, mint a vadász? Célzok, megnyomom a ravaszt, de a lövedék nem röppen ki a csőből... Az őzek közben eltűnnek, és én igyekszem megállapítani, miért mondott csütörtököt a puskám. A csorda nyomában a távoli sziklák felé sietünk. Már meglehetősen szürkült, amikor valahonnét felülről hirtelen zaj. hallatszott. Kis idő múlva megjelenik előttünk egy rémült kis őzike, és egyenesen felém fut. Észrevett bennünket és megállt, mintha gondolkozott volna; pontosan a mellére céloztam, és megnyomtam a ravaszt. Paffl Megint csütörtököt mondott. Ebben a pillanatban valahol a közelben felugatott egy kutya, és valaki fenyegetően rám kiáltott oroszul: — Állj! Körülnéztem — két határvadász tartott felém, siető léptekkel. * A szerző a szovjet-örmény prózaírók középnemzedékéhez tartozik. Itt közölt elbeszélését a Lityeraturnaja Armenyija című folyóirat 1968/10-es számából vettük. Az őz felfutott a sziklák tetejére, megállt és visszanézett. Ojra célba vettem — de megint hiába. Mérgemben majd a sziklához vágtam a puskát. Semmi sem bosszantja fel jobban a vadászt, mint ha megszökik előle a vad. A határőrök közelebb jöttek. Köszöntöttük egymást. Felszólítottak, hogy igazoljam magamat. Nem bírtam magamhoz térni: hol a puskámat nézem, hol a menekülő özet. Hát persze hogy elfut! Az áldóját! Most aztán hazatérhetek üres kézzel! Mialatt magamhoz tértem és a határvadászok ellenőrizték az irataimat s az özlövésre szóló külön engedélyemet, a barátom is odaérkezett. — Aha, ez az a vörös hajú! Ez aztán tud lőni! — kiáltott fel a kék szemű határőr, miután észrevette a barátomat! Visszamentünk a megállóhoz. Útközben ejtettünk egy nyulat. Körénk sereglettek a határőrök. A parancsnokuk is odajött. Megsütöttük a nyulat. Egészen vidáman töltöttük az estét. Am, eszembe jutván balsikeres vadászatom, belenyilallt a szívembe. Hajnalban a határvadászok megjavították a puskámat, és a tomboló vihar ellenére ismét nekivágtunk a hegyeknek. Megyek a vízmosásban, és bepillantok minden hasadékba, minden árkocskába. Tudom, hogy az őzek a barlangokban húzzák meg magukat a vihar elöl. ' Leültem egy sziklára, és néztem, hogyan kapaszkodik fel a barátom a szomszédos köszirt- re. Egyszer csak a közeli barlangból kiugrik két kicsi őzike. Hajszálra egyformák voltak. Az egyik a barátom felé szaladt, a másik pedig — minthogy nem vett észre — egyenesen nejei a puskám csövének. Amikor megtorpant előttem, és meglepetten rám kapta a fejét, gyermeteg tekintetében félelmet pillantottam meg, esdeklő kérelmet és zavart. Ám, míg valahol a lelkem mélyén ébredezni kezdett a lelkiismeretem, a kezem, a vadász keze meghúzta a ravaszt. Az őzike felbukott, de kis idő múlva ismét talpra ugrott, és véres csíkot hagyva maga után a hóban, megiramo- dott fölfelé a kaptatón, és eltűnt a sziklatömb mögött. Nyomába eredtem. Az őzike időnként megállt. Forró vére megolvasztotta a havat. He ez nem indított meg különösebben — égtem az üldözési vágytól. Az őz hirtelen leugrott egy magas köszirtröl. Oda mentem hozzá. Fejjel a hóba merülve feküdt: talán azért, hogy ne lásson engem. Álltam mellette, és néztem kicsi szarvát, törékeny testét, melyet csillogó szürke szőr fedett. A hóvihar elült; kezdődött a tiszta, napfényes reggel. A barátom is cipelt valamit lefelé — szintén egy őzet. Micsoda pompás vadászat! Az ég is gyönyörűen kiderült... Előttünk az Araksz ezüstösen csillogó vize, a kétfejű Maszisz ... és a tábortűz mellett az elejtett vad. A vonatra várva, elüldögéltünk egy kicsit a tűznél, a magunk készítette saslikot ízlelgetve. Ám valahogy — az ördög se érti! — nem tudok ránézni a zsákmányomra. Késő éjszaka értünk a városba. A feleségem nyitott ajtót. Rám nézett és megkérdezte: — Történt valami? Alighanem rossz színben lehettem. Amikor pedig ránézett az őzre, hozzátette: — Milyen kicsi szegényke! Egész éjszaka nem volt nyugtom. Egy belső hang szüntelenül azt suttogta: „Szégyellő magad, nem hagytad, hogy a szerencsétlen kis állat megérjen legalább egy tavaszt...“ És a vadász? Hol van a vadász? A vadász — ugyanaz volt, aki tegnap: dühöngött, hogy nem sikerült vért ontania. És most eszelősen járkálok föl-alá, nem tudom megérteni, hogyan férhet meg egy kebelben két szív, két ennyire különböző szív. KÜVESDI JÁNOS fordítása t egyest is. Hiába no, íogy magát eméssze, lapot. — dörögte a titán, lint a pofon. A költő tállással tisztelegtek ány egy töredéke az nek sokrekeszes bőríerte a tőke szörnyű ;m, mint a szatelita lőrében a hír, száz, géltek. Üdvözlő távilük több vidéki rőté kilátásba. Az egyik 3tte, Berta néni mo- ia számára, sőt egy ógörög nyelvre való ^ltalános offenzíva tozott. A nyeremény gott törzstrafikjába, szólt olyan hangon, áz szál gyertyát kér őke talán megi keserűség. Elmond- a hármasikrekig, az- fenntartott ülőalkal5ze kezét a kis szőlészet? íszámoltam, ha min- ■, akkor két korona 1 kell hozzáadnom. it mondja, hogy a a gyakorlati érzékű ott — felelt a költő menyasszonya... — Nincs menyasszonyom, nincs nekem senkim, csak ez a nyomorult főnyereményem. A kis szőke elkacagta magát. — Jaj, de nagy szamár maga, hát mondja, hogy van, és hogy az elvette az egészet, mert vesz ehelyett a hubertusz helyett egy új kabátot magának, mert ebből már kilátszik a könyöke, meg három új öltönyt meg tizenkét inget... azt is mondja, hogy viszont maga meg vesz neki egy pézsmabundát, mert egy ilyen jól öltözött ember menyasszonya nem járhat konfekciós kabátban, varrógép is keli, meg konyhafelszerelés, meg két szobába bútor, és ha ez már mind meglesz, majd autót is vesznek... na mondjuk csak motorkát, melléküléssel, de nem a Berta néni fiának, hanem maguknak. A többit meg be kell tenni a bankba, minden házasságba kell egy kis tartalék. Még hogy kölcsönadni? Annak a szegény asszonynak meg kiszámolna minden garast, mi? Az majd nem vehet magának egyszerre három pár nylon harisnyát? Aztán a spájzban egy bödön zsír, kis füstölt oldalas, meg befőtt, mert az embernek arra is kell gondolni, hogy beteg lehet, és akkor nincs befőtt. Aztán jönnek a gyerekek, arra nem gondol? Jaj, ezek a férfiak! Aztán itt lesz a karácsony, a kis Palikának trolibusz, a kis Marikának hajas baba, no, szép kis apa lesz magából, mondhatom! Persze a sok barát, az igen, amíg pénze van, addig jönnek, aztán hiába beszél az a szegény asszony, hogy: — Nézd, édes fiam így, meg nézd édes fiam úgy __ me rt az édes fiam kidobálta a pénzt! Hát nem, ebbe egy rendes asszony nem mehet bele... A költő csak ült, és bámult a lányra, mint egy eleven csodára. Aztán benyúlt a zsebébe, kivette az egész köteg pénzt, amit nyert, és letette a pultra: — Ügy csinálok, ahogy mondta — szólt boldog mosollyal, és megfogta a kis szőke tündér kezét —, megmondom, hogy a menyasszonyomnál van a pénz, és ő nem engedi. Megmondhatom? — Megmondhatja — húzta el kezét a lány, mert új vevő jött be virzsiniáért. A költö pedig ruganyos léptekkel indult a bank felé, fütyörészve, mint akinek ebben az életben többé nem kell gondolkoznia. Hiába no, azért a költő is férfi! «a——b—rw I * I ( I OS £ O X CA 2 ■j <
