Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-25 / 4. szám
lyére: nem akarta elárulni, hogy ébren van. Reggelig el sem tudott aludni. Hány ilyen és hasonló éjszakáról meg nappalról tud! Amit a szülei nem is sejtenek. De különösen a nappalok, elviselhetetlenek. Az. apja hiába szól hozzá, már beszélgetni sem tud vele. Folyton korholja őt és csak vétve mond igazat. Amikor moziba kellett volna mennie vele, azt mondta, hogy sajnos, nem mehet, előadása van az iskolában. És közben egy cukrászdában ült. Azzal a lánnyal. Le- küldte őt az anyja krémesért. Látta. Csak egyet nem bír megérteni — s ez táj neki a legjobban.—, hogy:az anyja sem őszinte hozzá. Valamelyik nap is, miután áz apja estefelé elment otthonról, azt kérdezi az anyjától: „Miért kiabáltatok megint anyu? És az anyja: „Honnét veszed, kisfiam, hogy kiabáltunk. Mik jutnak eszedbe.“ Pedig jól hallott mindent, egy foszlány most is a fülében cseng: „Nem tudsz megülni itthon? Ha már én nem kellek neked. legalább a fiadat szeresd! — Mit mondtál? Milyen napon ... volt az, Bea? — préseli ki magából a kérdést Imre. A lány összerezzent. — Csütörtökön. Jó időre megint közéjük tele'pszik a némaság. Csak a fűtőtest kattant egyet olykor. Csütörtökön, fut át az agyán. Akkor is csütörtök volt, amikor vagy két hete angolról jövet találkoztam velük az utcán. Hogy is mondta Péter? „Hétfőn láttam a faterod egy bomba csajjal.“ Szóval hétfőn meg csütörtökön. Igen. Ezen a két napon mindig tizenegy után jön haza ... Hirtelen kiegyenesedik, s előre hajolva Beára szegezi a tekintetét. — Még olyasmit mondtál, hogy ... apud valamit csinált az én apámmal... — megtorpant. A lány feléje fordul és visszafojtott hangon megismétli, amit néhány perce mondott: — Péntek délután beszélte apa anyának, amikor hazajött munkából, hogy apukádat „kénytelen elbocsátani“, szószerint így mondta, mert hogv aláírta azt a ... nem tudom micsodát. És hogy majd hétfőn mondja meg apukádnak a tanszékülésen. Mi az hogy elbocsátani? Honnan? Miért?--, Érthetetlen. Ez valami butaság lesz, nem is törődöm vele. Imre feltápászkodik és letörten elindul az ajtó felé. Bea gyorsan talpra ugrik.-- De ugye... nem árulod el, hogy ezeket tőlem tudod? — súgja oda neki csaknem könyörgő arckifejezéssel. — Nem. V (Az elbeszélés befejező részét a Vasárnapi Gj Szú következő számában közöljük.) Blanka Poliaková: Egymás kezét fogtuk. Én és az öcsém. Apám éppen az udvaron "magyarázott valamit. Lenyomod a kuplungot, lassan gázt adsz, ugyanakkor kiengeded a féket és mégy. Egy csomó fiú állta körül. Mégy. Amerre látsz. Abban a pillanatban az égre szegeztük tekintetünket. A repülőgépeket bámultuk, melyek mint felriasztott fecskék keringtek a föld fölött. Elengedtem az öcsém kezét, hogy a magamét ernyőként a szemem elé tarthassam. Elvakított a napfény. Be is kellett hunynom a szemem, amikor az egyik repülőgép hasából kiszakadt valami. Talán méhraj? De a méhek szétszéledtek, és ahogyan lefelé ereszkedtek, egyre inkább nagy fekete cseppekhez hasonlítottak. A kerekek szakadtak le. Öcsém szavait apám kiáltása harsogta túl. Anyám lisztes kézzel szaladt ki a házból. Bombák, hát nem látjátok, hogy bombák! öcsémmel bemásztunk az autó alá és az első kerekek közül kukucskáltunk kifelé. Kezünket a fülünkre tapasztottuk. Hittünk benne, hogy ha így cselekszünk, semmi bajunk sem történik. A robbanás hangjától megrémültünk. Átöleltük egymást. Továbbra is az autó alól leselkedtünk. Az ég tiszta volt, csak alulról húzódott feléje egy füstgomo- lyag. Talán nem hullott valamennyi a mi kis terünkre, vagy a kertbe, ahol úgy szerettünk játszani? Közel estek le. Annyira közel, hogy mindketten alaposan megijedtünk. Akkor találkoztunk először a sziréna hangjával. Éjjel is felriasztott minket. Apát és anyát is. Ök olyankor a karjukra vettek, takaróba burkoltak minket és a két álmos gyerekkel átmásztak a kerítésen a szom- szédéknál levő óvóhelyre. Gyakran reggelig ott aludtunk. Később, amikor az utcánkban felállították a Staré Hory felé irányított ágyúkat, teljesen átköltöztünk a szomszédék pincéjébe, magunkkal vittük a csokoládét is, amit a mama rosz- szabb időkre őrzött. Egy ebéd után történt az átköltözés, amikor légitámadásnak híre-hamva se volt. Amikor az ebéd elkészült, mama egy kék tálkába leszedett belőle azon forrón, és apámmal együtt átmászva a kerítésen átvitték a mi udvarunkba. A kerítés résén lestük az öcsémmel, hová mennek. Bementek a fatartóba, amely tele volt minden féle, limlommal is. Kiszedtek néhányat a szabályosan felrakott tűzifából és a nyílásba betették a tál ételt. Amint a tál eltűnt, apám gyorsan felvágott néhány darabka fát, majd amikor a már üres tálka ismét előtűnt, mama eldugta a köténye alá, apa pedig a felvágott fával, ismét betakarta a nyílást. Egy éjszaka az öcsémmel szokatlan zajra ébredtünk. Felkönyököltünk fapriccsünkön és a fekete ronggyal eltakart ablak résén át fény villódzását láttuk. Nemsokára nehéz, óvatos léptek hallatszottak a folyosón. Azután megcsikordult a szomszédos pince ajtaja, de még előbb meghallottuk . apánk csendes hangját. Ne félj, tiszta a levegő. A gyerekek is mind alszanak. Az asszonyok ennivalót készítettek a hátizsákokba. Meg se mukkantunk. Féltünk, hogy ha életjelt adunk, a nyomára jönnek annak, aki nem félt úgy mint mi. Reggel a mama ezt mondta: Ki tudja, átjutott-e? Ráadásul az ujját is megvágta szegény azon a nyomorult üvegen ... Reggelre megtudjuk, tette hozzá apa. Rossz kezdet, jó vég. Nem tudtuk, hogy a rossz kezdet a hátizsákos ember távozása volt a pinceablakon át. Nem tudtuk, hogy a jó vég az ő dl jutása lesz a hegyekbe. Attól kezdve a mama többet nem vette elő a kék tálkát és nem szedett bele többé egy kevés levest. Csak a fatartóban hevertek úgy a felhasogatott fadarabok, mintha házépítésre váró téglák lennének. Tudtuk, hogy ki volt és aludt mögöttük, ki evett a kék tálból. Az, aki elment. Akit féltettünk. Aki később hírt adott magáról. Azután már nem állt ágyú az utcánkban. Gyakrabban tartózkodtunk kint. Az udvarunk tele volt szekerekkel, lovakkal, szalmával és emberekkel. Közelről láttunk fekete, egészen fekete komiszkenyeret. Mama szerint az soká nem szárad ki. És először kóstoltuk a kemény, préselt, cukrozott kávét. Nem tejben. Csak úgy. Letörtünk belőle egy darabkát, a szánkba tettük és ízlelgettük a nyelvünkön. A világért se köptük volna ki, bár szokatlanul keserű volt. Addig szopogattuk, amíg le nem ment a keserűség a torkunkon. A távolról dörgés hallatszott, de már nem fordultunk egymás felé ijedten. Megszoktuk. Az állandó nyüzsgés, lónyerítés, hajnali itatáskor a vödrök zaja teljesen a bűvkörükbe vontak. Még a galambok és a verebek is megnyugodtak az udvaron az emberek lábánál és a lovak patkói közt a lövés zaja után, és nem tértek vissza a háztetőre, ahonnan a lövés felzavarta őket. Ekkor láttuk először, hogy ebédet nemcsak a konyhai tűzhelynél lehet főzni, hanem az udvaron is, négykerekű katlanokban, amelyek alatt tüzet raknak. Néztük, hogyan száll a füst a vascsövön át. Ha a füstölés abbamaradt, tudtuk, hogy kész az ebéd. Egy reggel apa azt mondta: bekurblizom a kis Tátrát és megnézzük a nagymamát. Talán éjszakára is ottmaradunk. Nagymama közel lakott. De még így is sok mindent láttunk. Rengeteg fegyvert, elhagyott autót, üszkös falakat. Itt-ott öreg ember javítgatta a ledőlt kerítést, deszkázta a törött ablaknyílást. Láttunk aknától felhasított földet. Kettéhasított fákat. Nagyanyánk zsindelyes háza is megsérült. A kerítés megperzselve, a csűr kettéhasítva. A kapuja hasznavehetetlen volt. Nagyapó a ház előtt állt, mintha tudta volna, hogy jövünk. A nagymama gyermek- láncfüvet tépett a két tyúkjának. Ha eljöttünk, mindig megnézhettük , az öcsémmel, toj tak-e tojást. A csűrben volt egy kosaruk, szénaalommal a fenekén, hogy jobban tojhassanak a tyúkok. Nagymama legalábbis így mondta. És valóban mindig akadt ott egy-egy tojás. De most, hogy a csűr összeomlóit hol lesz a két tyúknak kosara? De volt itt más is, nemcsak a csűr dolga. Amikor nagymama felaprítot ta az egész halom gyermek láncfüvet, szétszórta az udvaron és a kést a kötényébe törölte, behívott minket a házba. Nézzétek csak meg. És az ajtóra mutatott, amelyen lyuk volt. Nézzétek csak, gránátszi Iánk. És felmutatott valamit ami leginkább cukorkára ha sonlított. Nem is hinnétek, mit okozott. Ránézett arra a da rabka valamire, és ráncos ke zével visszatette oda, ahol a selyemcukrot szokta tartat- részünkre. Gyertek csak. Bementünk a konyhába. Nagyapa leült. Nagymama pedig, mintha nem lenne vesztegetni való ideje, a szoba ajtajára muta tott. Azon is lyuk volt. Valami vei kisebb, mint az előbbin. Nézzétek csak! Kinyitotta a szobaajtót. Be mentünk. Az ajtó mellett eg\ láda volt. Nagymama ráült. Itt történt. Ogv ültünk, mint most is Babaikáné szomszédasszonnyal az új házból. Már hazafelé készült — felállt, hogy kinyitja az ajtót. Meg is fordult. És akkor hátralökte őt, s a főidre dobta. Szilánk. Mint ez itt. És újra kivette a kötényzsebéből Ez senkit sem sebesített meg csak a falat. Abból vettem ki Öt elöntötte a vér: A jobb szeme helyén volt a seb. Egye nest oda kapta. Nem is tudom, felkiáltott-e Apa éppen a padláson vall fennt, valamit keresett. Egyedül voltam vele. Nem is tudtam mit csináljak. Vele törődjek-e, vagy apát hívjam. Rajta már nem volt segítség, ezt apa mindjárt látta, ahogy bejött. Én valahogyan még reménykedtem. Hiszen alig egy perce még beszélgettünk. És én tartóztat tam, hogy ne menjen még. Máiéi is temették. Babalka nénit jól ismertük Szeretett minket. A kerítésen át gyakran nyújtott át nekünk almát. Jobban ízlett Idegen kertből. Ha pedig átjött nagy mamához, a nagykendő alá dugott kezében is volt egy-egy alma. Még melegek voltak amikor beléjük haraptunk. Ro pogósak. Illatosak. A padlón halt meg a nagy mamánál. Az öcsém nagymama ölébe ült, én melléje. A ládára Mindkettőnk keze a köténye zsebében matatott. Nem cukor kát akartunk. Azt a szilánkot Egymásra néztünk az öcsém mel. Egyszerre álltunk fel. A ke zében volt a szilánk. Egyszerre mentünk át a kerten a kéri tésig. Ott ideadta nekem a szí lánkot. Bedobtuk a vízbe. Hogy már senkit meg ne se bezhessen. A falat sem. És tudom, hogy nagyon e akartuk dobni a félelmet is. L. 6ÁLY OLGA torditfea
