Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-25 / 4. szám

ne sfr), Kisfiam — csitította Rétiné Imrét —, gyorsan töröld meg az arcodat, nehogy észrevegyék rajtad, hogy sírtál. — Azzaí ő maga is a tükör elé lépteti, elővette toücttkőszletét és eltüntette szeme alól a nyomokat.

Még egyszer csengettek. Rétiné hallotta, amint férje csoszogós léptekkel kimegy az előszobába.

— Tessék, tessék — nyitott ajtót Réti —, már vártuk magukat.

Maszárék érkeztek még. Minden második vasárnap délután eljártak Rétiékhez, Rétiék piedig őhozzájuk és háromtól hatig römiztek meg a televíziót nézték.

Rétiné számára — különösen amióta tudomást szerzett a férje titkos útjairól — már nemcsak terhesek voltak ezek -a vasárnap délutáni összejárások, hanem egyenesen elviselhetetlenek. Néha egész héten egy szót sem .váltottak a férjével, s ha igen, bé- küiési kísérletük a legtöbbször veszekedésbe fulladt. Ilyenkor viszont jókedvet kellett magára erőszakolnia, kedvesnek és előzékenynek mutatkoznia, nehogy valamiképpen elárulja, hogy zsákutcába jutott az életük. „Ennyivel tartozol nekem — visszhangzott benne a férje hangja —, nem válhatok nevetségessé a főnököm előtt.“ Szeretett volna véget vetni ezeknek a kényszerű „barátsági partiknak“, csak nem tudta, hogyan. Annak idején Maszárék javasolták a dolgot. S nem akart végérvényesen szembe kerülni férjével.

A vendégek szokás szerint a nappaliban telepedtek le, az alacsony társalgóasztalnál.

Maszárné belevetette magát a fotelbe, megigazította szőrme nyakbatevőjét, és azt mondta a lányának:

— Bea, ti pedig Imrussal menjetek és beszéljétek meg a házi feladatot vagy játsz- szatok.

Imre, aki nagyon haragudott, ha Imrus- nak, vagy Imikének szólították, az ajtónál állt, s bizalmatlan pillantásokat vetett az asztal felé. Egy ideig még ott ácsorgott leszegett fejjel, nyomott kedéllyel, majd megfordult és kiment a szobából. Bea nemsokára követte.

— Valahogy túl kedvetlen ma a legény — jegyezte meg Maszár.

— Egy kicsit megszidtam. Nem akarta ... megenni az ebédet... — mondta kényszeredett mosollyal Réti.

A felesége lopva ránézett, majd kinyitotta a bárszekrény ajtaját. Üvegtálcán Italt és desszertet rakott az asztalra.

— Nohát, egészen megfáztam — törölte meg az orrát Maszárné.

— Elég hideg van ma is — mondta Rétiné.

— Bécs újabb lehűlést jelzett — sietett kifejezésre juttatni jólértesültségét Maszárné.

Réti megtörölte a poharakat, és cigarettával kínálta a vendégeit. Rágyújtottak.

— Nos, akkor űzzék ki magukból a hideget — emelte fel harsányan a poharát Réti.

Miközben sorra vették az elmúlt hét sporteseményeit, szót ejtettek a legváratlanabb politikai változásokról, Rétiné elkészítette és felszolgálta a kávét. Rétinek feltűnt, hogy fölöttese, a tanszékvezető, szokásával ellentétben ma valahogy keveset beszél. De ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget.

Rövid ideig csend volt. Ki-ki a kávéját kavargatta.

— Akkor megkezdjük? — törte meg aztán a házigazda a csendet.

— Kezdjük — fújta ki a docens a füstöt és felállt. — Máris, csak behozok valamit a nagykabátom zsebéből.

Nehézkes léptekkel kicammogott az előszobába.

— No, kitaláljátok, mi van nálam? — állt meg hátratett kézzel az asztalnál.

Réti találgatott, de nem sikerült megfejtenie a „titkot“.

— Ma ezekkel a kisasszonyokkal fogunk Játszani — jelentette be végül Maszár, s egy vadonatúj kártyát dobott az asztalra. A lapok szétcsúsztak az asztal sima tetején. Minden kártyalapon egy-egy dúskeblű meztelen nő volt, s a doboz alján ez a felirat: Made in Hongkong.

— Ez igen! — cuppantott elismerően Réti, szemügyre véve az olcsó világsztárok pőre bájait.

Maszár felkuncogott. Növekvő tokájának Intim rezgése csak azt jelentette, hogy elégedett. Felesége és Réti nevetgélve nézegették a lapokat.

Rétiné nem nevetett, továbbra is tartózkodó maradt. Ha a docens ránézett volna, bizonyára kiolvassa tekintetéből az undorral vegyes elutasítást.

Aztán az őszes halántékú Maszár kártyabűvésznek Is dicséretére való gyorsasággal megkeverte a paklit és osztott.

Míg a nagyok látszólag/jókedvűen és tökéletes egyetértésben élvezték a téli vasárnap délután szürke gondtalanságát, a

kicsinyek a gyermekszobában barátságtalan pillantásokkal méregették egymást.

Bea egy piros, szivaccsal kárpitozott forgószékben ült, és ide-oda lengve várta, mikor szólal meg végre Imre. Imi volt az osztály legjobb tanulója, minden tantárgyból jelesre állt, ami bizonyos fokú tiszteletet keltett benne iránta, s szorongással töltötte el, ha kettesben maradt vele. Tulajdonképpen sohasem tudott neheztelni

rá, még akkor sem, ha Imi valamilyen gorombaságot mondóit neki. Szeretett volna közelebb férkőzni hozzá, esetleg barátkozni is vele, de Imre mindig hozzáférhetetlen és hűvös maradt, s legtöbbször minden magyarázkodás nélkül faképnél hagyta. Csak egyetlen szíve szerinti pajtása volt Imrének az osztályban, Marton Peti, de vele sem lehetett együtt sokat, mert Petinek szüntelen a kis öccsét kellett dajkálnia, meg a napközibe járnia érte. Így többnyire egyed® kószált a lakásban: neki nem volt kit peszt- rálnia,. mint ahogyan Beának sem. Ők egyetlenek voltak. Ilyenformán tudatukon kívül is bele kellett törődniük az egykék elkerülhetetlen sorsába — a társtalanságba és a fojtogató magányba. S ha már végső eihagyatottságukban nem tudtak elvadult, árva kis lelkűkkel hova lenni, megpróbáltak a nagyokhoz menekülni. De ez elég nyűgös barátság volt, nem sok örömmel és érdekességgel kecsegtetett.

Vajon mi baja lehet Iminek, hogy ilyen sokáig nem szól hozzám? — töprengett Bea. Tudom, hogy nemigen szeret velem játszani, de ha eljövünk hozzájuk, beszélgetni azért mindig szoktunk. Talán jobb lenne, ha ... Azt a dolgot úgyis el kell neki mondanom. Csiri kétszer is rámparancsolt, hogy mondjam el neki, mert „ő okos fiú, megérti“. Csiri a nővérével is megbeszélte, és a nővére azt üzeni, hogy Imi az anyjának is adja tudtul a dolgot. Mindenképpen el keli neki mesélnem, mert sajnálom az anyukáját, egyébként ezt anya is mondta, hogy ő is sajnálja, csak félek, hogy még jobban megharagszik. De lehet, hogy már tudja is. Csakhogy bonnét tudná?

Bea tépelődött. Rossz csend feszült közöttük.

Imre az ablaknál állt, és szomorú arccal nézte a békés párába burkolódzó utcát, a nesztelenül röpködő hópelyheket és a didergő autókat a panelházak elótt. A szüleire gondolt, a reggeli és az ebéd utáni veszekedésre, arra, hogy milyen szívesen elment volna korcsolyázni, s ahelyett most itt kell topognia, együvé zárva lennie ezzel az undok lánnyal, akire az iskolában jóformán rá sem néz, hiába törleszkedlk mindig hozzá. Petivel egymás közt Bobti- nak hívják, mert Peti szerint szakasztott olyan, mint az angol Bobtailjük; ugyanolyan kifejezéstelen a tekintete — most is hogy néz rám szegény! —, csendes, kellemetlenül kedveskedő, feje majdnem szögletes, amit biztosan az apjától örökölt. Durva, hosszú szálú haja eltakarja az egész arcát, sőt még a szemét is, csak az orra hegye és az örökösen lepittyesztett ajka látszik ki alóla. Az a nagy fehér gallér is éppen úgy hat a ruháján, mint a fehét szőrzet a kutyájuk szügy én. Csak egyetlen feltűnő különbség van közöttük: hogy a kutyájukat szeretik a gyerekek, Beát pedig nem. Szántja is őt ezért egy kicsit, de játszani még- sincs kedve vele. Csak a házi feladattal is ki ne rukkoljon! Ű még péntek délután elkészítette a magáét, most semmi kedve se volna újra azzal foglalkozni. Ha legalább sakkozni tudna! Vagy járna angolra, akkor megmutatná neki az angol könyveit. De hát vele csak dominózni, malmozni, vagy legjobb esetben dámázni lehet. Csakhogy eddig még mindig megverte — és így az sem érdekes.

Alacsony Íróasztalára siklik a tekintete, s szeme megakad a legfelül fekvő füzet vignettáján: Réti Imre VI. a Magyar nyelv — olvassa gépiesen. Saját neve láttán furcsa borzongás fut végig rajta, 'mint amikor felelni szólítják, bár tudja, hogy most nincs miért izgulnia. Igaz, a legutolsó órán a matek tanár azt mondta neki: „Hát ez csak kettes, Réti. nem tudom, mi van veled mostanában. Cserkuti, a magyar tanár pedig rászólt, hogy ne bámuljon ki az ablakon. — A nevét is hallotta? Vagy csak a füle cseng? Ügy érzi, mintha meztelenül állna Bea előtt, s hogy a lány a bensőjébe is belát, és gondolataiban olvas.

— Imi — hallja most már világosan a nevét. Összerezzen, Beára kapja tekin tótét.

— Imi — szól félszegen a lány —, kész van a matekod?

Tudtam, rándul meg az ajka. Ha könyörögni fog, akkor se segítek neki. Kérdezze meg az apjától, hiszen az ő apja matematikus.

— Kész — válaszolja kelletlenül.

— Nekem is — mondja kissé bátrabban Bea —, ez nem volt túl nehéz.

Egyszer megcsinálja egyedül és máris dicsekszik az ostoba csirke — suhan át az agyán.

Aztán megint csend, csak a nagyok hangja szűrődik be a szobába.

— Nem játszunk valamit, Imre?

Te csak játsszál a dagi atyáddal — gondolja felpaprikázva Imre. Nem vagyok én játékrobot! De ahogyan elnézi Bea félrebil- lent fejét, s eszébe ötlik, hogy a gyerekek se szeretik, valamilyen megbocsátó szánalomféle ébred benne a lány iránt.

— És mit akarsz játszani? — fordult felé kis idő múlva.

— Megtaníthatnál sakkozni.

Imre elgondolkodik.

— Az neked nehéz. Meg most nincs is kedvem hozzá.

— A figurákat már ismerem. Csiri a lépésekre is megtanított — mosolyodott el Bea.

— Az a kövér lány a VIII. b-ből? Klassz, hogy érdekel a sakk, de akkor is inkább majd máskor. Most csak dámázzunk.

Felállítják a táblát és lekuporodnak a törpe íróasztalhoz. Most Imre ül a heverőn, szemközt az ablakkal.

Bea nyit, megkezdődik a parti. Ők is játszanak tehát, akárcsak a nagyok a nappaliban.

S ahogy egyre elmerülnek a játékban, úgy virágzik ki Beában is a bátorság, hogy elmesélje Imrének, amit az apjáról hallott. És elárulja „a nagy titkot“, barátságot remélve ellenében.

Észre 9e vették, hogy közben a szél is feltámadt, s éppen olyan hangok csapódKövesdi János

nak be a gyermekszobába, mintha valamilyen égi óriás sóhajtozna. Még az óriás hűvös leheletét is érzik átforrósodott arcukon, ha erősebben megfújja sivító szirénáját. S C9ak úgy rázkódnak a vékony falú lakás rosszul illesztett ablakai.

Imre szemében végtelen szomorúság ül, s annyi nyál sem maradt a szájában, hogy megnedvesíthetné kicserepesedett ajkát. A nagy idegfeszültségtől nemcsak hogy kis híján a fuldoklás környékezi, hanem —

éppúgy, mint reggel — a ; jában is nyilallást érez.

Végkép nem az fáj neki játszma közül csak egyet n szén alig figyelt oda, sem az apjáról elmesélt Bea, azt má és pontosabban tudták, mint hogy szóről-szóra igaz, hogy képzelései nem voltak alaptal igazolódtak szörnyű sejtelme

Nem tudott szemébe nézn közben már meg is bánta, ho szire merészkedett, zavartan, mel gunnyasztott a rekamién.

Ma délután két dolog tis; zaklatott lelkében. Az. egyik: maszul igazságtalan volt Be mert voltaképpen nagyon, együttérző teremtés, s ottho gennek érzi magát, mint ő, < hogy ezután már sohasem fc retni az apját.

A szobára időközben rétek délutáni szürkület. Imrében tek s furcsán ugrándozni ke bi hetek eseményei és a Bea kialakult képek. A felidézi mondatok roppant erővel szi semmiből, s úgy verték a hogy azt hitte, beszakad. Azi egyik kép, hol a másik vili s úgy érezte, mintha egy r dig megfenyegetné és minti fondárosan a nyelvét öltöget

Maga előtt látta, amint az zal az „egyetemista hallgati mondta Bea — a hídfő mély vesen magához szorítva csók

Azután utánuk lopakodik, lány előveszi zsebéből a kuk fülke ajtaját, eltűnnek a /tf. gyott uszályhajó belsejében, lóságként él benne, hogy ő közt a homályban, s amikor nuk az ajtó, lélekszakadva már hiába akarta feltépni, ne volt zárva belülről. Bekiáltot ki, apu ne maradj itt! — válaszolt neki.

Aztán anyja hangját hallja, átsistereg hozzá a hálószo tisztán hallja, mert szánd hagyta a szobája ajtaját: „Ne te aljas! Most kell hazajönn vissza nyugodtan a kurvád simogasd , a ...“ „Ne beszélj — mondja az apja. — A t< Szivákkal és beszélgettünk odébb.“ — „Ne próbálj he Aztán megcsikordult az áj fuldokló hangok, mocorgás suttogás, hosszas csend. Máj ló sóhajok, aztán az anyja jajdul. Anyukám, anyukám, is ugrik a heverőről, hogy ái ben anyja elhallgat, így vlss:

<

“3

o

'o

<

PS

N

CO

3

8

00

Ico

ü

O

o.

O

*