Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-04 / 1. szám
A képen a helsinki Finlandia palota ülésterme látható, ahol az európai biztonsági és együttműködési konferencia záró szakasza zajlott le Leonyid Brezsnyev és Gerald Ford Helsinkiben is találkozott egymással ' (A CSTK felvételei) Még friss emlékként élnek bennünk a szilveszteri pohárköszöntők, az újévi jókívánságok, gondolatainkban még érlelődnek az idei terveinkre vonatkozó szilárd elhatározások. Búcsút vettünk az eseményekben és eredményekben gazdag 1975-ös évtől, s egy kis szorongással párosult bizakodással az évszázad utolsó negyedébe léptünk. Kétségtelen, hogy a világ dolgait eilemezve egyaránt okunk lehet a bizakodásra és a szorongásra, mert Helsinki szelleme tovább él, az elmúlt hónapokban újabb jelentős lépésekre került sor a különböző társadalmi berendezkedésű országok békés együttműködésének az irányában, de ugyanakkor erősen vajúdik az egész tőkés világgazdaság, s ma még nehéz megállapítani, előrejelezni, hogy hová vezetnek a megváltozott gazdasági és hatalmi viszonyok, milyen pozíciói lesznek a jövőben a békés megoldásokhoz vezető reálpolitikának. De miért törődünk mi a más bajaival? — kérdezhetné bárki, hiszen -nálunk, a Szovjetunióban, és a többi szocialista országban szilárd tervgazdálkodás folyik, testvéri együttműködésben oldjuk mBg gazdasági problémáinkat, bővül, korszerűsödik az ipari termelés, egyenletes, tervszerű ütemben növekszik a nemzeti jövedelem, emelkedik az életszínvonal. Igen, ez mind igaz, de nagyon is rövidlátó lenne az ilyen szemlélet, hiszen a szocialista gazdaság is része a világgazdaságnak, s ami a szomszéd portákon történik, az közvetve vagy közvetlenül minket is érint Bizony, nem is ártana egy kissé jobban kitekinteni az ablakon, különösen most, az újabb feladatok a 6. ötéves tervidőszak kezdetén, az 1976- os esztendő küszöbén. A kapitalista világ általános válsága jelenlegi elmélyülésének okai és körülményei eléggé ismertek. Nem szükséges tehát ezeket most részletesebben elemezni, s nem is lenne tanácsos, mert nehezen jutnánk a végéra Az energia- és a valutaválság, a gazdasági recessszió és az infláció egymásba fűződő jelenségeinek bonyodalmas komplexumából azonban mégiscsak ki kell szűrnünk néhány alapvető körülményt, következtetést, hogy azokkal népgazdaságunk és külgazdasági kapcsolataink fejlesztése során kalkulálni tudjunk. Történelmi összefüggések A jelenlegi világgazdasági és világpolitikai helyzet lényeges .vonásainak felméréséhez és megértéséhez elkerülhetetlenül fontos a történelmi szemlélet. Nehéz eldönteni, hogy ezt honnan kezdjük, hiszen az emberiség egész történelme egymást kölcsönösen feltételező és előidéző eseményekből, folyamatokból áll. Pontosabb képet nyernénk, ha legalább a múlt század ' második felénél, az intenzív gyarmatosítás koránál kezdenénk. De éppúgy elkezdhetjük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmével is, amely felcsillantotta, a-, gyarmati népek nemzeti felszabadító harcának reménycsillagát. Legalább itt kell kezdenünk, hogy megértsük a második világháborút követő fejleményeket, amelyek a brit és a francia gyarmatbirodalom összeomlásához, az ázsiai és az arab országok részleges vagy teljes függetlenségének kivívásához vezettek. Nehéz utat tettek meg Ázsia és Afrika népei, amíg a Dien Bien Phu-hoz hasonló katonai győzelmek, s az algériaihoz hasonló keserves és kitartó ellenállás árán legalább politikai függetlenséghez jutottak. De alig szabadultak fel a gyarmati elnyomás népsorvasztó igája alól, máris egy új problémával találták magukat szemben: a neokolonializmussal, a gazdasági elnyomás burkolt formájával. A politikailag függetlenné vált fejlődő államok elérkeztek a nemzeti felszabadító harc második szakaszába, amely már a gazdasági függetlenség kivívására, a nép gazdasági és társadalmi felemelkedéséhez szükséges feltételek megteremtésére irányult. Erre a harcra jellemző a' legkülönbözőbb társadalmi háttereket, osztályérdekeket és politikai irányzatokat képviselő fejlődő országok közös, szervezett fellépése. Az OPEC 1973-as színpadra lépése például alapjaiban rázta meg az egész kapitalista világ gazdaságát, s azóta is ellenpólusként hat a gazdasági viszonyok alakulására. Azóta már világosabb megfogalmazást is nyertek a harmadik világ gazdasági törekvései, ahogy azokat az ENSZ ez év szeptemberében tartott 7. rendkívüli közgyűlésén is előterjesztették. A fejlődő országok ,új nemzetközi gazdasági rendszert" követelnek, ami elsősorban kiegyenlített értékviszonyokat jelent a fejlődő államokban termelt nyersanyagok és anyagok, s az iparilag fejlett államok- - bán gyártott termelőeszközök, fogyasztási cikkek között. A fejlődő államok tehát a világ nemzeti jöveteimének új, igazságosabb elosztásáért «»Álltaksíkra, s olyan intézkedéseket követelnek, amelyek a legelmaradottabb népek számára Is lehetővé teszik a gyors fejlődést, az éhezés, s a nyomor mielőbbi felszámolását. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az imperialista hatalmak és a nemzetközi monopóliumok urai ne nyerészkedjenek a gazdaságilag elmaradott államok rovására, ne húzzanak hasznot az itteni olcsó munkaerőből, s a nyersanyagok mesterségesen alacsony szinten tartott árából. Bármilyen heterogén közösség is a harmadik világ, az említett gazdasági érdekközösség jelentős világ- politikai tényezőt kovácsol belőle, amellyel ma már számolni kell. Annál is inkább, mert az arab országok példájára újabban a dél-amerikai országok is megmozdultak, s szervezett formában, szorosabb együttműködésben akarnak gátat vetni az amerikai monopóliumok által való kizsákmányolásnak. Az új helyzet következményei A kérdés most már az, hogy miként hat ez az új helyzet a világ többi politikai és gazdasági cso- porbjsulására, érdekszférájára, az Európai Gazdasági Közösség országaira, az Egyesült Államokra, Japánra, s természetesen a KGST-tagállamokra is. A tőkés világgazdaság Keynes-féle szabályozási rendszere alapjában véve az olcsón és könnyen beszerezhető nyersanyagokra, s az egész kapitalista világ tőkés érdekeket szolgáló megmanipulálására épült. Mihelyt ez az alap megváltozott, az egész rendszer is felborult, mert nem volt képes újabb tartalékokat mozgósítani a termelési deficitek kiegyensúlyozására, a további gazdasági növekedés feltételeinek biztosítására. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen volt az egyre szélesebb méreteket öltő infláció, az életfeltételek drágulása, romlása, s végső fokon a gazdasági pangás és visszaesés. Az új világgazdasági fejlemények természetesen különböző mértékben és különböző szempontból érintik a tőkésországokat. Amint az ilyenkor lenni szokott. ezúttal is a szegényebbek húzzák a rövidebbei. Az éllovasokat inkább az érdekli, hogy a válság feltételei között mennyire erősödnek, vagy gyengülnek egymáshoz viszonyított pozícióik. Közben állandóan csökken a kereslet, korlátozzák a termelést, haza- küldik a vendégmunkásokat, s a munkanélküliek száma 1945 óta a legmagasabbra emelkedett, Nyugat- Európában elérte a 4,2 milliót. Az elmúlt óv első tíz hónapjában az Európai Gazdasági Közösség országainak acéltermelése a megelőző év hasonló időszakához viszonyítva több mint 20 százalékkal esett vissza, ezen belül Belgiumban a visszaesés a 45 százalékot is meghaladta. Az Egyesült Államok acélgyártása az említett 10 hónapban egy év alatt 19,3 százalékkal, Japáné pedig 11,9 százalékkal csökkent. Hasunk) irányzatok tapasztalhatók a gazdaság többi ágazatában. Egészen másként alakult a helyzet a KGST-tag- államokban. A Szovjetunióban például, amely a KGST legnagyobb gazdasági potenciálját képviseli, az elmúlt év első 10 hónapjában az ipari termelés 7,7 százalékkal, ezen belül a kőolaj-kitermelés 7, a kőolaj-feldolgozás 9, a gázipar 11, az energetikai gép? gyártás 5, a vegyipari gépgyártás 9, az autó- és traktorgyártás 9, a könnyűipari gépek gyártása 8, az orvosi műszerek gyártása 12, a cellulóz- és papíripar, valamint az építőanyagok termelése 7 száza? lékkai növekedett. Ugyanakkor valamennyi ágazati bán 100 százalékon felül teljesítették az előirányzott évi terv feladatait. Érdemes azt is megemlíteni, hogy az említett időszakban eltérő volt a fejlődési ütem az egyes köztársaságokban, amíg például az Orosz és az Ukrán SZSZK-ban 7 százalékos volt a termelés növekedési üteme, a Grúz SZSZK-ban 11, az Azar- bajdzsáni SZSZK-ban 10, a Moldáviai SZSZK-ban 11, a Tadzsik és az Örmény SZSZK-ban 9, a Türkmén SZSZK-ban pedig 12 százalékos növekedési ütemet értek el. Hasonló ütemű fejlődésről számoltak be a többi KGST-tagország jelentései, bár ezeket az országokat nyersanyag- és technológiai importjuk nehezebb helyzetbe hozta. Vannak tehát a világgazdasági helyzetnek szilárdan ellenálló szigetei is, és ezek a szigetek — figyelembe véve a Szovjetunió hatalmas gazdasági potenciálját — nem is olyan kicsik. Az a különbség, amit az iparilag fejlett kapitalista államok, s a KGST-tagországok jelenlegi gazdasági helyzetében, s a világpiaci árak növekedésére való reagálásában tapasztalunk, a két politikai, gazdasági és társadalmi rendszer eltérő koncepciójából és módszereiből adódik. Persze, azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Szovjetunió természeti kincseire, nyersanyagforrásaira és fejlett ipari komplexumára támaszkodva lényegében nehézségek nélkül nézhet szembe az új helyzetnek, s ezeket az előnyöket a többi KGST-tagállam is élvezheti. Ez azonban semmit sem von le annak jelentőségéből, hogy a szocialista tervgazdálkodás a munkatermelékenység és a termelési hatékonyság további növelésével, a szocialista gazdasági integráció keretében megvalósított nemzetközi munkamegosztás, a koncentráció és a szakosítás elmélyítésével, s a tudományos ismeretek felhasználásával az új helyzetben is biztosítani tudja a gazdasági növekedést, s a lakosság életszínvonalának állandó emelkedését. Az új helyzet alatt a nyersanyagok és anyagok, valamint az energiahordozók korábbinál lényegesen magasabb világpiaci árszintjét kell érteni. Az elmúlt évben ízt tapasztalhatjuk, hogy a legfontosabb nyersanyagok anyagok és termékek világpiaci árainak görbéjében már nem voltak olyan rendkívüli kilengések, mint az 1973-as és az 1974-es években. Az árak általában megállapodtak egy bizonyos szinten, ami azonban lényegesen magasabb az 1973-at megelőző időszak szintjénél. Ez természetesen több, különböző irányban ható tényező eredménye, amiben a keresleti-kínálati viszonyok viszik a döntő szerepet. A gazdasági recesszió, a kereslet visszaesése jelentős árszint-rsökkenést eredményezett, de az árakat már nem tudta visszaszorítani a régi medrébe. Lesz-e kiút a válságból? Az iparilag fejlett államok nemrég lezajlott gazdasági csúcsértekezletei, az Egyesült Államok, Franciaország, Anglia, az NSZK, Japán és Olaszország vezetőinek Rambouillet-i találkozója, majd pedig a Közös Piac tagállamainak római csúcsértekezlete elsősorban arra keresték a választ, hogy milyen utak vezethetnének ki a kapitalista rendszert a veszedelmesen elmélyülő válságból. Ugyanezzel a kérdéssel foglalkozott december közepén a párizsi energia- és nyersanyag-konferencia. Azt, hogy milyen mértékben járultak hozzá ezek a konferenciák a válság problémáinak megoldásához, nehéz lenne pontosan megállapítani. Ezekben a kérdésekben azok sem lehettek derülátók, akik e konferenciák fő szervezői és szereplői voltak, hiszen ők tudják a legjobban, hogy milyen nehéz összeegyeztetni, összhangba hozni az egymással szembenálló irányzatokat, megoldani a fejlődő országok és az iparilag fejlett országok antagonizmusát, egy kalap alá hozni az állammonopolista törekvéseket és a multinacionális vállalatok érdekeit, a „kicsik" és a „nagyok“ különböző elképzeléseit. Az mindenesetre pozitívan értékelhető, hogy az ilyen nemzetközi értekezletek elősegítik a problémák igazi okainak felismerését, csökkentik az ábrándokat kergető kalandorpolitika esélyeit, s erősítik a reálpolitíkusok, a szocialista államokkal való együttműködés híveinek táborát. Mert a válságnak csak egyetlen kivezető útja lehetséges: a helsinki záródokumentum aldpelveinek következetes érvényesítése, a kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés écibontahvztatása, s a világméretű munkamegosztásban rejlő hatalmas erőforrások kihasználása. MAKRAI MIKLÓS 1970. L 4. 8 ozsrn
