Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-20 / 25. szám
*»I t0- ardí- :síro- álom Ti- •oboz ebé- endő hal yom- ímba zsebsonló 3 ak- érez- n vi- rvosi tógaísönyitom. ómra itszer télén nem icsát. kezidebb y bőének, ül be ez a cinek őrzet tette, téliéin, de nyör- verte Végül kelredes n«két jb lebban, Nem lásan :st... íred a vagy ami- íozott en jól t kőikkor gon- in fel- ágom umra. gy fe- ádéz- őban, ián a meg- Sború üllött einek nyira ussné igten- eg nö érien át a s vo- tortomiatt aglás a bezonyt vészt, zony, Apolhízel- 6 is Ilyen k az kolá- ayug- :ak a tének igyok 51. a feMeg Más öven- t ebtéhez g el- etsé- , aml- ezték ittam ment azott 5Iyes, hogy Ivan Bunyin: Balga, aki azt képzeli, hogy korlátlan joga és lehetősége van bármikor ezen az osztályon utazni! A szín: Ceylon, Colombo; idő: 1911 március. Reggel van, még nyolc óra sincs. De a hőség már pokoli, sűrű és mozdulatlan, ilyen lehetett ama szörnyű vihar előtt, amellyel az özönvíz bizonyára kezdődött. Talpig fehérben, fehér sisakban ülök az izzó, lakkozott kis kétkerekű hintóbán, amelynek vékony rúd- jai között ütemesen és erőteljesen, kissé előrehajolva vágtat egy magas és fekete, pompás, izmos meztelenségével csillogó tamil férfi. angol, és elém dob egy első osztályú jegyet. Dühbe gurulok, és körülbelül így ordítok: — Ide hallgasson, torkig vagyok az egésszel! Én meg akarom ismerni az ország minden sajátosságát, az egész életét, valamennyi lakóját, még azokat a „megvetetteket“ is, mint önök igen szívesen nevezik a színes embereket, akiknek természetesen nincs pénzük arra, hogy első osztályon utazzanak, meg nem is mernek. De valahányszor a harmadik osztályba akarok beülni, harcot kell vívnom a pénztárossal! Én határozottan és világosan harmadik osztályú jegyet kérek ... A szavak hasonló hangzásával visszaélve azonban minden alkalommal letorkolnak, bolondítanak: „First eláss, ezt akarja mondani?“ Nem, third classl — ordítom. Mégis első osztályú jegyet dobnak elém. Visszalököm —• és akkor a pénztáros, a méltatlankodástől és a csodálkozástól magánkívül, hát lehet-e fehér embernek ilyen alantas, esztelen óhaja, hogy színesekkel együtt üljön — szintén kiabálni kezd, holmi bogarakkal rémít, amelyek átragadhatnak rám a *színesekről, főként pedig kioktat: Itt senki, egyetlenegy fehér ember sem utazik harmadik osztályon, ez nem szokás, nem illik, felháborító! Én pedig határozottan kijelentem: — Száz szónak is egy a vége: legyen szíves azonnal adja ki a jegyet, amilyet kérekl Végül is a pénztáros beadja a derekát: dühkitörésemtől meghökkenve, egy pillanatra megdermed, aztán hirtelen mozdulattal elém dob egy harmadik osztályú jegyet. Diadalmasan helyezkedem el a kocsiban, és várom útitársaimat, ezeket a „megvetett“ színeseket. De mi a fene: csak nem jönnek I Fülkém mellett meztelen, futó lábak szüntelen tompa surranása hallatszik végig a peronon. De folyton elsuhan mellettem, egyre csak el, tovább — miért? — Megvan: a sisakomtól ijednek meg, a fehér ember fehér sisakjától. Leveszem a sisakomat, a sarokba húzódom, és megint várok — de megint hiába. „Hát most miért nem jön senki? . tűnődöm. — Hiszen most már nem látnak?“ Felugróm s kihajolok az ablakon, hogy rájöjjek a dolog nyitjára — és nyomban megvan a magyarázat, méghozzá igen egyszerű: fülkémre krétával, nagy betűkkel ráírták, foglalt! Alighogy beszálltam, máris ráírták: foglalt! Kiverekedtem az igazamat — mondom magamban — kicsikartam egy harmadik osztályú Jegyet, hát nesze neked: ülj magadban, te hülye! És száguld, száguld a vonat a vakító hőség tengerében, amely e szemet gyönyörködtető paradicsomi földre árad az égből, s élesen verődik vissza a kerekek csattogása, a virágzó őserdők falán, amelyek vég nélkül suhannak hátrafelé, az ablakok mellett. — Kurumba-a! — kiáltják búsan, csengő hangon az állomásokon a kókuszdióárusok, miközben tompán surrannak fülkém mellett a szaladó, meztelen lábak. És a következő megállóhelyek egyikén tolvajként osonok át a negyedik osztályú kocsiba: zsúfolásig tele van ülő és állő, fekete és csokoládébarna testekkel, csak a cipőjükön fityeg egy izzadtságtól nedves rongydarab. GELLERT GYÖRGY fordítása A pályaudvarra igyekszem, hogy elutazzam •— például Anaradhapurába. És már előttem a tér, üres, fehér, vakító, mögötte pedig a pályaudvar még vakítóbb, fehér épülete: valósággal félelmetesnek látszik fehérségével a hőségtől halvány égbolton. E fehérség s a napfény közepette a tamil fekete teste és hosszú, fekete haja szinte égeti a szemet. A pályaudvar épületében kellemesebb a levegő, mindenütt meleg léghuzat árad. Leveszem sisakom, megtörlöm ve- rejtékes, jeges homlokom — amelynek csontja szinte érezhető az izzadság miatt — és a peronra vezető ajtóhoz sietek. A magas és lomha, fehér tetős és fehér ablakfüggönyös vonat már indulásra készen áll. A pénztárbódéhoz szaladok, útközben éppen annyi pénzt veszek elő, amennyibe egy harmadosztályú jegy kerül Anaradhapu- rálg, és odakoccantom a bódéból kinéző angol felé. — Third eláss, Anaradhapura! Harmadik osztály, Anaradhapura! — First eláss? Első osztály? — kérdezi az angol • , — No, third eláss! — kiáltom. — Yes, first eláss! — kiáltja az ■ ÖNKÉNTES BEISMERŐ VALLOMÁS Kolotuhin felügyelő a táskájába rakta az aktáit és hazakészülődött, amikor kopogás nélkül berontott egy magas, nyurga férfi. — Megengedi? — kérdezte, és választ sem várva leült Kolotuhinnal szemben. A felügyelő az órájára pillantott és elkomorodott. Láthatóan nem tetszett neki a látogató. Főleg a meghatározatlan színű szemei nem tetszettek neki. — Hallgatom — mondta Kolotuhin. — Nos, figyeljen — mondta halkan a férfi. — Egy élelmiszerüzlet főnöke vagyok. El tudja ezt képzelni? — Persze — mondta Kolotuhin és most már érdeklődve nézte a vendégét. — No és mi történt? — Hol Is kezdjem? Szóval azelőtt mint közgazdász dolgoztam. Nos, megvolt a fizetésem, de semmi mellékes. És egyszercsak — üzletvezető lettem! — Kezdetben persze tartom magam. Hiszen megszoktam, hogy csak a fizetésből élek. De aztán elkezdődik a gúnyolódás. Ez is jó üzletvezető, ha még a szerencséjét sem tudja'' kihasználni. Aztán szinte észrevétlenül elkezd motozni az agyamban a gondolat: milyen üzletvezető is vagyok én, ha még annyim sincs, mint egy stadioni virsliárusnak! Vagyis a rang kötelez. Érti? — Hogy ne értenéml — Bizony — mondta a vendég és felélénkült. — Elválok tehát a feleségemtől és fiatalabbat veszek el. Hiszen csak egyszer élünk! Bundák, ékszerek — tőle nem sajnálom. Ha villa, hát legyen villa, nem valami kutyaól, érti? A nyáron pedig a Krímen nyaralunk. No meg nem járhatok holmi Moszkvicson, amikor az új Volga olyan elegáns. Meg kell mutatnom a barátaimnak, ki vagyok, mi vagyok. Ha már megvendégelem őket, hát emlékezzenek rá, amíg csak élnek. — Értem — mondta Kolotuhin és egy halom papirost helyezett az asztalra. — De hiszen ön is tudja — sóhajtott az üzletvezető. — Az égből semmi sem pottyan... Az eladóktól elcsípünk a százalékból. Magasabb áron adjuk a leértékelt árut, a feketén vásárolt árut... Szóval, mondjuk összedobtam tizenötezret. Mi jár érte? — Azt a bíróság dönti el majd, nem én. De hát, köztünk legyen mondva, olyan tizenöt évre számíthat. — Tudom, tudom. De az önkéntes beismerő vallomásért valamit csak elengednek belőle, nem? A felügyelő az üzletvezető kopott szürke kabátjára tekintett, meg a gyűrött sapkájára, melyet a kezében szorongatott és Jelentőségteljesen kacsintott. — Ügy is szokott lenni, hogy valaki beismerést tesz, és közben azt a húszezret valahol jól elrejtette. — Kizárt dologi — jelentette ki a férfi energikusan és mereven maga elé nézett. — A kivizsgáláskor úgyis mindenre rájönnek. Mennyivel csökkentik tehát a büntetést? — Azt még nem lehet tudni — felelte Kolotuhin kissé békülékenyebb hangon. — De dlcséretreméltó, hogy eljött. Ezt a bíróság figyelembe ve- | szí majd. Lehet, hogy három évvel | kevesebb büntetést szabnak ki. Tessék parancsolni — papírt és tollat tolt az üzletvezető elé. — írjon. Mindent úgy írjon le, ahogy van. És főleg a számokat. A férfi egyáltalán nem reagált a felügyelőnek erre a gesztusára. Kinézett az ablakon, melynek párkányán galambok sétálgattak. — Hát az bizony kevés ... Csak három év — sóhajtott. — De lehet, hogy több is? Nagyon szépen köszönöm a felvilágosítást. Akkor hát megyek dolgozni. — Attól tartok, hogy egy időre munka- és tartózkodási helyet kell majd változtatnia — mosolyodott el önkéntelenül Kolotuhin. — Hová menne? írjon csak le mindent úgy ahogy voltl — Ahogy volt? — csodálkozott a férfi és kezébe vette nagy aktatáskáját. — Még nem volt semmi. Hiszen engem csak ma neveztek ki üzletvezetőnek! SÁGI TÖTH TIBOR fordítása iának léből. § a 'S ! 5 e 'to ► S ■p. a ? o Umási Róbert illusztrációja
