Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-20 / 25. szám
M anapság nincs olyan vállalkozó szellemű közel-keleti megfigyelő, aki akár egy hónapra előrevetít-, ve is Jóslásokba merne bocsátkozni. A térség a nagyszabású dráma átrendeződések övezete, és a változások során a Közel-Keleten hagyományosan befolyással rendelkező hatalmak szerepe is szinte napról napra változik. Ebben a helyzetben a stabilitás egyik legmeggyőzőbb elemének a szocialista országok és elsősorban a Szovjetunió közel-keleti politikáját tekinthetjük, amely évek óta következetesen harcol a válság gyökereinek felszámolásáért Nem titok, hogy ebben a küzdelemben még az arab szövetségesek is változnak, hiszen a szocialista diplomáciában is megváltozott az évek során az arab szövetségesek sorrendje. A stabilitás, a rendezés tényezője a szocialista külpolitika, és erről tanúskodik a szovjet diplomácia új kezdeményezése is, amely Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök iraki és szlriai útjában, tárgyalásaiban fejeződik ki. A szovjet kormányfőt a meglátogatott országokban a legmagasabb szinten fogadták, államfőkkel és miniszterelnökökkel tárgyalt, és megtalálta a módját annak *s, hogy tárgyalásokat folytasson a térségben tevékenykedő kommunista pártok és más haladó mozgalmak képviselőivel. Az utazásnak különleges aktualitást kölcsönzött a libanoni polgárháború, amely az utóbbi hetekben a tctális belháború ismérvéit viseli magán, és iszonyatos népirtó hadjárattá fajult. Megvan a veszélye annak, hogy a konfliktus váratlanul kiszélesedik, s nemcsak a közvetlenül szomszédos országok .sodródnak bele a katonai konfrontációba, hanem a bonyolult szövetségi rendszerek és az általában veszedelmesen összekuszálődott világpolitikai képlet következtében a konfliktus ennél is tágabb dimenziókat ölt. Érdemes egy pillanatra fellapozni a libanoni krónikát, ha fel akarjuk vázolni a Koszigin-látogatás előzményeit. Erőteljesen szíriai nyomás alatt sor kerül a sokáig halogatott libanoni elnök- vála :ztásra, s a baloldal tüntető távol- maradása közben megválasztották Damaszkusz jelöltjét, Éliás Szarkisz bankkormányzót. így ma már két elnöke is van Libanonnak — mert nem mondott le Szulefmán Frangié sem, a régi elnök — de valójában senki sem kormányoz, senki sem uralkodik. Az elnökválasztásra gépfegyverropogás közben került sor, s azóta Bejrút megismerkedett a nagyméretű föld-föld rakéták pusztításával, s a polgárháború kiterjedt úgyszólván az egész országra. Ellentmondásos a szír szerep értékelése is, hiszen Damaszkusz dilemmáját messzemenően meg lehet érteni. Nem vitás ugyanis, hogy a libanoni bal- és jobboldali erők harcában a katonai-politikai fölény a palesztinok belesodró- dással egyértelműen a haladó erők favára billent. Vagyis a libanoni baloldal történelme során első ízben eljutott a győzelem küszöbére. De a baloldal lassú felülkerekedését vészöósló készülődéssel figyelemmel kisérő Izrael egy pillanatig se hagyott kétséget a tekintetben, hogy ilyen jellegű fordulat esetén akár fegyvereden is beavatkozik. Ez esetben pedig semmi és senki nem akadályozhatná meg a háború eszkalációját. Vagyis: belesodródna a küzdelembe az arra fel nem készült és Egyiptomtól magárahagyott Szíria is. Szíriának elemi önvédelmi érdeke, hogy egy ilyen fordulatot megakadályozzon. Ez az egyébként ellentmondásokat nem nélkülöző magyarázata a szíriai politikának. Természetesen ennél, jóval tovább is mehetünk. Hiszen Damaszkuszban nyilvánvalóan nem felejtették el a „Nagy- Szíriával“ kapcsolatos irredenta ábrándokat, s a mostani bonyolult helyzet módot ad arra is, hogy Szíria — fegyveres erővel — közelebb kerüljön ehhez a célkitűzéshez. A szír politika újabb hasadást okozott a palesztin mozgalomban. Damasz- * kurz szíriai beavatkozását elsősorban az általa ellenőrzött mozgalom, a Szaj- ka fegyveres alakulataival valósította meg, a reguláris szír erők bevetésére csak később került sor. A Szajka és a Fattah ellentéte nem egészen új keletű, de ez a damaszkuszi taktika mind a Fattahot, mind annak nemzetközileg is ismert vezetőségét Kairóhoz közelítette. Vagyis a palesztin erők legjava most hajlandó lenne arra az Egyiptomra támaszkodni, amelynek politikája egyébként legtöbbet ártott a palesztin ügynek az utóbbi években. Az események krónikásaiban felmerülhet a kérdés: vajon meddig megy el majd a céljaiért vívott harcban a libanoni jobboldal és a vele szövetséges palesztin szárny, és meddig hajlandó elmenni Szíria, a libanoni jobboldal és az ehhez a komplexumhoz felzárkózó palesztin csoport? Itt felvetődik a felelősség problematikája, hiszen a felsoroltak közül egyik fél sem akarja ennek az országnak a pusztulását, amely így — szinte a szubjektív szándékok nélkül, mintegy azok ellenére — mégis bekövetkezett és folytatódik. Az elmérgesedett harcok tanulságként mindenképpen azt sugalmazzák, hogy az érdekek egyeztetésével keressék a kibontakozást. Indokolt, hogy a libanoni baloldal figyelembe vegye az új közel-keleti konfrontáció elkerülésének célja által megkívánt fejleményeket, de az is vitathatatlanul fontos, hogy a másik fél is megadja azt a minimumot, amely nélkül nem lehet megteremteni az ország belső békéjét. Nehéz lenne most állást foglalnunk a libanoni forradalmi belső helyzet és a közel-keleti általános helyzet egymásba nyúló kérdéskomplexumában, és senki sem vállalkozik tanácsok osztogatására. Azonban ez idő szerint valószínűtlennek tűnik, hogy az izraeli fegyveres fenyegetés árnyékában a baloldal meg tudja valósítani maximálisan programját. Több világpolitikai kihatású fejlemény is ennek ellenében hat, hogy közülük most csak a nagy nemzetközi és hazai felzúdulást kel tő. francia felajánlkozást említsük. Giscard d’Estaing amerikai látogatása alkalmával, New Orleansban újságírókkal folytatott kötetlen beszélgetés során közölte, hogy Párizs szívesen vállalkozna a rendcsináló szerepére. A harsány nemzetközi elutasítást érzékelő Párizs enyhített valamit ambícióin, de azoknak ugyanakkor vésztjósló nyomatékot is adott, amikor alexandriai látogatásának befejeztével a szíriai—libanoni partok közelébe küldte a földközi tengeri flottát. Nyilvánvaló, hogy a felelős politikai kezdeményezések arra irányulnak, hogy máris túl sokfajta beavatkozáshoz ne társuljanak újabb fegyveres intervenciók és beavatkozási kísérletek. A szovjet diplomácia a közel-keleti helyzet mérlegelése közben ennek megfelelően abból indul ki, hogy a helyzet rendezésének intézményes feltételei máris megvannak, csak azt kellene biztosítani, hogy ezek rendeltetésüknek megfelelően működjenek. A genfi közel-keleti békekonferencia felújítása szerepel az első helyen, ahol az ENSZ égisze alatt, szovjet—amerikai társelnökséggel folyó tanácskozások lehetőséget kínálnak az egész kérdéskomplexum megoldására. A szovjet—szíriai tárgyalásokról kiadott közös közlemény ennek értelmében félreérthetetlenül állást foglal amellett, hogy „a genfi konferencia megfelelő fórum ahhoz, hogy megvalósuljon a közel-keleti rendezés az ENSZ- határozatok végrehajtása alapján, és azzal a feltétellel, hogy a konferencia munkájában az első naptól kezdve, a többi résztvevővel azonos jogokkal részt vesz a Palesztin Felszabadítási Szervezet“. A közlemény ismételten összegezi a kis lépések zsákutcába vezető politikájával szemben támasztott ellenérveket. „Az ilyen különmegállapodások — hangoztatja a nyilatkozat — eltérítenek a valódi rendezéstől, megkerülik a kulcskérdések megoldását, és az elrabolt arab területek megszállásának fenntartásához vezetnek. Izrael és az imperialista erők változatlanul megkísérlik felbomlasztani az arab országok sorait, szembeállítani egymással ezeket az országokkal, gyengíteni ily módon az izraeli agresszió elleni közös harc fronjtát. Ez az arab népek érdekeivel szöges ellentétben álló irányvonal támogatásra talál egyes arab államok vezetőinél.“ A libanoni válság miatt érzett aggodalom csendül ki a Bagdadban a szovjet—iraki tárgyalásokról kiadott közös közleményből is. „Az imperializmus és a reakció folytatja kísérleteit, hogy beavatkozzon a libanoni bel ügyekbe, hogy éket verjen a haladó erők közé, csapást mérjen a palesztin felszabadítási mozgalomra. A Szovjetunió és Irak úgy véli, hogy a libanoni válságot pozitívan egyedül a libanoni nép oldhatja meg.“ Ez a megfogalmazás nagyon is világos állásfoglalás minden kéretlen beavatkozási kísérlettel szemben. Annál is inkább, mert az intervencióval való puszta fenyegetőzés is zátonyra futtatta az arabközi erőfeszítéseket, meghiúsították azt a bizonyos kerekasztal-kon- ferenciát, amelynek előkészítése eléggé előrehaladott állapotban volt a francia bejelentés időpontjában. Amennyi a szakértők által kidolgozott dokumentumokból kiszivárgott, abból arra lehet következtetni: mind a baloldal, mind a jobboldal felelősségteljes elemei hajlanak a kompomisszumra. A rakétatűzben lassú hamvadásra ítélt Bejrút népének szenvedése, az egész országot elárasztó polgárháborús hullám vérzivatarai talán nem múlnak el teljesen nyomtalanul: mozgásba hozzák és mozgásban tartják a válság megoldásáért munkálkodó erőket és mechanizmusokat. Ezek meglétére, súlyára ugyancsak fontos szavjet dokumentumokból következtethetünk. Ez év április végén a szovjet kormány ismét nyilatkozatban összegezte a Közel-Kelettel kapcsolatos politikáját. Ebben konkrét tervezetet terjesztett elő egyebek között a genfi békeértekezlet munkájára vonatkozóan is. Moszkva álláspontja szerint a genfi konferenciát két részletben kellene megtartani. Az egyiken tisztáznák az összes ügyrendi, adminisztratív jellegű kérdést, a másik szakaszban pedig sor kerülhet az érdemi rendezésre. Ennek érdekében „a Szovjetunió kész haladéktalanul kijelölni képviselőit a genfi konferenciáknak mind előkészítő, mind pedig fő szakaszára. A Szovjetunió kormánya remélni szeretné, hogy ugyanerre az álláspontra helyezkedik a többi érdekelt fél is. Ha azonban egyes kormányok továbbra is fékezik az értekezlet munkájának felújítását, ezzel megától értetődően súlyos felelősséget vállalnak magukra az ilyen politika következményeiért.“ A harmincvalahányadik libanoni tűzszünet feszültséggel terhes periódusa különös aktualitást kölcsönöz ennek a felelőssételjes, ugyanakkor mégis kezdeményezőkész magatartásnak. A Ko- szigin-küldetés minden mnezanata a legteljesebb összhangban áll a nyilatkozatban kifejtett elvekkel, és megerősítését képezi a térségben eddig folytatott szovjet politikának. Ezt azért érdemes ismételten leszögezni, mert néha hallani olyan spekulációkról, amelyek szerint itt a Szovjetunió valamiféle közvetítgetésekre vállalkozott volna, és eszerint a libanoni haladó erőktől és másoktól egyaránt elvi engedményeket igényelt volna. Miután a szovjet politika elsősorban az érdekelt népek problémájának tekinti a válságot, s különösen áll ez a libanoni „mini-krízisre“ — semmiféle ok nem lett volna ezzel ellentétes értelmű kezdeményezésre. Sajátossága az egyeztetett szocialista diplomáciának, hogy sem eszközeit, sem módszereit tekintve nem törekszik kizárólagosságra. így a legrugalmasabb, legkezdeményezőbb magatartással is össze tudja egyeztetni más kezdeményezések figyelembe vételét, más pozitív törekvések felkarolását, vagy legalábbis kipróbálását. így — miután annak ellenkezője nem bizonyosodott még be — kellő figyelemmel kíséri az arabközt próbálkozásokat is. A líbiai Tri- poliban nemrég létrejött a „négyes- konferencia“, ahol a Palesztin Felszabadítási Szervezet, Szíria, Irak és Líbia képviselői ültek tárgyalóasztalhoz, főként libanoni napirendi pontok megvitatására. A konferencián kínos kérdések kerültek terítékre, hiszen aligha titkolható, hogy a nagymérvű szíriai elkötelezettség lényegében az arabközi status quo megváltoztatását eredményezte. Emiatt a tanácskozás az ellentétek jegyében kezdődtek — természetesen az elsimításra, megoldásra megérett ellentétek jegyében. A megbeszélésen a közel-keleti válságban leginkább elkötelezett arab erők képviselői fejtették ki nézeteiket, s ez sem valószínű, hogy mindig a legdiplomatiku- sabb hangnemben. Hiszen a tét — túlzottan is nagy. Libanonban most válaszúihoz érkezett a baloldal. De válaszúihoz ért ebben az államban Szíria is. Összességében pedig a tét nem más, minthogy meg kell akadályozni, hogy a libanoni gyutacs felrobbantsa a közel-keleti puskaporos hordó egészét. KRAjCZÁR IMRE Utcai harcok Libanonban (CSTK — AP telefóto) Harckocsi tüzelőáliásban Bejrut egyik utcáján (CSTK — AP telefoto)
