Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-20 / 25. szám

város legbarátságosabb negyedében, a Káptalan utca végében, nem mesz- sze a háztól, amelyben tizennégy óta laktunk, állt az egykori monarchia katonai tébolydája. A háború előtt közel négyszáz lelki rokkantnak adott menedéket az L alakú, kétemeletes, rácsos ablakú várszerü épület. Ide kerültek a szerencsétlen osztrák hadjáratok, Marengo, Cus- tozza, Königrütz, lássa és a boszniai okkupáció szegény elmezavarodott betegei, az egykori diszciplína rokkantjai, akik a fegyelem rabláncai elöl a tébolyba menekültek. És itt kaptak a legtöbb esetben örök lakást a szexuális eltévelyedések furcsa betegei, akiket a kor barbár gyógyító módszereivel halálra ápoltak.

A Szent Adalbert Egyesület tudós könyvtárosa révén sikerült a várszerű épület múltját megismernem. A tatárdúlás után a városalapító IV. Béla Nagyboldogasz- szony emlékezetére templomot emelt, s a köréje épített kolostorral, a nevéről elnevezett Bélahá- zával és egy másik faluval a Fe- renc-rendi apácáknak, a klarisz- száknak ajándékozta. Az évszázadok folyamán a rend királyoktól és gazdag főuraktól nagy birtokokat, kerteket és házakat kapott, s bár Bethlen és Thököly idején az apácáknak kétszer is el kellett hagyniuk kolostorukat, a rend folyton gazdagodott és jelentőségében nőtt. Nevelőintézetének országos híre volt; rendfőnökei között az Apponyi, Nyáry, Perényi, Szentkirályi és Pyber családok tagjainak nevét olvashatjuk a krónikákban. Átépített kis temploma a

XV. század gótikával kevert román stílusának jegyeit őrzi. A kalapos király, II. József alatt, 1782- ben megszűnt a rend, a kibővített épületek a kincstárra szálltak, mely invalidus menhelyet és jóval később a k. u. k. hadsereg egyetlen elmegyógyintézetét létesítette bennük.

Az egykori kolostor idegen titokzatos testként hatott a város lüktető életében. Gyermekkoromban néha játszópajtásaimmal az ablakok alá merészkedtünk, ahonnan a parázsló szemű bolondok vagy tízféle nyelven furcsa kiáltásokkal riogattak minket, s ha félelmünkben futásnak eredtünk, vad hahotába csaptak. Tavaszi és nyári estéken, amint az utcát homály kezdte beborítani, és a sarki gázlámpa sápadt fényt vetett a kissé lejtős útra, a falak mögött, olykor egy érces hang csendült fel. Takarodó után megszűnt az ének, az épület elsötétedett, csak az őrség és szanitécek szobáinak ablakai világítottak az éjbe, s a nagy ház oly súlyos-komoran ült rá az egész negyedre, mintha kivégzésre ítélt raboknak utolsó* menedéke lett'volna.

De nappal Is volt valami titokzatosság ebben az épületben, a vastag falak egy középkori várbörtönre emlékeztettek, ahonnan a rabok többé nem szabadulhattak.

Egy másik gyermekkori emlékem még élesebb. Iskolából jövet gyakran láttunk egy furcsa csapatot átvonulni a Simon János utcán. Néhány szanitéc között vörös parolis, csukaszürke zubbonyba bújtatott katonák prófunttal megrakott targoncát tolnak. A nép „francia bakáknak“ nevezte őket, mert egyenruhájuk a franciákéra emlékeztetett. Ütött-kopott fekete csákót hordtak, borotválatlanok, ijesztően sárga képűek voltak, és a szemük hol lázasan tüzelt, hol fénytelenül meredt ránk. Akkoriban még nem értettem ezeknek a szerencsétleneknek tragédiáját, de riadt, világidegen szemük annyira emlékezetembe rögződött, hogy később, ha bárhol felvillant előttem ilyen téveteg tekintet, azonnal tisztában voltam az ember lelkiállapotával. Lehet, hogy az élet sok furcsaságának meglátására és megértésére ezek a gyermekkori utcai találkozások, ezek a tébolyult szemek adtak impulzust.

A háború alatt az egykori tébolyda élete újból megváltozott. Az a közmondás, mely szerint a kis tolvajokat hűvösre teszik, a nagyokat futni hagyják, más formában alkalmazható volt a lelki egyensúlyukból kibillentekre is. A világháború nagy bolondjai szabadon garázdálkodhattak, hadosztályokat küldhették a halálba, íróasztaluk mellől népek és országok sorsáról dönthettek — az ártalmatlan kis bolondokra azonban kényszerzubbonyt adtak. így aztán a kis létszám hatalmasan meggyarapodott, s volt Idő — úgy tudtam —, hogy közel ezer szerencsétlent zsúfoltok a cellákba. Idővel pedig annyira szűk lett a

hely, hogy a város más részében, az állomás közelében nagy barakktábort kellett építeni számukra. Ebbe a táborba kerültek a könnyebb betegek, az idegsokkosak, akik rövid kúra után visz- szakerültek ezredükhöz. A főépület lakói viszont a legtöbb esetben élőhalottak maradtak.

Az „ápoltak“ között akadtak művészek is. Tizennyolcban, amikor az Invalidusok Házának lakója voltam, megismerkedtem a karikaturista Kelen Imrével, egy pesti élclap munkatársával. Minden okom van hinni, hogy szimuláns volt, bizonyára valami titokzatos protekció juttatta harctér helyett a bolondok közé.

Dolezsál orvos-ezredest, aki az államfordulatig a tébolyda teljhatalmú vezetője volt, és 1919 őszén, hazatérésem idején halt meg, személyesen ismertem. Az öregúr értett a bolondok nyelvén, rossz nyelvek szerint ő is dilis volt, csak félnőtások között érezte magát otthonosan. Az Invalidusok Házának ápoltjaival, akik sebesülten, fél tüdővel, sántán vagy bénán kerültek a parancsnoksáv alatt álló kórházba, kicsit kurtán bánt. Én jól megfértem vele; meghatotta, hogy lemondtam a lábadóEGRI VIKTOR:

— Elképedve néztem rá, bosz- szantott az értetlensége.

— Elmondanád, miért kerültél a diliházba?

Soká nem felelt. A szeméből eltűnt minden fény, mintha hirtelen megvakult volna. A homloka borús lett, összeráncolődott, valami emléke kínozhatta. Aztán megszólalt:

— Nem volt rangom, mint neked. Egyszerű tüzér voltam, még kaucsukcsillag sem került a galléromra. Utáltam az egyenruhát. Egy nap Brassóban valami ostoba vétségemért a parancsnok kiköttetett. Tudod, mit jelent ez?

— Tudom 1

— Ha tudod, akkor könnyű elképzelned, hogy én akkor mindennel elkészültem. A háborúval, az élettel. így megalázni többé nem hagyom magam. Jobb lett volna, ha akkor agyonlőnek.

A vallomása szinte szíven ütött. Mondani akartam valamit, de Ali elhárítóan intett és otthagyott.

MásnaD este megállított és különös katonás tartással rám kiáltott:

— Hadnagy úr, az ön gépfegyverei tegnap ferdén lőttek.

Megdöbbentem: szemében felcsapott az ismerős tébolyult láng. Ali tudatosan menekült a tébolyba, s ott az őrültek közt valami felbilKörjárásunk végén nem akart elengedni.

— Be kell mutatnom a feleségemnek.

Bevezetett a tágas lakás szalonjába, melynek két ablaka közt egy Bösendorfer zongora állt.

Haussné negyvenen felüli, apró termetű asszony volt, felfelé fésült haja még magasabbá tette homlokát. Beszéd közben csúnyácska öreges arcát ragyogó okos szeme megszépítette. Hosz- szan, kíváncsian fürkészett.

— Nagyon érdekes az arca — jegyezte meg.

— Érdekes?

— Szépnek is mondhatnám, de tudom, fiatal férfiak nem szeretik, ha szépnek mondják őket. Azt hiszik, hogy van ebben valami lenéző.

Elmosolyodtam.

— Miért mosolyog?

— Mert nemrég egy albumunk jelent meg az itt élő magyar írók képeivel. Az ábécé sorrendjében egy Darkó nevű barátom és egy másik társam, Győry Dezső között az én fényképem is benne van az albumban. Rólunk a „szép fiúk“ albumának gúnyolták a kiadványt.

Még mindig nem vette le rólam a szemét.

— Szeretném lefesteni. De előbb

zó tiszteknek járó második osztályú élelmezésről. Régi háziorvosunk, Frommer doktor jóvoltából, aki a rokkantház tiszti betegeit is kezelte, otthon kosztoltam és aludtam.

Dolezsál ezredes zsugori volt — — isten nyugosztalja Jialó porá- banl Mondják — s ez bizonyára haszontalan szófia —, hogy a környékbeli kis kórházakat gyalog- szerrel látogatta. A város határában a cipőjét is levetette, hogy ne koptassa talpát. Védelmembe kell vennem, a gyanúsítás rosszmájúságából eredt, Dolezsál doktor Knepp odaadó híve volt, s eső után szívesen talpalt a nedves fü- vön.

Derűs emlékeim közé tartozik, hogy a háború alatt a városban egy „uzsonnatársaság“ fejtette ki áldásos tevékenységét. Ez az érdemdús társaság a sebesültek megvendégelése mellett gondolt az elmebajosokra is. Ilyen jótékonykodó akción, amely a tébolyda fallal körülzárt parkjában folyt le, egyszer részt vettem magam Is. Meglepett, hogy a diliház lakói ételpusztítás dolgában töltettek a normális betegeken. Különösen egy Sonnenfeld nevű ápolt étvágya ejtett ámulatba. Egy féltucat szalámis-vajas zsömle és három csésze kávé elfogyasztása után méltatlankodva, felkiáltott:

— De hölgyeim és uraim, hogy mernek engem ilyen vacakkal megkínálni! Én egy Hohenzollern ivadék vagyokl

Sonnenfeld úr sorsát nem állt módomban tovább figyelemmel kísérni, de bizonyra veszem, hogy a tizennyolc őszén beállott fordulat idején hirtelen lemondott hohen- zollerni családtagságáról és ép elmével bevonult a polgári életbe.

A tébolyda lakóinak nagy része ősszel visszakerült az életbe, köztük K. Ali barátom, egykori Iskolatársam is. Ali egy időben gyári munkás volt, hogy bebizonyítsa épelméjűségét és életrevalóságát, s folyton külföldi utakra készült. Szeretett vitatkozni velem, mindenről határozott nézetei voltak, politikáról, könyvekről, művészi kérdésekről, s oly makacsul védte furcsa elgondolásait, hogy nem lehetett perbe szállni vele. Ellentmondást nem tűrő hangon beszélt az élet sok nehéz problémájáról, pápább volt a pápánál, s amikor egyszer szót ejtettem arról, hogy sok álmatlan éjszakám van, sok minden nyugtalanít, a kifejezés gondjai gyötörnek, csak legyintett:

— Hagyd abba az Írást, ha neked gyötrelmet okoz.

lent benne. Gyógyultan bocsátották el, ám a látszat csalt. Évekig el tudta magában nyomni a félelmet, de ott lapultak benne, beteggé lett idegeiben és most hirtelen felelevenedett gyötrelmes múltja.

Elborzadtam, hogy talán én okoztam, amikor múltja felől faggattam. Ám úgy lehet, hogy az én gyanútlanul feltett kérdésem csak az utolsó lökést adta, hogy elméje ismét elboruljon.

Ali katona lett, de nem rang nélküli kikötött tüzér, hanem parancsoláshoz szokott generális. Délutánonként kijárt az állomásra, s ha a vasúti tiszt indulást jelzett, elhangzott a kalauz füttyjele, felemelte a kezét és intett, kegyesen:

— Mehet.

A vonatok megálltak és indultak, ahogy tábornoki méltósággal rendelkezett. A vonat mehet. £■

egyszer fölült rá, s elvitte őt is. • * •

A kétemeletes tébolydába egy odaragasztott földszintes épületen át vezetett az út. A kaputól balra kaptak helyet az irodák, jobbra pedig a parancsnok lakott. Dolezsál ezredorvos utódja, Hauss alezredes. Tőle kellett engedélyt kérnem, hogy belülről megismerhessem ezt a derűtlen katonai Intézményt.

Látogatásom Idején a rácsos ablakú ház élőhalottjainak legnagyobb részét, a világégés szerencsétlenéit humánusabb helyekre, a pozsonyi klinika elmebeteg osztályára és a bazini régi vasasfürdőbe vitték. Pozsonyba kerültek az állandó megfigyelésre szoruló nehéz esetek, Bazinba a könnyebbek. Bazinban még volt remény gyógyultan kikerülni a világba, s még Pozsonyban is nyílt erre lehetőség, a visszamaradottak azonban az évszázados falak örök lakói maradtak. Maga Hauss alezredes kalauzolt, s így láthattam a falak közt tengődő szerencsétleneket.

— Lassan kihalnak a régi háborúk rokkantjai, aztán sorra az újak is — magyarázta. — Egy évtized múlva végleg bezárhatjuk a tébolyda kapuját. Akik még itt vannak, olyan elmezavarodottak, hogy nem tudjuk őket meggyógyítani. Csak annyit tehetünk, hogy ne érezzék az élet tüskéit.

Elmondtam, hogy gyermekkoromban milyen rémületet keltettek bennük az itt őrzött őrültek.

— Rosszak voltak az orvosok. Kontárok és lelkiismeretlenek. Megfelelő kezeléssel sok beteget meg lehetett volna menteni.

egy rajzot készítenék. Meglátogatna minket?

— Bármikor este a rendelkezésére állok.

— Nem, nem! — tiltakozott. — Kora délelőtt kell jönnie. Ilyenkor a legjobb itt a világítás.

— Jövő vasárnapra nem tervezünk kirándulást a barátaimmal. Teljesen szabad vagyok.

— Jöjjön korán. És nálunk kell maradnia ebédre.

— Jöhetek akár tízkor, ha megfelelne, de ebédre nem maradhatok. Az édesanyám vasárnapi ebédjét nem mulaszthatom el.

— Hát ilyen anyás maga? —• — nevetett az asszony, és kicsi gnóm arcában felragyogott a szeme. — Tudja, ezért beleszerettem magába.

Oly ártatlanul mondta, mintha valami kedves holmi lennék, amely- lyel a férje váratlanul megajándékozta.

Vasárnap leültetett a szalonban egy kis pódiumra, és hosszan, percekig dirigált, merre forduljak a támla nélküli széken, hogyan tartsam a fejem, fogjam könnyű kézzel az ölembe ejtett könyvet, mintha abban a pillanatban hagytam volna abba az olvasást, és elmerülnék gondolataimba. Üljek fesztelenül, lazítsam az Izmaimat, mintha senki sem lenne a közelemben.

Megleptek a modellüléshez fűzött megjegyzései, amelyek merőben mások voltak a fotósok kurta intéseinél.

Az állványra tett rajzlapjain - gyors vonásokkal néhány vázlatot készített, és sorra elégedetlenül összegyűrte őket. Végre az utolsóval mintha elégedett lett volna. Munka közben egy-két udvarias szóval megkért, próbáljak még ol- dottabban, még fesztelenebből ránézni úgy, mintha ő ott sem volna.

Talán egy teljes óráig ülhettem a pódiumon, amikor bejött a férje.

— Mára befejezhetnéd, Eliz — szólt a feleségéhez. — A mi kedves barátunk bizonyára máskor is szívesen eljön hozzánk. Ideje, hogy egy kis tízóraival megkínáld.

Az asszony félrerakta a mappát. Nem engedte meg, hogy szénvázlatait megtekintsem.

— Egyik sem az igazi még ... Majd ha sikerül, megmutatom.

Kiment és kisvártatva egy szendvicses tálat hozott be.

— Teát kíván vagy inkább egy pohár bort inna?

— Ne kérdezd, Eliz. Nyár van, természetesen bort iszunk — mondta Hauss doktor.

A szendvics elférni nvérszgletre rakott se jásKarfka mellett egy nia ezüstös háta csili san. Ha beleharapok i lenyelni, elfog a hán zenhétben a fronton szardínia volt a mind dem. Azóta közel ti múlt el, de az ilyen puszta látására émely rom. Valahogy sikerül vett megrágatlan fala kendőmbe köpnöm.

Ojabb látogatásomk rakott kenyérrel kínál kor már annyira ottho tem magam, hogy bev szolygásomat. Az alez tapasztalatán hivatk tott.

— Ez az idioszinkr nyen gyógyítható, fial Enni kell akkor is, h rakoncátlankodik. Eg\ okádhatnékja lesz, az elmúlik a rossz közé lesz többé hányingere.

— Megfogadom orv: De ha megengedi, ni deném — nevettem.

Azon a vasárnapc ideig tartott a modelli ;si rokonvendég miatt, tudását az alezredes f akarta mutatni nekem.

Túljárt az első fiatE magas termetű rokoni szemét a sűrű szem érdekesen borongássá

Schubert-dalokat én mesen csengő mezzos: nem tudtam zavartalai ködni benne, oly ken az alezredes a billent is udvariatlanul tiltak lett:

— Kissé halkabbal

úr. így nem tudom a| élvezni. *

Az alezredes méltat csapta a zongora fedi

— Azt akarom, hog hangosabban énekelj érti, fiatalember!

Therese, a bécsi rol nézett rám.

— Az úrnak igaza t Engem is zavar, hogy zongorát.

Talán már negye- ötödször jártam Haus kor az asszony meg egy rajzportrémmal, k sikerült munka volt.

— Szeretnék egy e szíteni magáról — ni Haussné.

Zavarba jöttem. Elk dolat, hogy ebben a álljak meztelenül, minden ékességével s Amilyen természetes i szülő kis úszónadrág!: zak a cukorgyári r amely a nyár forró hí gyári fiataloknak és i hívott városi vendégn után elpocsolyásodott, uszodát, ifjúkorom színterét helyetesített« lehetetlennek tartott! kérésének teljesítését.

— Miért nem tud ni?... Én magához k( vagyok, és maga eg; fiatal Apolló. Látom e karcsúságát, a teste nalait. Bizonyára ne kát űz... Vív és lova

— Vívok, de a s mostanában ritkán, sportjába még nem k le.

— Ha nem a csún nézné bennem, hanen akkor nem ellenkezne

— ön nem csúnya madame, és én nem ' ló.

Kapacitált, könyörg gett, behívta az urái segítsen levenni a Iái alkalom csak egyszei életében, mondta. A bán kövér, kivénült a díjba küldött díjbírkó pódiumon — én i egyetlen nagy lehetői és megfosztom a nagi

Az alezredes hol rí leségére nézett.

— Nyugodj meg, tudom érteni a vend! dolog tíz vagy húsz i dék előtt modellt áll ben a szobában.

A bolondokháza tartozik, hogy még h jártam Haussékhoz, í günk váratlanul szak, kor az alezredest Csehországba.

A rokonlány, akit Huszár barátomnak, Bécsbe, de barátom i utána, s egy nap ar nyomtatott értesítési feleségül vette.

* Részlet a szerző ö

most készülő másoi