Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-13 / 24. szám
ÚJ szó 19 76 VI. 13. 25 éves a Szlovákiai írószövetség magyar szekciója Á csehszlovákiai magyar kulturális életben az ötvenes évek elején kezdődik a harmadvirágzás. Ismét a semmiből kellett indulnunk, hisz az előző írónem- zedék legnagyobb része 1938 és 1948 között Magyar- országra költözött vagy a fasizmus áldozata lett, mint Sebesi Ernő, Antal Sándor és mások. De Így volt ez a kulturális élet más területén is: ekkor alakult a legtöbb magyar iskola, pedig még szakképzett tanítóink sem voltak, ekkor vált valóban tömeg- szervezetté a CSEMADOK, 1951-ben létesült a Pedagógiai Fakultás magyar tagozata és a Komensk? Egyetem magyar tanszéke. — Mindez elsősorban egy új eszmeiség: a szocialista kultúra megteremtésének jegyében indult. Legtöbbünket, akik akkor huszonévesek s nagyrészt még főiskolások voltunk, valami neofita buzgóság fűtött: szakítani a régivel, amelyet általában konzervatívnak, elmaradottnak tartottunk és gazdasági-társadalmi életünk átalakulásával egybekötni az emberek tudatának átalakítását is. Az új irodalomnak elsősorban célja, szocialista tartalma volt, ami ma már — visszatekintve — nem is tűnik annyira újnak, de 25 évvel ezelőtt ez még nagy feladatnak látszott, hiszen nem volt még szocialista körülmények között született ifjúságunk, s az emberek tudatában még igen sok bizonytalanság és ingadozás volt az új társadalmi rendszer perspektíváit illetően. Az új tartalomhoz persze nem sikerült mindjárt új formát is találni költőinknek, számos sematikus vers is született ebben a korban. Amint Fábry Zoltán találóan hangsúlyozta költészetünk első alapos felmérésében, kevesebb versre, több költészetre lett volna szükség. — Az sem véletlen, hogy elsősorban a líra reprezentálja a csehszlovákiai új magyar irodalmat. Ez a magyar irodalom legéletképesebb, leggyorsabban reagáló műfaja, s míg prózánk csak lassan, nehezen teremt utánpótlást, a lírában három „rajzásnak“ is tanúi lehettünk. Az úttörő érdem kétségkívül Dénes Györgyé, Bábi Tiboré, Gály Olgáé, Ozsvald Árpádé és másoké, akik az ötvenes évek elején új szellemben kezdték meg szocialista líránk megalapozását. Más, fejlettebb körülmények között Indult az ötvenes évek végén „a nyolcak“ antológiájában jelentkező nemzedék, amely főként a sematizmus elleni harcot vallotta jelszavának, s e csoport legtehetségesebb tagjának Tőzsér Árpád bizonyult. A hatvanas években indult meg a harmadik rajzás, amely együttesen az Egyszemű éjszaka antológiában jelentkezett, ők a legmerészebb kísérletezők, s közülük már nem egy érett arra, hogy az írószövetség tagjává váljék. Az írószövetségi magyar tagozat fejlődésére jellemző bizonyos szakosodás, specializálódás. Míg 1954. ben csak két írószövetségi tagja volt a szekciónak — Egri Viktor és Sas Andor — gyűléseinken sokféle kérdésről folyt vita, például a falu szövetkezetesítéséről, ma már az alkotás problémái, esztétikai irodalom-politikai kérdések képezik vitáink tárgyát. Közben intézményesen megoldódtak az első időszak legsúlyosabb nehézségei, az irodalmi folyóirat- és könyvkiadás, amely még ma is számtalan nehézséggel küzd ugyan, de hivatását lényegében teljesíteni tudja. Az irodaimi estek, az olvasókkal való találkozások szervezésében legfőbb segítőtársunk a CSEMADOK, amelynek Dél-Szlovákiában főként a falusi dolgozók tízezrei alkotják a bázisát. íróink többsége is munkás- vagy parasztszármazású, épp ezért nem szabad elfelejtenünk, hogy az irodalom elsősorban tudatformáló tényező, amely nem fordíthat hátat a társadalmi kérdéseknek, nem lehet csupán az írók magánügye, hanem Fábry Zoltán programját követve, elsősorban küldetéstudatának, elkötelezett tartalmának kell lennie. Ha a szekció fejlődésében számos nehézség és buktató is volt, nem lehet okunk pesszimizmusra; ma 30 írószövetségi tagunk van, s ugyanennyire tehető azok száma is, akiknek már jelent meg egy-két könyvük, tehát benne élnek a szlovákiai magyar irodalmi életben. A líránál lassabban, de fokozatosan fejlődik a próza- és a drámairodalom is, s örvendetesen színvonalas, igényes fiatal kritikai és irodalomtudományi utánpótlásunk. Mivel az írók, különösen a hatvanas évek végén sokat „nyüzsögtek“, a közvéleményben máig is számos téves elképzelés él az írószövetségi szekció jogait és kötelességeit illetően. Legutóbb például, a színházi életünkkel kapcsolatban olvasom az egyik vasárnapi Oj Szóban: „Kultúránkat, kulturális életünket az írószövetség magyar szekciója tudná leginkább összefogni.“ Eltekintve attól, hogy a szerző nyilvánvalóan a CSEMADOK funkcióját akarja az írókra ráruházni, szekciónknak ilyesimire nemcsak joga, hanem semmiféle lehetősége sincs. A magyar szekció nem is önálló jogi személy, más hivatalokkal csak az írószövetség titkárságán keresztül érintkezik, vagyis olyan jellegű jogköre van, mint például egy tanszéknek az egyetemi fakultáson belül. Tehát nemcsak „nyelvészeti“ vagy „műfordítói“ szakosztálya nem lehet, hanem gazdasági vagy adminisztratív osztálya sem. (Ami valóban elszomorító, még egy helyiségünk sincs, üléseinket az Irodalmi Szemle szerkesztőségében vagy az Irodalmi Alap klubjában tartjuk.) Az a tény, hogy az utóbbi években korlátozódott nemcsak a magyar szekció, hanem az egész írószövetség jogköre is, ami azonban nem jelenti az irodalmi élet elszegényedését, hanem azt, hogy bizonyos funkciókat állami hivatalok vettek át az író- szövetségtől. így a könyv- és folyóiratkiadást (csupán a Slovenské pohfady maradt az írószövetség lapja). Nem tartoznak a Szövetséghez a műfordítók sem, akiknek a Szlovákiai Irodalmi Alap mellett van magyar szekciójuk. (Ennek a tevékenységéről azonban valóban keveset lehet hallani.) Ugyancsak nem lehet nyelvészeti vagy bármilyen tudományos tagozata, mert ez az Akadémia jogkörébe, a tudománynépszerűsítés pedig a CSEMADOK jogkörébe tartozik. Kevesen tudják viszont, hogy jelentős mértékben kibővült a Szlovákiai Irodalmi Alap tevékenysége és jogköre, s ennek költségvetése többszörösen meghaladja az írószövetségét. Az Irodalmi Alap nemcsak irodalmi pályázatokat ír ki rendszeresen (ezekre sok magyar nyelvű pályamű Is érkezik), hanem alkotói ösztöndíjakat biztosít kezdő és fiatal íróknak és általában minden csehszlovák állampolgárnak. Itt van műfordítói és tudományos osztály is. Itt végzik el (szekciónkkal együttműködve) minden év elején az előző év egész irodalmi termésének értékelését, s a szokásos Madách-díjon kívül a színvonalasabb könyveket prémiumban is részesíti. Az idén a Madách-díjat Rácz Olivér kapta Álom Tivadar hadparancsa című művéért, nívódíjat pedig az 1975-ben megjelent kötetek. közül Zs. Nagy Lajosé. Tóth Lászlóé, Kulcsár Ferencé, Gyimesi Györgyé kapott. Ha már a díjakról szólunk, megemlítjük, hogy eddig tizenegyen kapták meg az írószövetség Nemzetiségi díját, tizennyolcán a Madách-díjat, négyen a műfordítói Madách-díjat, ketten pedig országos irodalmi kitüntetést: Egri Viktor állami díjat és érdemes művészi címet, s ez utóbbit kapta Fábry Zoltán is. Az Irodalmi Alap a nem írószövetségi tagoknak is engedélyezi a budmericeí Alkotóházban való tartzókodást. A CSEMADOK-on kívül állandó kapcsolatot tartunk fenn a Népművelési Intézet nemzetiségi ügyosztályával. Minden évben társrendezői vagyunk a komáromi Jókai-napoknak, ezen kívül az ő szervezésükben főként Irodalomnépszerűsítő előadásokat, szemináriumokat tartunk. A magyar szekció fejlődésének történetéhez tartozik, hogy 1951-ben írőszövetségi munkaközösségként alakult meg Egri Viktor vezetésével. Gyűlései akkoriban önképzőköri jellegűek voltak (a kezdő írók kéziratait olvasták fel, ismertetés hangzott el egy- egy megjelent könyvről vagy irodalmi évfordulóról stb.), ezért irodalmi körnek is nevezték. Mivel az első években csak két rendes írószövetségi tagja volt, a gyűlésekre bárki eljöhetett, főként a középiskolás diákok látogatták (főiskolások ekkor még kevesen voltunk). Mint jellemző érdekességet említem meg, hogy az 1953-ből fennmaradt jegyzőkönyvek azt is nyilvántartják, hogy a gyűlés „hajbakapással“ vagy „hajbakapás nélkül“ fejeződött be. A munkaközösséget 1955-ben nevezték el szekciónak, s ugyanakkor nevezték ki annak titkárát, hogy a gyűlések közötti időszakban a magyar írókat képviselje. A szekció vezetősége éveken keresztül kérvényezte egy irodalmi folyóirat és az önálló könyvkiadó létesítését, s ez a törekvés végül a felsőbb pártszervek és a Csehszlovákiai írószövetség Szlovákiai Tagozata (ekkor még nem volt külön szlovák szövetség) támogatásával eredményt ért el. 1956-ban hat magyar nemzetiségű írószövetségi tag volt, 1974-ben harminc. Régebben a fiatal írókat először tagjelöltnek vették fel, ez a kategória 1970-ben megszűnt. A szekcióban évente négy taggyűlést szoktunk tartani, amelyen egy vitaindító előadás hangzik el olyan kérdésekről, mint a fiatal költészetünk problémái, aktuális irodalompolitikai kérdések, a nemzetiségi irodalom egyévi „termésének“ értékelése, könyvkiadásunk helyzete és hasonlóak. Az előadások számát ez évben túlteljesítettük, mert csupán a Fábry-napokkal összekapcsolt kassai taggyűlésünkön öt előadás hangzott el. A Fábry-napok rendezését egyébként a CSEMADOK segítségével szeretnénk más városokra is kiterjeszteni. A nehézségek közül elsősorban a könyvkiadás problémáit említeném meg: ez nemcsak a szekció tagjainak, hanem a szlovák íróknak is rendkívüli problémát okoz az utóbbi években. Főként a nyomdakapacitás hiánya miatt egy-egy kéziratnak néha 2—3 évig, vagy még tovább is eltart a megjelentetése. A Szlovák írók Szövetségének vezetősége áprilisban terjedelmes beadvánnyal fordult a felsőbb szervekhez a helyzet megjavítása érdekében. A magyar írók részéről gyakran elhangzik az a panasz is, hogy a nemzetiségi írók könyvei közül túl keveset fordítanak szlovákra vagy csehre, így a szélesebb hazai olvasóközönség nem ismerheti őket. Ezzel szemben persze az Is igaz, hogy számos alacsony színvonalú könyv nem is alkalmas arra, hogy más nyelvre is lefordítsák, sőt a szlovákból magyarra fordított művek sem mindig képviselnek maradandó értéket. Az írószövetség magyar szekciójának negyed százada egybeesik a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom történetének alakulásával. Eredményeink elsősorban a legjobb alkotásokban, a hazai témájú regényekben, a szocialista líra egyetemes értékű verseiben, az irodalomtudomány és kritika határainkon túl is megbecsült eredeti műveiben tükröződnek. Befejezésül Fábry Zoltán utolsó megjelent írásának, a Nincs elveszett posztnak idekívánkozó sorait idézném: „A kisebbségnél nincs hálásabb és tanulékonyabb népcsoport. A közeledés és közelítés az értelme. A hídépítés a küldetéses funkciója.“ CSANDA SÁNDOR in ii~i|—ii—irpr\n 5 [i Tr^ íj "15 < mii ü HjumEKJ 51 MMÜBÉG Almdsi Róbert: Fasor