Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-18 / 3. szám

ÚJSZÚ J 1976. I. 18. őrünk — a társadalmi forradalmak és a tudomá­nyos-műszaki forradalom ko­ra — szinte naponta vet fel ú] és ú] kérdéseket. A szo­cialista népművelésnek eb­ben a helyzetben az az elsőrendű fel­adata, hogy az eseményeket összefüg­gően, marxista—leninista szempontból, tudományos igénnyel értékelje és ma­gyarázza. A munkánk akkor tudomá­nyos, ha gazdag ismeretanyagra épül, és elsődleges feladatának a tudomá­nyos világnézet tdrjesztését tekinti, ha elősegíti a valóság reális megismerését, ha hozzájárul a munkásosztály érdekel­nek a feltárásához és az érvényesülé­séhez. Fontos követelmény az is, hogy igaz legyen, amit mondunk. A tudomá­nyos igényű népművelésre — és nyelv- művelésre — egyaránt érvényes, az, hogy a kívánalmat nem szabad való­ságnak feltüntetni. A nyelvművelésre — és a nevelésre általában —az iskolán kívüli képzés te­rületén is sokféle forma kínálkozik. A legfontosabb az, hogy a maga sajátos eszközeivel a nyelvművelés és a nép­művelés maximálisan hozzájáruljon a széles látókörű, nagy szakképzettségű, művelt emberek neveléséhez. Régen, amikor a fejlődés, csigalassú­sággal haladt, az életben történő helyt­álláshoz elégnek bizonyult az is, amit az iskola nyújtott. Ma azonban, amikor a fejlődés minden vonalon rohamos ütemű, aki nem akar lemaradni, annak örökösen tanulnia, művelődnie kell, bár­milyen képzettséggel rendelkezik is. A felnőttek állandó tanulását a tudomány és a technika gyors fejlődése mellett a társadalmi élet változásai, az egyre differenciáltabbá váló gondolkodásmód, nem utolsósorban a természetes felejtés is szükségessé teszi. Az ismeretek, a tudás és az ezáltal meghatározott ma­gatartásmód fejlődése és általános el­terjedése a tudományos-műszaki fejlő­désnek is egyik legfontosabb, alapfelté­tele. A tudományos-műszaki forradalmat sokféleképpen értelmezik és magyaráz­zák. Ám a modern tudományos-műszaki forradalom lényege a termelőerők gyö­keres minőségi átalakulása. Tulajdon­képpen az a társadalmi-gazdasági fo­lyamat, amelynek kiteljesedése során létrejön a kommunista társadalom anyagi-műszaki bázisa. A tudomány—techinika— termelés A tudományos-műszaki forradalom nemcsak a tudományra és a technikára terjed ki, hanem a termelésre is. Tu­lajdonképpen a „tudomány—technika— termelés“ állandóan fejlődő rendszerét is jelenti, illetve alkotja. E rendszer összetevőinek mindegyike viszonylagos önállósággal, saját törvényszerűségek­kel, belső fejlődési logikával rendelke­zik, speciális szerepet játszik. Főleg abban az értelemben, hogy a tudomány: az eszmék generátora. A technika: az eszmék anyagi-tárgyi megtestesülése. A termelés viszont az a terület, ahol a technika szerepe érvényre jut, ahol a tudományos-műszaki eredményeket az emberek a nekik szükséges anyagi ja­vak megszerzésére felhasználják. Az anyagi termelés fejlődése, vala­mint a munka termelékenységének a növekedése lehetővé teszi, hogy a tár­sadalom nagyobb anyagi, pénzügyi és emberi tartalékokat fordítson szellemi termelésre, amely viszont ismét — egy­re növekvő mértékben és egyre több irányban — új tudományos és techni­kai eszmékkel-eredményekkel „táplál­ja“ az anyagi termelést. Az összefüggés és a kölcsönhatás nyilvánvaló. . népművelés területén is hasonló fo yamat játszódik le. A művelődés tel­jes rendszere iskola előtti, iskolai és iskola utáni képzésből áll. S ebben — bár a tartalom és a forma eltérő — azonos mind a polgári, mind a szocia­lista művelődés. Régen a tudomány és a technika párhuzamosan fejlődött, a tudomány alig gyakorolt hatást a technikára, sőt a tudomány fejlődését is több tekintet­ben a technika vitte előre. Most a tudo­mányos-műszaki forradalom feltételei között a tudomány és a technika el- szakíthatatlanul összekapcsolódik. Szo­ros kölcsönhatás alakult ki a tudomány társadalmi szerepének megváltozása, eredményeinek az anyagi termelésben való realizálása, a társadalmi munka szervezettségének növekedése, valamint a korszerű nevelési és képzési rendszer kialakulása között is. A műveltség terjesztésének a rend­szere hosszú ideig arra a hallgatólagos feltételezésre épült, hogy az ember éle­te általában két időszakra oszlik. Az egyikben (az első időszakban) az em­ber csak tanul, de még nem dolgozik. A másikban (az iskola utáni időszak­ban) az ember csak dolgozik, de többé már nem tanul. Az a sablon, amely a A VI. Kazinczy Nyelvművelő Napo­kon elhangzott előadás rövidített vál­tozata. tanulást elhatárolja a munkától, a munkát a tanulástól és az ember életét a képzés Időszakára és a munka idő­szakára osztja, a fejlődést tagadó, az életet mechanikusan szemlélő túlhala­dott álláspont, ami nemcsak elvi, ha­nem gyakorlati szempontból is tartha­tatlan. A tudomány és a technika olyan gyorsan fejlődik, hogy a tanulási idő­szaknak még a leglelkiismeretesebb felhasználása sem elegendő ahhoz, hogy a későbbiek folyamán már ne ta­nuljunk, hanem csak dolgozzunk. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik az is, hogy a legkiválóbb iskola sem nyújthat olyan képzést az életben való küzde­lemre, hogy az valóban az egész életen át kitartson. Mivel a műveltségszerzés nem állhat meg az iskolánál, és mivel nincsen egyszer s mindenkorra megsze­rezhető tudásanyag, már ma is arra va­gyunk, s a jövőben még jobban arra le­szünk kényszerítve, hogy a továbbkép­zés egy életen át tartson. A korszerű műveltség A műveltség fogalma és jellege ko­ronként váltakozik. Ma például a pol­gári értelemben vett műveltségnorma már elavult. Még nem is olyan régen azt tartották műveltnek, aki tudott la­tinul, gyakran használt idegen szava­kat, és gyakran idézte a görög és a la­tin klasszikusokat. Ma egészen más a művelt emberről alkotott felfogásunk. Szocialista értelemben művelt ember­nek azt tartjuk, aki hordozza az embe­ri kultúra szintézisének fő elemeit, aki korszerű ismeretanyaggal rendelkezik. A sokoldalúság természetesen nem csu­pán az ismeretek bőségét jelenti. Az, ha valaki sok ismerettel rendelkezik, még nem jelenti szükségszerűen azt is, hogy sokoldalú és korszerűen képzett. Elsősorban azért, mert ma már nem­csak a technika és a természettudo­mány, hanem igen sok vonatkozásban a technika és az esztétika, vagy a köz­gazdaság és a művészet is feltételezi és kiegészíti egymást. Ebből következik, hogy művelt és igazi szakember csak az lehet, aki alaposan ismeri a részlet­területet (a szakmáját), de emellett jártas munkája rokonterületein, és ál­talános képzett. A szocialista műveltség sokoldalúsá­ga tulajdonképpen azt jelenti, hogy az egyes műveltségi területek nem egy­más mellett vagy egymásnak alárendel­ten állnak a műveltségben, hanem egy­mással kölcsönhatásban, szoros össze­függésben. Hasonlóan, mint más vonat­kozásban a fentebb jellemzett tudo­mány—technika—termelés rendszer. A tudományos-műszaki fejlődés fel­adatainak a teljesítése olyan munkáso­kat és szövetkezeti tagokat igényel, akik alaposan ismerik üzemük, szövet­kezetük problémáit, nagyobb összefüg­gésben látják munkájukat, magabizto­san és hozzáértően nyilvánítanak véle­ményt. A népművelésnek, az iskolán kí­vüli képzésnek igen nagy szerepe le­het abban, hogy mindezt elősegítse, és a fejlettebb termeléssel, valamint az egyre növekvő életszínvonallal párhu­zamosan kibontakozzék az új típusú közösségi forma, az értelmes, harmoni­kus emberi élet. A felnőttek tanulása A rendszeres tanulást — és a rend­szeres nyelvművelést — szorgalmazva nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a felnőttek tanulásának a lehető­sége nem olyan egyszerű, mint azt so­kan hiszik. Sokáig jeles kutatók köré­ben is az a nézet uralkodott, hogy az emberi agy 25 éves kora után már csak igen kevés új ismeret befogadására al­kalmas. A kérdésről többen még ma is azt állítják, hogy a saját foglalkozásu­kat illető dolgokat kivéve, az embernek gyakorlatilag egyes-egyedül azok az eszméi vannak meg, amelyek már 25. életéve előtt is megvoltak. A felnőttne­velés eredménytelenségét, illetve azt, hogy a 25. életéve után az ember nem alkalmas a tanulásra a pedagógia te­rületén a múltban meglepően sokan képviselték. De e nézetnek más szak­mában is bőven voltak, és vannak kép­viselői. Ahol a felnőttnevelés kibonta­kozását gátolni igyekeztek, fő fegyver­ként mindig az emberi élet 25. évével befejeződő lélektani fejlődésről vallott tételt használták a legnagyobb elősze­retettel. A szocialista pedagógiának és a szo­cialista népművelésnek más a vélemé­nye. Mi azt tartjuk, hogy az ember 25. életéve után is képes a tanulásra. Ezt bizonyítja számos szakember korszerű eszközökkel végzett kutatása. Mielőtt azonban a kutatások eredményéről mondanék néhány szót, szükséges meg­vizsgálni, hogy tulajdonképpen mit ér­tünk a felnőttség fogalmán. A kérdés annál is inkább indokolt, mert a fizi­kai értelemben vett felnőtt nem azonos a szellemi értelemben vett felnőttel. Ki a „felinőtt ember“? Fizikai értelemben általában azt •tartjuk felnőttnek, akinek befejeződött a növése, csont—hús—mirigy—ideg és más rendszere, anatómiailag elérte végleges alakját. Ennél jóval bonyolul­tabb a pszichikai érettség meghatározá­sa. Pszichikailag az embert általában ak­kor tartjuk felnőttnek, ha gondolkodá­sának és cselekvésének önállóságával, gondolkodási-cselekvési stabilitással, életének reális szervezésével, munkájá­ban kitartással és eltökéltséggel, vala­mint felelősségérzettel tűnik ki. A fen­ti öt tulajdonság közül önmagában egyik sem dönthet az ember felnőttsé­gét illetően. Bármelyik hiánya arra en­ged következtetni, hogy a többi sem fej­lődött ki elégségesen, s hogy ilyen esetben legfeljebb serdülő emberről be­szélhetünk, de semmi esetre sem fel­nőttről. Ha ilyen értelemben közelítjük meg a felnőttség kérdését, könnyebb a vá­lasz arra is, hogy tudnak-e a felnőttek tanulni vagy sem. Az említett vizsgá­latok megállapították, hogy a felnőtt­korán megromlik az emlékezet némely tulajdonsága, de nem romlik meg az emlékezet egészében. Az egyik terület — gyakorta nem is jelentős színvonal csökkenését — gyakran a másik terület színvonal emelkedése egyenlítheti ki. Több felmérés kimutatása szerint pél­dául a tanulási képesség a 20. és a 32. év között szinte azonos. A képesség csökkenése a 32. és minimálisan a 45. életév között kisebb, mint a 15—21 év között bekövetkező növekedés. Az utóbbi években sok kísérlet folyt az intelligenciavizsgálatra vonatkozólag is. Ezek közül több kutatás szintén azt bizonyítja, hogy a 20—25 éveseknek semmivel sem nagyobb az értelmi ké­pességük, mint a 45—50 éveseknek. A felnőttek érdeklődési körükben és mo­tívumaikban elütnek ugyan az ifjúság­tól, a tanulás folyamatának természe­tében azonban alapvetően hasonlítanak hozzájuk. Tekintve, hogy családi, megélhetési és sok egyéb gond is érinti őket, a fel­nőttek nevelése bonyolult és nehéz fel­adat. Amíg azonban az ember él, al­kalmas és szüksége van a nevelésre. Érdemes megemlíteni a manapság le­hetséges tanulási formákat is. Tanul­hatunk az iskolai oktatás különböző fokozatain, ideológiai oktatás kereté­ben, szaktanfolyamokon, továbbképző kurzusokon, nyelvtanfolyamokon, népi akadémiákon, és még sok egyéb formá­ban. Az elmondottak — bár megközelítő­leg sem érintik a kérdés valamennyi problematikáját — azt bizonyítják, hogy a felnőtteknek nemcsak lehetséges, ha­nem kell is hogy képezzék magukat — a sok egyéb mellett a nyelvművelés te­rületén is. A fejlődés üteme nem csu­pán valamilyen iskolai végzettség meg­szerzését követeli, hanem elsősorban azt, hogy té —cozottak legyünk, lépést tartsunk a fejlődéssel, birtokoljuk a munkakörünk egyre tökéletesebb végzé­séhez szükséges ismereteket. A népművelés értelmezése A népművelést az idők folyamán többféleképpen értelmezték és értelme­zik gyakran még ma is. Általában azon­ban a népművelésnek van egy szűkebb és egy tágabb értelmezése. A Szűkebb értelmezés szerint a népművelés az is­kolahagyott lakosság nevelése, ismeret- terjesztés műkedvelő művészeti moz­galom. A tágabb értelmezés szerint a népművelésbe beletartozik a kulturális nevelés és tájékoztatás egésze. Ma azonban már sem az egyik, sem a má­sik gyakorlat nem állja ki az -idő pró­báját. A követelményeknek megfele ően a szocialista népművelést is korszerűsí­teni kellett és kell. A korszerű népmű­velés — vagy ahogy mostanában már egyre gyakrabban használjuk: a közmű­velődés — nem korlátozható egyedül az ismeretek terjesztésére és az iskola­pótló anyag átadására, de nem hasz­nálható a mindenes szerepére sem. A közművelődés egyre inkább továbbfej­lesztő, a tudatot befolyásoló és alakító — tehát sajátos — szerepkörre hiva­tott. Ennek megfelelően a népművelés j«lenleg akkor korszerű, ha Időszerű ős közérdekű Ismeretek intézményes és társadalmi felhasználásával egyre több elvhű, sokoldalú, nagy tudású harmo­nikusan képzett és fejlett embert ne­vel. Az egyre eredményesebb munka, a jó eszmei harc érdekében a népművelésnek nemcsak az eszközrendszere, hanem a tolmácsolásra szánt „anyaga“ is módo­sításra, korszerűsítésre szorul. Nagyon fontos, hogy a népművelés — jobban, mint eddig bármikor — tár­sadalmunk termelési és politikai céljá­nak a szolgálatában álljon, és a felvilá­gosító munka minden eszközével segít­se a CSKP és az SZLKP célkitűzéseinek a teljesítését. A népművelés egyre jobban átszövi életünket, rendszeressé, nélkülözhetet­lenné válik. Kiterjedtségénél és haté­konyságánál fogva egész nevelési rend­szerünket befolyásolja és meghatároz­za. A dolgozók iskolán kívüli nevelésé­nek is ez az egyik leghatásosabb esz­köze. És tovább sorolhatnánk, hogy e sajátos szerepre hivatott nevelési forma még mi mindenre hivatott. Ez alkalom­mal azonban inkább már csak azt mondjuk el, hogy napjainkban milyen feladat vár elvégzésre a csehszlovákiai magyar dolgozók körében. A legfonto­sabb feladat az, hogy javuljon az isko­lán kívüli képzés minősége, tökéletesed­jék a minden igényt kielégítő kulturális ellátottság, bővüljön a felnőttek és az ifjúság érdekköri tevékenysége, és ál­talában mindenütt jobbá váljék a fel- világosító és a tudatformáló munka. A népművelés korszerű és az igényt messzemenően kielégítő a mi esetünk­ben is csak akkor lesz, ha egységben tekintjük -és összhatásában használjuk fel, vesszük igénybe a közoktatási, a közművelődési, a tudományos és a mű­vészeti, valamint a tömegközlés! eszközök (sajtó, rádió, televízió) neve­lőmunkáját, s mind hatékonyabban ösz- szekapcsoljuk az egyén öntevékenysé­gének és önművelésének a fejlesztésé­vel és az erősítésével. Mindez annál is inkább szükséges, mert a népművelő^ mai folyamata nem korlátozható csupán arra, hogy kultúrát terjesztünk a nép körében. A népművelés, a közművelődés szervezetten segített önképzés a társa­dalom egészében, a társadalom önis­merete és továbbfejlesztése, a dolgozók szakmai és általános műveltségének a tökéletesítése. A feladat A legutóbbi népszámlálás adatai sze­rint Szlovákiában az összlakosság 6,43 százalékának van középfokú és 2,14 százalékának főiskolai képesítése. A magyar nemzetiségű állampolgárok­nak viszont csupán a 3,47 százaléka rendelkezik középfokú és csak nem egészen 1 százaléka főiskolai képesí­téssel. A népművelésnek ezen a terüle­ten is — az aránytalanságok kiküszö­bölése érdekében — igen sok a teen­dője. És a népművelésnek igen sokat kell tennie annak érdekében, hogy tö­kéletesedjék a nyelvművelés szervezeti és gyakorlati formája, hogy szépen be­széljünk, hogy anyanyelvűnket helye­sen használjuk. A Csehszlovák Szocialista Köztársa­ságban a magyar nemzetiségűek köré­ben folyó nyelvművelés megértőkre és támogatókra talált. A sok egyéb mel­lett bizonyítja ezt az is, hogy 1975 de­cemberében immár hatodszor rendez­tük meg a Kazinczy Nyelvművelő Na­pokat. A kezdéskor a Kazinczy Nyelvműve­lő Napokról Fábry Zoltán így írt: „A nyelv az emberi létet jelenti: szabad, kötetlen lélegzést. A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: idegháló­zata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy a liyelve megbénításával ki lehet semmizni. Nyelv nélkül nincs szellem, nincs er­kölcs. A nyelv maga az emberség ..." A napokban elhunyt Barczi Géza, a nyelvtudomány kiemelkedő képviselője, aki a Kazinczy Nyelvművelő Napokat nemcsak figyelemmel kísérte, hanem támogatta és egy alkalommal részvéte­lével is megtisztelte, a Nyelvművelé­sünk című könyvében így írt: a nyelv életébe való -tudatos, határozott irányú beavatkozás, a nyelv fejlő­désének bizonyos ésszerű korlátok kö­zé szorítása, sőt e fejlődés irányítá­sa... a nyelvművelőknek mindent meg kell tenniük, hogy a nyelv ügye iránt a már felkeltett érdeklődést ébrentart- sák és az érdeklődőknek a legmegbíz­hatóbb tájékozódás lehetőségét... megadják... meg kell teremteni a megfelelő nyelvi légkört, hogy a ter­mészetes utánzás ne a hibákat, hanem a helyeset, a szépet állandósítsa ...“ Az idézett sorokat használjuk irány­tűként. Elsősorban olyan értelemben, hogy a nyelv műt ilése — a nép mű­velése. E nemes feladat teljesítéséért érdemes lelkesen és kitartóan dolgozni. Dr. BALÁZS BÉLA NYELVMMÉVEir

Next

/
Oldalképek
Tartalom