Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-05-30 / 22. szám

formás keblei. Zi- :ha még mindig a A nő levette sze­nem adta vissza, kintetét a messze- ■on, mintha össze­ül láthatókkal. Az- gukkert. ninden érdekesebb­el a beszélgetést [lepődött, mennyire íiogy nem tartozik j, akik a legszimp- ;i tudják színezni, t. Vagy csak azért sert munkahelyén :il senki sem érvé- rosszabb nyomdai •á sohasem figyel n szólal a jelenlé- ynák, hogy kifejtse st látnák, milyen már csaknem egy antak át az agyán, r mégis elfogta a vele ilyen ráérően valakire. Ezért így ásnak, ha meghív- a kórház melletti t főznek — tette puszta kérdés han­isnak az ajánlatot, melyet Zima Sán­z embernek érthe- , jutott eszébe egy idornak. Ö ugyan pót, de ezt a meg- ne, a mai nap is éppen ma éjszaka ; megfogadta: vál- fagyis nemcsak a Ug. Tanulni ezután Sfc a többi fiatal, ienekelőtt a leg- e. Ezen a vizsgán már nem lehet pi- vizsgája kitűnőre ploma a levelező 5 ritkább. ak be egymásnak. - húzta ki magát ta a lány, lívnak — jegyezte najdnem hangosan virának első fiúja Sanyinak hívtak, a Sanyi az lónév. A fiú olykor haragudott ezért, s híres embe­reket sorolt fel, akiket szintén Sándornak hív­tak. Elvirát ez mégsem győzte meg, s kitartott amellett, hogy a Sanyi az lónév. Igaz, akkor még fruska volt, s olyasmin is kuncognia kel­lett, amit ma már egyáltalán nem talál nevet­ségesnek. Most azonban csak nehezen tudta visszatartani kacagását. Tüstént meg is je­gyezte: — Én inkább Sándornak szólítanám. Nekem így tetszik legjobban ez a név — s nyomban felsorolt néhányat a világhíres Sándorok kö­zül. Nem volt nehéz dolga, hiszen első fiúja gyakran emlegette őket. Zima Sándornak jólesett, hogy az ő neve ilyen érdekes téma. Hát még mikor a foglal­kozása került szóba! — Beszéljen a munkájáról! Fogalmam sincs róla, mi a korrektorok dolga — mondta Elvira. Zimának nemcsak a lány érdeklődése tet­szett, hanem az is, hogy ilyen őszintén bevall­ja, milyen keveset tud a korrektori munkáról. Megszokta már, hogy mások is csak esetleg annyit sejtenek, hogy a nyomdában dolgoznak, de nem kíváncsiak a részletekre. Akadnak, akik összetévesztik őket a lektorokkal, vagy a gépszedőkkel. — Szóval maguk a géppel írt szöveget a nyomdában kiszedett sorokkal hasonlítják ösz- sze? — kérdezte Elvira. — Ügy van! — lelkesedett Zima, hogy Elvira Ilyen pontosan megértette magyarázatát. Aztán elmondott néhány különös sajtóhibát, s ezen Elvira hangosan nevetett. Ezek után Zima olyan tűzzel beszélt a munkájáról, mint még soha ezelőtt. — Bizony, a korrektorok nélkül aligha le­hetne lapot készíteni — mondta végül tréfásan, de azért meggyőzően. Akkor örült meg á leg­jobban, amikor a lány így szólt: — Ezentúl azt a napilapot fogom olvasni, melyet ti korrigáltok. Zimát máris elfogta az izgalom, hogy ezután még jobban oda keli majd figyelnie az olva­sásnál. Elvira is kedveli a munkáját. A városi ker­tészetben dolgozik, ahol virágokat termeszte­nek. Ez a szakmája, hiszen mezőgazdasági középiskolát végzett. — Szeretem a virágokat. És persze azt is, hogy tavasztól őszig a szabadban dolgozunk. Télen pedig az iivegházakban — mondta. Zima Sándor és Gonda Elvira útja a presz- szóból az egyik belvárosi étterembe vezetett. Sándor ebédre hívta meg Elvirát, akinek, akárcsak neki, szabadnapja volt. Előző nap este, amikor a húst vette, Sándor azt hitte, hogy gulyás lesz az ebédje, de lám, a sors közbelépett. így hát majd hétfőn főzi meg a gulyást, s csütörtökig lesz mit vacsoráznia, módosított elhatározásán, miközben átsétáltak az étterembe. Roskoványi István illusztrációja — Szombaton ^rendszeresen vendéglőben ebé­delek — jegyezte meg, hogy Elvira lássa, mi­lyen nagy lábon él. Elvirának eszébe sem jutott, hogy a félszeg korrektor füllenteni is tud. Ez a tulajdonság nem is jellemző Zima Sán­dorra, ám most úgy érezte, mindent el kell követnie, hogy a lehető legnagyobb hatással legyen a lánvra. Ehhez erőt és bátorságot ér­zett. ' Angol bifszteket és csokoládés palacsintát ettek. Utána vörös bort ittak. Ebéd után a Duna partján sétáltak. Olykor meg-megáiltak, s némán nézték az egykedvűen hömpölygő folyamot. Elvira néhány lépést elő­resietett, s ráhajolt a kőkorlátra. Sándor meg­állt és szintén a korláthoz támaszkodott. Most úgy tűnt, mintha semmi közük sem lenne egymáshoz. Legalábbis Sándor erre gondolt. De vajon Elvirának mi jutott eszébe? Semmi. Mintha a tengernyi víz látványa elmosta volna minden gondolatát. Minden emlékét. Mir.tha múlt és jelen, álom és valóság egybefolyna. Mintha maga is sodródna az árral, mely nem kapaszkodik a partokba. Nem tudott betelni a hullámok ölelésének látványával. A sötét ár mélységesnek és szédítőnek tűnt. Hideg lehe­leté mégis üdítően hatott akár az a frisseség, melyet a meleg szobába toppanó ember visz be magával az utcáról. Aztán Sándor keze hi­degét érezte, amint hátulról megsimította a haját, a nyakát. Érezte, amint Sándor arca az ő arcához ért. Közelebbről Sándor szeme is sötét és mélységes volt, akár az ár. Amikor ajkuk összetapadt, úgy érezte, mintha megbil­lenne a part, s velük együtt elindulna az ár­ral. Mintha a hullámok ringatnák álom és éb­renlét között. Hiszen mindezt álmodhatná is, mint ahogy valóság is lehetne ez a csodálatos álom. A következő pillanatban mégis kisza­badította magát Sándor öleléséből. Védekező mozdulata olyan kétségbeesettnek tűnt, mintha attól riadt volna meg, hogy csakugyan elnyeli az ár. Most Sándor is megriadt. Egyszeriben minden megingott benne. Bár erősen fogta a lány kezét, mégis távolinak érezte. Olybá tűnt számára mindez, mintha a feltartóztathatatla­nul hömpölygő folyam akarná szétválasztani őket. Elvira nem tudta, miért akar egyszeriben kiszabadulni Sándor karjaiból, jóllehet teljes lényével vágyta, hogy ölelje őt. Hallgattak. Hallgattak, hogyan nyeli el az óriás folyam a város odahallatszó, tompa mo­raját. — Mit tudunk egymásról? — kérdezte Elvi­ra, miközben a folyamot nézte, mely a város morajával együtt az ő szavait is elnyelte. A sétányt elárasztók sokasága távolról szí­nes áradatnak tűnt. Távcsővel azonban jól ki lehetett venni az egyes alakokat, házaspárokat gyerekekkel, szerelmes párokat, kutyákkal sé­táló és magányos embereket. Nemsokára ők is ott ballagtak a nagy tarka áradatban i hatalmas, óriás öregem- a leikébe, legalább any- hogy megtudjam, sok ke- tapasztalata után mint lik az emberekről, de ho­ldja meg azt akárki is? szeret nyilatkozni. Hiába, 3gít semmi más, csak a érdés. Hátha! ... sta bácsi volt országgyű- pviselő, éveken át a leg- bb pártszervek tagja, mit meg lehet változtatni az Jget? : embereket, fiam? Lehet. Isakhogy az emberek nem .ódnak. Nem szeretnek :odni. Legelnek. Fut ki-ki érdekei után. Mintha az n is élet, hanem számuk- lett levegő volna. Aki pe-, ukba kerül, letapossák, t, mindenkit letaposnak, tem sziklaszírt homlokát, 'üggőleges ránc hasította szemöldöke között, hát? relni terelhetők, de vál- csak belülről lehet raj- maguk is akarják. Lám, ez az Erzsus is. Hát nem iák? A saját gyerekei, jó órai vonatozás után eztem a kis ipartelepre, ácsi azt mondta, itt dol- iz Erzsus menye. Közép- [özéptermetű, meggyötört szony. Hajában sok már hajszál. A szülésektől iltak a fogai. Elöl egy is hullott. A legjobb úton hoz, hogy maga is az idős sorsára jusson. Erősen :odott az anyósára, ilyen yan, nemhogy segítene, irhére van a családnak, ogy beteg. Az orvos azt súlyos érelmeszesedése agyni kell. Majd csak alahogy, míg meghal, meghal... Aztán majd 1 a nyári konyha, atalok, és még azoknál is bak! Magam se vettem logy Pista bácsi módján ikva fiatalokra. Sőt ki- lan szavaimmal csaknem ?y adtam kifejezést belső isomnak. A. ínyin — L Oszadcsuk: Telefonbeszélgetés Csrrl Csrrrr! — Halló! Halló! Tessék? — Fiacskám? Igen, én va­gyok! — Anyuka? Halló, halló! Anyuka, nagyon rosszul hal­lom! — Én viszont téged kitű­nően! Szervusz! — Csókollak! Halló! Foly­ton megszakad ... Anyu, hányszor kértelek már, hogy ne telefonál) telefonfülké­ből! — Igen, igen .. De jól tu­dod, hogy az interurbán be­szélgetésre mennyit kell vár­ni ... Nincs türelmem! — Jól van, no. Mi újság? — Hát mi újság lehet ná­lam? Ti hogy vagytok? —- Jól. Minden rendben van. — Persze. Az is rendben van, hogy nincs időd levelet írni az anyádnak? — Anyu, de miről írnék? Hiszen már egyszer elmond­tam neked, ha nem írunk, az azt jelenti, hogy jól va­gyunk. Ha pedig valami baj lenne, azt úgyis megírnánk. — Köszönöm, megvigasz­taltál! — Anyu, de igazán nincs miről írni... — Jól tudod, hogy nem kell nekem sokat írni... Néhány szól, én annak is örülök! — Igen, ha pedig valóban csak néhány szót írok, ak­kor mindig megsértődsz! — Jól van, jól! De múlik az idő! Hogy van a kisfiad? — A tanítónő azt mondta, hogy nagyon tehetséges, de az órákon nem figyel... — Jársz vele sétálni? — Igen ... Néha. De hi­szen tudod, hogy rengeteg munkám van .. nem futja az időmből, még az újság- olvasásra sóm! — Azt tudom. Neked az újság kedvesebb, mint a sa­ját gyereked' A kisfiúnak szüksége van az apjára. Ha te ezt nem érted, legalább a feleséged meggyőzhetne ró­la... — Anyu, de hiszen ő is olyan fáradt .. És munka után még otthon is sürög-fo- rog ... — Persze, mert én talán soha nem dolgoztam! Én nem sürögtem-forogtam, nem mostam, nem főztem... De a fodrásznőnél annyit nem üldögéltem! — Anyu, hányszor kérte­lek már, hogy ne sértegesd a feleségemet! — Istenkém, én sértege tem? Jól van, mindenről csak az anyád tehet! —■ Most meg te... — Jó, jó, hagyjuk ... Csak fáj egy kicsit a szívem ... Ja, tényleg, kötöttem a fele ségednek egy szvettert... egy olyat, ami tetszett neki. Szombaton elküldtem. — Köszönöm, még nem kaptuk meg. — Akkor hát majd meg­kapjátok. Mit is akartam még mondani? Valami fon­tosat ... Mindig így vagyok veled: felizgatsz, aztán vala­mi fontos dologról megfe­ledkezem ... — Jól van, majd eszediw jut, aztán megírod. — Jó, de te is írj nekem! — Írok, egészen biztosan. — No, jól van, de ne htr ragudj, hogy..i — Ugyan, anyu, te ne ha­ragudj, kérlek... — Jó, jó... Csókolok min­denkit ... fa, a csomagban van még egy olyan nagy tank is... — Anyu, de hiszen már annyi tankja van! — Nem baj. Amikor a szünidőben nálam volt, egy­re csak azt kérte. Csak mondd meg neki: „Ezt, Kol- ka, a nagymami küldi azért, hogy az órákon figyelj!" — Micsoda Kolka?! — Istenkém ez egy apa! Az ú/ságok miatt már azt is elfelejtetted, hogy hívják a gyerekedet! — Bocsánat... Milyen számot hívott? — Hetvenhét, harminc- nyolc, huszonöt... —, De az én számom hu­szonhat ... — Óh, bocsánatot kérek! — Én is elnézést kérek! Tu-tu-tu. Bumm! —- Az irgalmát, ezerszer mondtam: nem jó telefonfül­kéből telefonálni! SÁGI TÓTH TIBOR fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom