Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-30 / 22. szám
Fiildp imre: Megállt az ablak előtt, s bámulta a negyediÉ emeletről az utcát. Ügy állt hosszú perceken, olykor órákon át, mint akit az unalom gyötör, s nincs kedve semmihez. De nem unatkozott. Az is csak részben igaz, hogy nem volt kedve semmihez: az utca bámulásában kedvét lelte. Persze nem tudatosan tette mindezt, hanem csak megszokásból. -Kezdettől kialakult ez a szokása. Mármint azóta, amióta ide költözött. Régi helyén eszébe se jutott, hogy az ablakon kibámulás ilyen szórakoztató. Ott, földszintes albérleti szobája ablaka előtt a szomszéd épület csupasz fala meredt a magasba, örökös sötétségre ítélve otthonát. Ez a lakása — melyre kerek nyolc évig várt — világos és kényelmes. Minden tekintetben megfelelőbbnek tartja, mint a régit. Olyannyira megkedvelte, hogy más lakást már el sem tud képzelni. Nem is kényszeríti semmi arra, hogy jelenlegi lakásától valaha is megváljon, hiszen ez öröklakás. Sokan irigyelhetnék érte. Kivált a hozzá hasonló agglegények, akik még tíz-tizenöt esztendei várakozás után is bajosan jutnak ilyen összkomfortos lakáshoz. Csak akkor mozdult meg, amikor könyökét már nagyon törte az ablakpárkány. Hirtelen áthelyezte súlyát a másik könyökére. Hirtelen mozdulata azonban azzal a látvánnyal ik összefüggött, mely ebben a pillanatban elétárult: a lenti parkban egy fiatal - nő ült le az egyik padra. Nem tartozik a nyugtalan természetű férfiak közé, de most mégis szokatlan áram futott át az egész testén. Olyasféle izgalom töltötte el, mint aki lázasan, de vajmi kevés reménnyel vár valakire, s az most megérkezik. Pedig erről szó sincs, hiszen ő senkire sem vár. De vajon a pádon ülő nő kire vár? Egyáltalán, vár-e valakire? Ez a kérdés foglalkoztatta. Azon törte a fejét, vajon hogyan tudna választ kapni kérdésére. Semmilyen megoldást nem talált, pedig kíváncsisága egyre égetőbbé vált. A nő nem sejtette, hogy figyelik. Örömmel állapította meg, milyen csendes a park, s hogy ott jobban lehetne tanulni, mint az iskola mögötti padokon, ahova jár. Nyomban ki is próbálta, hogyan menne a biflázás. Most ugyanis a szó szoros értelmében magolnia kell: a következő vizsgája történelemből lesz, s az csupa évszámból áll. Legalább a levelező tagozaton tanulóknak elengedhetnék ezt a rengeteg évszámot, morfondírozott magában. De a vizsgáztatóknak mit számít, hogy neki a munkahelyén is meg kell tennie a magáét. Hogy mindennap korán kel, s a főkertész nem szívesen veszi, hogy neki egyetemi diplomája lesz. Ha minden jól megy. már alig két év múlva. Két év... Ezt már ki kell bírnom! — biztatta önnönma- gát. Megszokta már, hogy magamagát biztatja. Ugyan ki biztatná a másikat? Ilyesmikért irigyelni szokás. A tanulással eltöltött sok-sok órát, napot bezzeg senki sem irigyli tőle! A feláldozott éjszakákat. Abbahagyta az évszámok magolását, bár semmi sem zavarta meg. Ügy érezte magát, mintha megszokott helyén ülne. Tekintete a közeli kórház felé meredt, de nem figyelt semmire. A kis jegyzetet visz- szadugta kézi táskájába, ahol ujja hegyével véletlenül megtapintotta cigarettáját. Gépies mozdulattal elővett egy Spartát, hogy rágyújtson. Ez azonban nem ment zökkenésmentesen. A gyufa kiszóródott, s csak üggyel-bajjal kotort elő a limlom közűi egy szálat, mellyel végül rágyújtott. Közben izgett-mozgott a padon, s feljebb csúszott a szoknyája. Néhány pillanatra még jobban kilátszottak a negyedik emeletről is jól kivehető, formás combjai. Nem sejtette, hogy figyelik. Hogy Zlma Sándor egyetlen percre sem vette le róla a szemét. Azazhogy levette, de csak annyi időre, amíg előkapta látcsövét. Az imént, amikor a gyufát kereste, Zima már a látcsővel figyelte őt, vagyis a néhány pillanatra csaknem teljesén elővillant combokat is közeire hozta a gukker. Azt persze nem tudta Zima Sándor, hogy alig másfél méterrel a lába alatt, vagyis a harmadik emeleti lakásból is mohó pillantást vetett valaki az ismeretlen nőre. Meg azt sem tudta, hogy harmadik emeleti szomszédjának lepleznie kellett csodálkozását, mivel a felesége megkérdezte, tőle, mit bámul úgy az ablakon, mintha most látná először, mi van odakint? Egy kiskutya szaladt át az úton, válaszolt a férfi, s visszament a konyhába, hogy segítsen feleségének. A kérdésre, hogy ki a pádon ülő szőkeség, és kire vár, Zima a látcső segítségével sem kapott választ: Pedig most már más kérdések is izgatták. Minél többet szeretett volna tudni az ismeretlenről. Méghozzá minél hamarabb, akár azonnal. Tudta, hogy ez lehetetlen, de egyben azt is, hogy tüstént tennie kell valamit, mert a nő bármelyik pillanatban felállhat, s úgy eltűnhet a szeme elől, hogy soha. többé nem látja. Elhatározta, hogy lemegy a parkba. Idegesen öltözködni kezdett. A nyakkendőjét a nagy sietségben csak harmadszorra sikerült megkötnie. A lépcsőfokokat kettesével szedte, nehogy, amíg leér, a nő elmenjen. Magabiztos léptekkel közeledett a pad felé. — Szabad ez a hely? — kérdezte a lánytól, akinek az arcát ugyan már „közelről“ ismerte, most mégis vonzóbbnak találta, mint odafent- ről. c — Tessék — válaszolta a lány, s kissé odább húzódott a pádon, mintha túl szélesnek sac- colná a leülni készülő embert. Azt még nem tudta Zima Sándor, hogy mi legyen a további kérdése, de már valamivel nyugodtabbnak érezte magát, mint eddig. A következő percben azonban úgy zavarba jött, hogy szóhoz sem jutott. Pedig most ugyancsak szükség volt a hangjára, hogy válaszoljon a lány kérdésére, mely így hangzott: — Látom, távcsöve van ... Kölcsönözné egy percre? Zima most vette észre, hogy a távcsövet is lehozta magával. Szó nélkül nyújtotta át távcsövét a hölgynek, de akaratlanul is utánakapott, mintha vissza akarná rántani. Nagy zavarában egy pillanatra attól rettent meg, hogy a távcsőben még mindig ugyanaz látható, mint odafentről: a pádon ülő nő. — Valami baj van? — csodálkozott a lány. — Semmi, semmi — dadogta Zima, aki közben felfogta, milyen képtelenség villant át az agyán. — Semmi, csak megijedtem, hogy leesik a gukker. A nő közben nem kis kíváncsisággal és élvezettel nézelődött a látcsővel. Amint hátrafordult a pádon, megíi ma hunyorogva néz gukker üvegén át b mérői a látcsövet, Még egyszer körüljs látóval megvizsgált hasonlítaná a szabac tán Zima felé nyújt — Ugye, szabad sz nek látszik? — in Zima Sándor, s magi megjött a bátorsága. Régen beletörődőt az úgynevezett jópol lább történeteket is akár az esti újság < nem tartják jópofí Procházkán és Bálin nyesülhet? Pedig c korrektpr, mint azo senki. Újabban már tűkben. Minek? Ogys gondolatát. Bezzeg, csinos hölggyel ül a órája! Ilyen gondola de a következő pil kétség: hátha csak s a nő, mert még mim szólt szomszédjához: — Nem tekintené nám egy kávéra? .. presszóban nagyszer még hozzá, hogy ne gozzék el. A lány nem vette Még a grúz konyaki dór a kávé mellé rei Akadnak napok, a: tétlenül nagy sikerei régi olvasmánya Zi: ritkán ér meg egy il állapítást igaznak ti Ilyennek tűnik ... Nem tudta, hogy : töprengett el sorsa toztat eddigi életmí tanulásnak fog élni, i is fog, de szórako* Elhatározása azonba utóbbi vizsgájával fii csak hármast kapott, ros diplomája. Pedig sikerült. Hiába, a v tagozaton a fehér ho Még csak most mi — Zima Sándor v a korrektor. — Gonda Elvira — A barátaim San meg Zima. Elvira elmosolyodoi felnevetett. Zima nem tudta, 1 jutott eszébe, akit s akit azzal ugratott B arátságtalan Irodahelyiség. Minden falujáró utam ilyen hasonló irodahelyiségben végződik, mert egy sereg tisztázni való körülmény arra kényszerít, hogy a legilletékesebb helyen kérdezősködjem. A 'helyi nemzeti bizottság elnöke ott ül kopott asztala mellett. Robusztus termetű, vitális öregember. Ha nem volnék itt, most papírjai fölé hajolva ráncolná boltozatos, kőszirtet idéző homlokát. Hogy Öregemből' volna, azt ugyan külsejéről nem lehet megállapítani. Simára fésült szőke haja nem hajlandó megőszülni. Frissen borotvált arcán se mutatkozik semmiféle áruló jel. Csak a szeme nézése komor, s tág pupillája mint valami fekete szakadék: jaj, mi mindent látott már ez a szempár, amiről jobb hallgatni, nem beszélni! Ötvenkettő óta tanyázik itt, ebben a kietlen, barátságtalan irodahelyiségben. Intézi a falu sorsát, emberek sorsát; volt már országgyűlési képviselő, és volt a központi pártbizottság tagja. A faluban és hetedhét határon túl is csak Pista bácsinak mondják. Szeretik is, gyűlölik is, de tisztelni kényszerül az is, aki gyűlöli, mert soha semmilyen szenny nem tapadt a kezéhez, csak a végképp tiszteletlen fiatalok mordultak fel ellene, hogy olyan makacs életű, s hogy olyan elmozdíthatatlanul ül a helyén. Pedig nem elmozdíthatatlan, legalábbis nem a maga természetéből kifolyóan az. Ha csak egyetlen szóval is tudtára adják, hogy nem kívánatos a falu élén, ment volna akár fát vágni is. De hogy vénségére meggyalázzák, mégpedig végképp érdemtelenek? Azt már nem! Az indulattól árulkodó pirosság önti el olykor az arcát. Csak ez a leheletnyi beteg pirosság árulkodik a koráról. — Hiszen tudom, tudom én, hogy utánunk fiatalok jönnek — mondja bölcs belenyugvással, mégis valahogy értetlenül, mert hozzáteszi: — De hát mért nem akadt eddig senki, aki a helyembe ülnél Utóvégre: én nem szégyellem a falumat, akárki megnézheti utánam, hát ne szégyelljen engem se a falu! Épp e keserves dolgokra terelődött a szó, s akkor nyitott be Erzsus, az egykori urasági kertész özvegye. Olyan volt első pillantásra, mint a mesekönyvekben ábrázolt nagyon szegény és nagyon öreg asszonyok, akár a jóság álcázott tündére. A karján kis kosár, egyik kezében görcsös bot. A vállán bolyhos, fekete nagykendő. Csoszogva, földig hajolva járt, s akkor se egyenesedett föl, mikor tétován és bizonytalanul megállt a mögötte bezáruló ajtó előtt. Hát igen. Könnyű a mesebeli lényeknek, különösen a tündéreknek, mert azok öregsége, hajlott háta, botja, kosara, szegénysége csak olyan mesébe illő kellék, de Erzsuson minden igazi, kegyetlenül valóságos volt, kezdve a hajlott hátától egészen a görcsös botig. — Hát eljöttem. Eljöttem, István — mondta az öregasszony, és könnytelen sírásra torzult szája. Sírt az ajka, sírt a szeme, sírt a homloka, külön-külön sírt minden ránc az arcán. — No, ülj le, Erzsus, ülj le, ha már eljöttél — kínálta hely- lyel az öregasszonyt Pista bácsi, és láttam, hogy a szemében még feketébbre tágul az a két szakadék, az arcán pedig kiült a kel- letlenség, mélységes szomorúság és szánalom vegyüléke. — Miért jöttél, ha már jöttél, talán meggondoltad magad? — Azért jöttem, hogy megmondjam, mégis elmegyek ... — Csakhogy most már nehéz lesz, mert akkor volt hely, most meg nincs. Az aggok házában se csak rád várnak. — Hiszen ha szégyelltem, hogy oda kell mennem, de most már azt se bánom. — Aztán mi történt, hogy meggondoltad? — Mert nem adnak tüzelőt, szombaton, vasárnap ebédet se adnak. — Dehogynem adnak. Adnak a konyhán: szombaton jó babfőzeléket meg kolbászt főztek, vasárnapra pedig hideg ételt adtak. Miért nem mentél el érte? — Nem mehettem, mert elszédültem. Aztán csak feküdtem a hideg nyári konyhában. A meBábi Tibor: nyem meg kiabált rám. Most is kiabált, hogy minek magának a bot. Azért kell a bot, mert szédülök és leesek a bot nélkül, ha meg leestem, kiabál rám, hogy iszom. De nem iszom, csak szédülök. — Elhagyod magad, Erzsus. Az a bajod. Te csak hatvanhárom éves vagy, én meg már a hatvankilencediket taposom. Mi lenne velem, ha én is úgy elhagynám magam? A feleségem is egyidős velem, de ellátja még az unokákat. Főz is, mos is, vasal is. Te meg szégyenszemre rongyosan jársz, szidod a fiatalokat, szégyent hozol rájuk a faluban. Azért nem szeret a menyed. — Kiszorítottak a nyári konyhába, és tüzelőt se adnak. — Hát mért szorítottak ki, ha egyszer a te házad? Minek hívtad őket? — Nem hívtam, hanem a fiam jött, hogy most már itthon marad, és hozza a feleségét meg a gyerekeket. A fiam! Nem mondhattam neki: ne gyere! Pista bácsi szirthomlokát sűrű ráncok borították. Tenyerébe hajtotta. az arcát, mintha mélységesen szégyenkezne, hogy ilyesmi megeshet vénségére az emberrel. Hogy segítsen ő ezen az asszonyon, ha az maga se akarta, hogy segítsen. Kételyének csakhamar hangosan is kifejezést adott. — Mondtam neked, menj el az aggok házába. Ott kapsz ötször napjában tisztességes ételt. Lesz mindig tiszta ágyad, és emberek között leszel. Nem akartad. Akkor nem akartad, de most akarod, mikor már nincs hely, és mire lesz hely, megint meggondolod,* aztán engem hagysz szégyenben. Elhallgatott. Egy erélyes mozdulattal toll és papiros után nyúlt: — Na, mikor születtél, Erzsus? Erzsus csak nézett, nézett, betegségtől elhályogosodott szemmel bámult az elnökre. — _Jaj, mikor is születtem. Mikor? __Nem tudom ... Mo st már könny csordult végig az arcán. A ráncok mély barázdáiban csordult alá a szája felé. Felállt. Szédelegve az ajtó felé tapogatódzott. Az elnök letette a tollat: — Na, nem baj, Erzsus. Holnap bemegyek a járásra, aztán majd megüzenem ... Erzsus elment. Göcsörtös botjára támaszkodva, görnyedezve csoszogott el a községháza ablakai alatt. Az elnök pedig rám tekintett: — Tudod-e, fiam, milyen csinos, pedáns asszony volt ez valamikor. Tisztán járt. Tisztán járatta a korhely urát. Hat gyereket nevelt föl. Most meg — ez a vége. Kitúrják a házából. Az ócska, vékony falú nyári konyhába szorult. Nem tud magának megfőzni. Elfelejti megrakni a kályhát, vagy nem bír magának tüzelőt bekészíteni. Eh, fiatalok! Mellére esett fejjel tűnődött. — Dolgoznak mind a ketten. A fia a vasúton. Jön-megy, sosincs otthon. A menye a gyárban. Csak estére vetődik haza. A neveletlen kölykök csúfolják az öregasszonyt, nyelvüket öltögetik rá. A menye szégyelli, hogy úgy elhagyja magát, meg mindenfelé : panaszkodik rájuk. Az aggok házába se igen akarják bevenni, merthogy hat gyereke van. Azt részesítik előnyben, akinek senkije sincs. A törvény ugyan kimondja, hogy a fiú köteles gondoskodni elaggot szülőjéről, de hát a törvény, az törvény, az y élet meg élet. No, bemegyek holnap a járásra. Szerettem volna belepillantani
